„Szörnyű érzés 46 évesen kiszolgáltatottnak lenni” – Áttétes vastagbéldaganattal az élet

–

„Megláttam az angyalt a márványtömbben, és addig véstem, míg ki nem szabadítottam” – fogalmazott Michelangelo. Négy műtét után jöttem rá, hogy az onkosebész is azt teszi, amit a szobrász. Teremt. Meglát engem. És próbálja megőrizni az énemet, a fizikai valómat – már ameddig megteheti. Amikor mindez eszembe jutott, éppen egy sürgősségi műtét után próbáltam jobban felkészülni az előttem álló megpróbáltatásokra. 

Bélelzáródás (2017. október vége, a legközelebbi megyei kórház)

A bélelzáródás gyanúját egy héttel az SBO-s műtétem előtt egy tollvonással kizárták, hiszen a sablontesztre felkerült, hogy még aznap is volt székletem. A következő hetet végigdolgoztam, esténként fetrengtem a fájdalomtól. A műtétet elkezdő sebészorvos nem tudta kivitelezni azt, de szerencsém volt, mivel az éjszaka álmából felriasztott másik orvos nagyobb gyakorlattal bírt. El tudom képzelni, hogy milyen körülmények között mentette meg az életemet. Sajnos a CT-felvételt elemző radiológus a bélre koncentrált (bélmegtöretést diagnosztizált), a leírásban sehol nem szerepelt daganat. A sebész a protokoll alapján áttapintotta a májamat, megvizsgálta a méhemet, és a CT-felvétellel egyetértve kizárta az áttét lehetőségét. Utólag nagyon zavarta a tévedése.

A műtét utáni PET/CT, amit egy másodvéleményt kiállító pesti onkológus rendelt el, egyértelműsítette a májáttétet, és nem zárta ki egyéb áttét lehetőségét sem. 

Mindezek ellenére megváltásnak éreztem a sürgősségi műtétet, és hálásan pillantottam fel – ideiglenes kivezetésem, sztómám ellenére is – az ébredést követően. Bíztam a szerencsémben. Megúsztam, élek! Reménykedtem benne, hogy az orvosok által felvázolt műtét utáni kezelés megoldja a problémámat.  

Májműtét, reoperáció (2018. június-július)

A továbbiakban mégis a másodvéleményt kiállító orvos mellett döntöttem, s egy fővárosi kórház onkológiáját választottam. A májműtét előtt kemoterápiás kezelést kért az ottani sebész. Tíz kezelés után sikerként könyveltük el, hogy a daganat a májban összement, és a kérdőjelesen diagnosztizált áttét nem látható, egyszerű gyulladás feltételezhető. (Sajnos később kiderült, hogy mégis daganat volt ott, csak a sok kezelés hatására eltűnt. Ezt a régiót csak az utolsó műtét során tárták fel). 

 

Nem volt könnyű összepakolni indulás előtt, mert egyhónapos tartózkodásra számítottam. Nagy hangsúlyt fektettem az étkezésre, így konzerveket, kekszeket, italokat, vizeket és táplálékkiegészítőket (fehérje, glutamin) is becsomagoltam. Arra is készültem, hogy legyen gyorsan elkészíthető, értékes tápanyagokat tartalmazó élelmiszer is velem, így bébiételt vettem, amiből pép készíthető meleg víz segítségével. Vettem több új, egyszerű hálóinget, mert tapasztalatból tudtam, hogy a cserére gyakran szükség van. (Legpraktikusabbnak nagyműtét esetén a pólószerű hálóing bizonyult.)

Szép nagy csomaggal érkeztem

Megkaptam a kórházi karszalagomat, amit én később csak „fesztivál-karszalagnak” tekintettem. Próbáltam azt képzelni, hogy egy hónapra táborba megyek, és távol az otthonomtól is minden vidám lesz majd. 

Egy elfüggönyözött, furcsa teremben ébredtem a műtét után, ahol a személyzet nagyon tapintatosan közlekedett egyik ágytól a másikig. A betegek félkörben voltak elhelyezve, és csak függöny választott el minket egymástól. Velünk szemben a nővérek birodalma volt, ott voltak a gyógyszerek, eszközök. Rá voltam kapcsolva egy gépre. Minden betegnek saját felelős nővére volt. Esténként fürdettek bennünket. A takaró alatt nem volt rajtunk ruha, így könnyen lemosdattak bennünket szivaccsal, majd fogat mostunk. A smink elmaradt, a hajam csapzott lehetett, szerencsére nem volt tükör. Azt hiszem, ebben az egy hónapban szoktam le a tükörről végleg…

Tehetetlennek éreztem magam, a napok összefolytak, nem lehetett semmit sem csinálni, de valószínűleg nem is lettem volna semmire képes. Az EDA-ba kaptam fájdalomcsillapításként morfiumot, ez csak később derült ki számomra. A nyakamba egy centrális vénát tettek, melynek négy bevezető része volt, olyan volt, mint egy kapcsolási sor.

Ahogy feleszméltem, rögtön megszólalt bennem a riasztó csengő: „enned kell!” A nővéreknek szóltam, hogy van nálam babatápszer. Nem esett jól, de azért hősiesen legyűrtem egy nagyobb adagot.

Az esték egyre vidámabbak lettek, ugyanis a nővérek bekapcsolták a rádiót, és némelyikük tánclépésben közlekedett az ágyak között. A kezemmel már ütöttem a ritmust, talán nem is olyan vészes a helyzet, gondoltam.

Egyik nap kikönyörögtem, hogy csináljunk valamit a hajammal, mert össze van ragadva, erre rátettek egy műanyag zuhanyzósapka-félét a fejemre, és alatta bekenték valamivel, száraz-nedves mosásfélét kaptam.

Az orvosomat talán egyszer láttam egy nagyobb viziten

Röviden összefoglalta a műtétet, de akkor még nem voltam olyan állapotban, hogy megértsem a szavait.

Édesanyám is meglátogatott egyszer az öcsémékkel, megjegyezte – mint mindig –, hogy egész jól nézek ki. El tudtam képzelni! Majd jött a bátyám a feleségével, és persze a férjem meg a gyerekek. Aztán hirtelen mellettem termett egy gyógytornász, még a papucsomat is feltornáztatta a lábamra, és már jött is egy idősebb, vidám, már nem túl fiatal műtős, aki letolta az ágyamat a sebészetre.

A férfi az utaztatás közben kedvesen kérdezgetett, megtudtuk egymásról például, hogy összeköt bennünket a német nyelv ismerete, így átváltottunk németre. Ahogy megszólaltam, rájöttem, minden rendben van, mert még tudok beszélni németül. 

Leértünk a sebészetre, és megdöbbenésemre egy másik szoba egyes betege lettem, nem oda kerültem, ahol eredetileg voltam. A betegtársak kedvesen érdeklődtek az állapotomról, és hát kicsi a világ, kiderült, hogy édesanyám orvos barátnőjének ismerőse fekszik a hármas ágyon. Majd megint emlékezetkihagyásaim voltak. Ennek ellenére megszólalt bennem a nő is, és könyörögtem egy fiatal, kedves nővérnek, hogy segítsen nekem hajat mosni. Az biztos, hogy nekiláttunk, de hogy mikor és hogyan fejeztük be, vagy befejeztük-e egyáltalán, azt már soha nem fogom megtudni. Akkor eshettem össze.

Egyszer csak egy CT-gépben találtam magamat, majd rövid filmszakadás után ismét a szobámban. Akkor már láttam – igaz, homályosan – a sebészorvosomat, aki az ágyamtól egy kicsit távolabb több másik orvosnak magyarázott valamit izgatottan. 

Az orvosok lassan eltávolodtak, majd az ágyam előtt megjelent egy alak, aki legjobban talán Piszkos Fredre, a kapitányra hasonlított. Még pipa is volt a szájában. Rájöttem, értem jött, ezért elkezdtem rugdosni, hogy menjen onnan, én aztán nem megyek még vele, erre el is tűnt. Majd egy medencében találtam magamat. Sokáig merültem, de nem foglalkozott velem senki. Egyszer csak valaki elkapott, és felráncigált a víz felszínére. Kihúzott a vízből, és levegőt is kaptam már. Kinyitottam a szememet, és a sebészem állt mellettem. Csak annyit tudtam kérdezni, valószínűleg nagyon erőtlenül, hogy mi történt, és hogy rendbe fogok-e jönni. A válasz rövid és megnyugtató volt, így újra elaludtam.  

 

Megint az intenzív osztályon ébredtem fel egy vizit kellős közepén

Mint kiderült, jól hallottam az ágyam mellett, valóban az epevezetékemmel volt baj. Az első műtét során a májam 76 százalékát eltávolították, az epehólyagom is a patológián kötött ki. Varratelégtelenség miatt az epe szétfolyt a hasüregben, aminek a következményeit még hónapokig viseltem. Nagyon rossz állapotban kerültem a műtőbe, már alig kaptam levegőt. Több bél letapadt, így bélelzáródásom is volt. A reoperáció során az epevezetéket belevezették közvetlenül a vékonybélbe, a hasüreget többször átmosták NaCl-os oldattal. Utólag elolvasva az intenzív zárójelentéseit, borzalmas volt, amin átmentem. A fájdalomcsillapító miatt tudtak leengedni az intenzívről, és azonnal rosszul lettem. Utólag, ahogy elolvastam a zárójelentéseket, tulajdonképpen ez volt a szerencsém. 

Megint intenzív osztály, ezúttal öt napig. A napszakok teljesen összefolytak, nem tudtam, hogy milyen az időjárás odakint, amúgy nem is nagyon érdekelt. Alig bírtam megmozdulni, este pedig jobbra- balra forgatva mosdattak meg. Közben vérezni is elkezdtem. Hívtak nőgyógyászt, aki azt mondta, ha rendbejövök, lehetne csinálni egy abrasiót (kaparást). Ezt jól az eszembe véstem. 

Egyszer csak megjelent újból a gyógytornász

Kitornásztatott az ágyból, és megint levittek a sebészetre. Egy kicsit szkeptikusan viszonyultam a változáshoz. Tudtam, hogy nem fogok tudni felkelni, és el nem tudtam képzelni, hogy most majd mi lesz. Ki fog nekem segíteni? Még sosem voltam ilyen helyzetben. 

Viszont valami fantasztikus módon az összes cuccom előkerült. A nővérek az első lehozatalom után bepakoltak mindent egy nagy zsákba. Kisebbik fiam segített előhalászni a legszükségesebbeket, és praktikusan elhelyezni azokat, sajnos, én még napokig nem tudtam mozogni. Nem vagyok rá büszke. Szörnyű érzés 46 évesen kiszolgáltatottnak lenni. Szerencsém volt, mert az egyik este egy olyan ápolónő volt szolgálatban, aki korábban az intenzíven dolgozott, és megígérte, hogyha mindenhol végzett, lemosdat majd teljesen. Így is lett.

A vizitek egyre nagyobb sokkot jelentettek számomra, mivel egyre népesebb csapat érkezett. Reggel negyed nyolc és fél nyolc körül érkeztek, majd délután kettő és három között, illetve este hét után. A sebészet munkatársai mellett nyáron megjelentek a rezidensek és a középiskolás gyakornokok is. El is neveztem magamban őket száztagú bandának. 

Több drain állt ki belőlem.

A májamból kiinduló vezeték pár nap múlva kikerült a helyéről. A kihúzás során nagy mennyiségű langyos folyadék öntötte el a testemet. Az elkövetkező napok sem teltek eseménytelenül: röntgen, CT, kötözések, mellkasi vizenyő miatti drenázs váltogatták egymást. A varratomat kétoldalt felnyitották, és mindennap átmostak NaCl-os oldattal. Próbáltam túlélni, és segíteni másnak is, amennyire erőmből futotta.

Egy hónap múlva hazamehettem, nem sejtettem, hogy cipelek magamban még valamit…

Otthon azonnal felkerestem a belgyógyászomat, aki elolvasva a leleteket és látva a sebeimet, úgy döntött, hogy a helyi sebészetet kéri fel heti rendszerességgel ellenőrzésre. Biztonságban éreztem magamat egy hónapig. De az emésztésem állt. A varrataim feszültek, a májam reszketett. Úgy döntöttem, visszamegyünk Pestre. Az orvosom az akut sebészetre küldött. Sajnos, vasárnap mentünk. Az UH-ot készítő orvos furcsán nézegetett valamit a májamban. Talált egy tíz cm-es képletet. Az orvos CT-t javasolt, amit kértek, hogy otthon készíttessek el. Másnap sorban álltam újra a helyi sebészeten, és CT-ért könyörögtem. Az orvos egy hét múlva tudott időpontot adni. A CT tályogot véleményezett.

  

Tályog, folyadékgyülem, összenövések, polip (2018. szeptember, Budapest)

Saját orvosomhoz csak két hét múlva tudtam visszamenni, mivel konferencián volt. Elgondolkodott a panaszaimon, és befektetett a kórházba. Szerencsére a tályogot le tudták szívni, és újra kaptam egy zacskót öt napra. Először Betadinnal öblögették, majd NaCl-dal. Amikor kihúzták a csövet, újabb problémával szembesültünk: a tüdőmben jelent meg egy folyadékgyülem. Új drenázs. Két hét múlva hazakerültem antibiotikummal a zsebemben – és nagyon erős petefészekfájdalommal. A szövődmények miatt a műtétet követő kemoterápia elmaradt. 

Ősz volt. A hidegre azonnal jelzett a jobb alsó részem. A nőgyógyászom többször elküldött, nyugtatgatva, hogy nincs semmi baj, majd én kértem, hogy küldjön el hüvelyi UH-ra. Az orvos összenövéseket talált. A lelettel futottam vissza a sebészetre, ahol nem tudták megnyitni az utolsó CT-m CD-jét, de előjegyeztek műtétre 2019 januárjára. Közben a műtét miatt béltükrözésre is hivatalos voltam, ahol gyulladásos polipszerűségeket találtak a végbélben. A belgyógyászamtól kértem fájdalomcsillapítót, hogy a karácsonyi időszakot valahogy átvészeljem.

Sztómazáró és nőgyógyászati műtét (2019. január, Budapest) urológiai szövődményekkel

A januári műtétre mégis bizakodással érkeztem. Eltávolították a méhemet a jobb petefészekkel együtt. Majd több kisebb daganatot is kiszedtek a környékről, a végbelemen pedig tovább kurtítottak. De a sztómámtól is megszabadítottak. 

A műtét után hamar talpra álltam.

De azóta is bűvészmutatvány az életem. 

Ekhamp Mariann

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Motortion