Csepelyi Adrienn: Neked nem tiszted megállapítani, ki depressziós és mennyire

–

Azt hiszem, nincs sokatmondóbb a depressziómmal kapcsolatban, mint az, ahogyan rájöttem, hogy beteg vagyok. Fel tudom idézni a helyet és az időpontot, a fényeket, azt, hogyan ültem, miközben a kihangosított telefonomból egy elismert pszichiáter a major depresszió tüneteit sorolta egy cikkemhez.

Mire a lista végére ért, rádöbbentem: az azon szereplő valamennyi tünetet kipipálhatom.

Magasan funkcionáló depresszióshoz illő módon ezután befejeztem a cikkemet (minden legyen előbb elvégezve, én majd csak azután jöhetek szóba), majd hosszú napokon át kattogtam. Bennem is meg kellett érnie a gondolatnak, hogy ami miatt annyit bántottak az utóbbi időben (figyelmetlen vagyok, lelassultam, sokat hibázom, nem vagyok képes befejezni vagy megszervezni dolgokat stb.), az nem slendriánság, hanem egy kegyetlen betegség tünetegyüttese.

Pontosan tudtam, hogy ez szakember nélkül nem fog menni. Azt hiszem, ekkoriban épp azért voltam annyira érzékeny, mert az agyam valahol pontosan tudta, igazságtalanul vetnek a szememre egy csomó mindent, az, hogy nem tudok úgy teljesíteni, ahogy elvárnám magamtól, nem rajtam múlik.

De a pszichológust még mindig úgy kerestem fel, hogy reális eshetőségnek éreztem, az állapotfelmérő tesztek után azt mondja majd, amit előtte annyian: hogy semmi bajom, csak rosszul osztom be az időmet, jobban oda kellene figyelnem, komolyabban venni dolgokat. Hogy mégiscsak az én hibám minden.

Visszatekintve tudom, hogy bár a felismerésig és a segítségkérésig eljutni sem volt sétagalopp, a neheze ezután következett.

Egészen hétköznapi helyzetekben kellett ugyanis bizonygatnom, hogy baj van. Nem azért, mert mindenáron fel akartam hívni a figyelmet a betegségemre, hanem mert szinte mindenkinek volt arról elképzelése, hogyan kellene lennem, élnem, viselkednem. És ezt természetesen fontosnak is látta megosztani velem. Nyilván ezért zaklatott fel ennyire a bevezetőben említett interjú: felidézte bennem, milyen, amikor totálisan kilátástalannak érzel mindent, és akkor még azzal is szembesülnöd kell, hogy sokan

• nem veszik komolyan, hogy baj van;
• azt mondják, kifogásként használod a betegséged;
• eltagadják, hiszen aki ilyen humoros, az nem lehet beteg;
• együttérzés helyett jelzik, hogy nehéz téged „kezelni”, azaz, hogy problémát okozol a betegségeddel;
• sürgetik a gyógyulásod, hiszen már ideje lenne jobban lenned;
• lecsesznek, ha időszakos javulás után visszaesel valami miatt.

Hogy mindez milyen iszonyatosan fájdalmas és káros, arról ebben a monstre cikkben írtam – pontosabban nemcsak én, hanem sok száz Instagram-követőm, akik maguk is a depresszió egyes típusaival vagy kísérőbetegségeivel küszködnek vagy küszködtek. 

Végiggondoltam az utóbbi két-két és fél évemet. Voltam nagyon mélyen és viszonylag magasan is. Nézegettem a fotóimat: milliófélék. Nincs egyezményes jele a depressziónak. Nincs egy karika a szem alatt, egy jellegzetes ránc a homlokon – semmi. Sok fotón nevetek. Gyakran élveztem a munkámat, akár az extrém terhelést is bírtam. Máskor pedig pánikrohamot kaptam attól, hogy alá kellett írnom három hivatalos dokumentumot.

Néha csak az segített, ha napokig ki sem mozdultam a lakásomból, elfüggönyöztem az ablakokat, és csendben feküdtem. Néha pedig az, ha elmentem egy focimeccsre, hogy kieresszem magamból a fájdalmat. 

Hogy mi a közös ezekben? Az emberek rosszallása. Akár ezt csináltam, akár azt, mindig akadt, aki megjegyzést tett rá. Pedig csak azt szerettem volna, ha jobb egy kicsit.

Amikor nagyon rosszul voltam, nem fotóztam magam. Nem esett jól látnom, milyen törékeny vagyok. Olyankor írtam – és az volt a jobbik eset, ha egyáltalán képes voltam írni.

Mert ahogy sötétült körülöttem a világ, úgy ritkultak a szavak is. Egy idő után már magamban sem tudtam megfogalmazni, mi történik velem, bennem. Csendes és ijedt megfigyelővé váltam egy fullasztó spirálban.

Amikor pedig a szavaim nem akartak jönni, csak a zene segített. Akkor éreztem, hogy eljutottam az aljára, amikor már zenével sem ment, sőt kifejezetten idegesített bármiféle zaj. Senkinek nem kívánom a vákuumszerű csendeket, az ólomsúlyt, a csendes, pusztító szorongást, a rettegést mindentől: felkeléstől, a telefoncsörgéstől, hogy megint elrontasz valamit, ha lesz is erőd megpróbálni legalább.

Tudom, iszonyú nehéz lehet ezt kívülről megérteni. Akármilyen empatikus vagyok is, én sem értettem, amíg nem éltem át.

A depressziónak, pánikbetegségnek, szorongásnak százezerféle arca van. Van, akinek egy szép smink a menedék benne, másokon messziről látszik, hogy valami nincs rendben. Akad, aki beszél róla, más nem tud vagy nem mer. És ezek az arcok folyton váltogatják egymást: az egyik napod jobb, a másikon megrogysz minden látható ok nélkül.

A depresszió nem kér jóváhagyást a külvilágtól. Nem akkor jön, ha a barátaid, haverjaid, családtagjaid vagy kollégáid úgy ítélik meg, hogy „te olyan depresszív alkat vagy, rólad elhisszük”. És néha olyankor köszön be, amikor megvan mindened, de okod semmiképp nincs arra, hogy rosszul legyél. 

Papíron legalábbis. Csakhogy a depresszió ellen nem véd meg a pénzed, a státuszod, a siker, a tetoválásaid, a szép frizurád vagy a szép kis családod. Lehetsz egyszerre szerelmes és depressziós. Sőt: depressziósan is tudsz olykor örülni dolgoknak. Kaphatsz pánikrohamot a luxusautódban és a buszmegállóban is. Ez talán a legfélelmetesebb benne: amikor elvileg rendben kellene lenned, de mégsem vagy.

És ahogyan nem tudnád megmondani, belőled mit hozna ki ez a betegség, úgy azt sem tudod megmondani, a szerettedből, rokonodból, barátodból, kollégádból mit hoz ki. Ezáltal nincs felhatalmazásod arra, hogy te mondd meg, milyen egy „igazi” depressziós. Ahogyan azt sincs jogod eldönteni, mikor kell jobban lennie, mi az, ami belefér a depresszióképedbe és mi az, ami szerinted már túlzás, és jó lenne, ha leszokna róla.

Tudom, hogy iszonyatos lelki, mentális és gyakran anyagi terhet ró egy depresszióval küszködő ember környezetére is ez a betegség. Tudom. És teljes szívemből sajnálom, ha neked át kell élned ezeket a közvetett hatásokat. De a depresszió nem választás. Ezt senki sem választaná. Akkor sem, ha kívülről sok esetben úgy tűnhet, lubickol benne. Az is csak tünet, ennek az aljas betegségnek a tünete.

Hosszú ideje gondolkodom azon, hogyan lehetne ezt jobban, érzékletesen átadnom. Most teszek egy próbát, abban bízva, hogy sokakat közelebb tudok vinni a megértéshez. Készítettem egy lejátszási listát. Nyolcvan perc, tizenkilenc dal a legkülönfélébb előadóktól.

Akad közöttük, aki szerencsére jól van, megküzdött a depresszióval, és van, aki megölte magát miatta. Van, akiről tudod, másokról sosem gondoltad volna. Egyikük a drogokhoz meg alkoholhoz menekült, másikuk nem tud aludni éjjel. Van, akiből a gyász hozta elő, más pedig egy borzasztó gyerekkor terheit cipeli.

Ahány dal, annyi történet, annyi fájdalom, annyiféle arca a depressziónak.

Arra kérlek, hallgasd végig ezt a válogatást. Úgy állítottam össze, hogy a segítségével megérezd: noha vannak egyértelmű tünetei, ez a betegség mindenkiből mást hoz ki. És lehet, hogy ez néha vidámnak tűnik, máskor meg „érfelvágósnak” hangzik, egyszer dallamos sláger, másszor artikulálatlan hörgés, de egy biztos: benne lenni mindenki számára ugyanolyan gyötrelmes.

Úgy hallgasd ezt a playlistet, hogy engedd közben átformálni, ami a fejedben él erről a betegségről. Ne a depresszió ezerféle megnyilvánulását próbáld a gondolataidban élő sztereotípiákhoz idomítani, hanem fordítva.

Azt szeretném, ha legközelebb, amikor valaki megnyílik előtted, és a fájdalmáról, betegségéről beszél, jusson eszedbe, mennyire különbözők voltak ezek a dalok. Hogy némelyikről első hallásra nem is gondoltad volna, miről szól. De akár sokadikra sem.

És jusson eszedbe az is, hogy neked nem tiszted eldönteni, melyik a jó vagy a rossz közülük.

Mindegyik ugyanarról szól, teljesen más, mint a többi – és az összes igazi, valós és érvényes.

A lista szándékosan ennyire hullámzó: azt szerettem volna, ha nem a kellemes zenehallgatási szempontok érvényesülnek, hanem azt érezteti a számok rapszodikussága, hogy rövid időn belül is megélheted bármelyik végletet. Vagy lehetsz te a csendben borongós, miközben a szintén depressziós barátod a tombolásban lel átmeneti menedéket.

Nem kell, hogy értsd a szövegeket, itt most az érzés, a hangulat számít. Elég ennyit továbbvinned ebből a lejátszási listából: a hullámzást, a kellemetlent, a kellemeset, a vidámat, a szomorút – és a felismerést, hogy ez az összes szín (akár szép, akár nem) ugyanannak a kegyetlen betegségnek egy-egy árnyalata.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61