Általában dühös cikkeket írok. Pláne, ha családi kapcsolatokról van szó. Sokat emlegetem a gyászt, a traumát, egymás meg nem értését. Kardként lengetem a másságaimat, és lecsapok mindenkire, aki valaha azt mondta nekem vagy bárki másnak, hogy szégyellnünk kellene őket. Most mégis békével jöttem. Ugyanazzal a békével, amit a családom próbált megteremteni nekem az életem során, és amiért ennyi idősen, felnőttként, végre igazán hálás tudok lenni. Mert bőven van miért annak lennem. 

A családomnak ugyanis személyes missziója volt, hogy egy olyan világot mutassanak be nekem, ahol minden embert olyannak kell szeretni és tisztelni, amilyen.

Egy színes, szélesvásznú világot, amiben csak annak szabad számítania, hogy milyen ember vagy, és mit adsz hozzá a társadalomhoz. Lehet, hogy sokak világa nem ilyen, és talán soha nem is volt, de a szüleim mindent megtettek azért, hogy az enyém ilyen legyen. Tüntetéseken, színházakban, kiállításokon és állatmenhelyeken nőttem fel, az elfogadás és a gondolat, hogy mindenki megérdemli, hogy hallják a hangját, elsőséget élvezett a sokszor kegyetlen, nyers valósághoz képest.

Nem arra neveltek, hogy idomuljak a negativitáshoz, hanem hogy elég bátor legyek ahhoz, hogy megpróbáljak változtatni rajta.

És mindezt olyan lehengerlő természetességgel tették, amit azóta is csodálok 

Emlékszem a pillanatra, amikor először rájöttem, hogy a szomszédunkban élő, zavarba ejtően kúl nénik (mert akkor még mindenki néni vagy bácsi volt), akiknek a kutyáit imádtam simogatni, és akik mellett mindig sokkal felnőttebbnek éreztem magam, nemcsak nagyon jó barátnők, akiket éppen egy helyre sodort az élet, hanem sokkal többek annál. Alapból nem tudtam értelmezni a felnőttek kapcsolatait, én senkivel nem akartam volna osztozni az emeletes ágyamon vagy a babáimon, az életemen meg pláne nem. Azt tudtam, hogy nem olyanok, mint én, Kató meg Lili, az általános iskola udvarán szerzett hű szövetségeseim, inkább anyámra és apámra hasonlítottak.

Amikor erre rákérdeztem a szüleimnél, nem is adhattak volna egyszerűbb választ. Hogy tényleg pont olyanok, mint ők, két ember, aki végtelenül szereti egymást, és úgy döntöttek, hogy minden lehetséges módon összekötik az életüket. És nekem teljesen elég volt ennyi. Ők nem kérdőjelezték meg a jogukat ahhoz, hogy úgy éljenek, ahogy akarnak, hát én se tettem.

Általános iskola ötödik osztályáig meg sem fordult a fejemben, hogy egyáltalán léteznek olyan emberek, akik képtelenek így kezelni a felnőttek közötti, kölcsönös szerelem bármilyen formáját

Abban a világban, amit a szüleim építettek körém, nem volt hely az ilyesminek, egy gyerek pedig az élete első negyedében nem nagyon lát ki ennek a falai mögül. Ahogy viszont az én világom kezdett összefolyni másokéval, és azzal a nagyobb, komplikált univerzummal, amiben mindannyian élünk, hirtelen rádöbbentem, mennyi olyan dolog van, amit a legtöbben nem tartanak olyan magától értetődőnek, mint mi. Emlékszem az akkori osztályfőnökömre, egy stílusos, rendezett tanárnőre, aki az első találkozónkon még úgy nézett ki, mintha ő is ugyanazon a lencsén át figyelné a környezetét, mint én.

De arra is emlékszem, amikor a padtársam elmondta, hogy behívta a szüleit az iskolába, mert úgy ítélte meg, hogy túl sokat ölelkeznek a legjobb barátjával, és elejét kéne venni a dolognak, mielőtt ez valami másba fordul.

Mielőtt „buzik lesznek”. Még mindig érzem azt az értetlenséget és enyhe haragot, ami akkor átfutott rajtam, és ez az érzés időről időre visszaköltözött belém. Ez bugyogott a gyomromban, amikor gimi alatt egy fiú haverom újra meg újra visszabújt a szekrénybe, mert félt tőle, hogy ha a többiek megtudnák, hogy meleg, nem mernének vele barátkozni.

Ez a fojtogató valami kúszik fel a nyelőcsövemen, ahányszor látok egy titkokba burkolózó párt, amelynek tagjai csak lopva érnek egymás kezéhez az asztal alatt, soha meg nem tapasztalva, milyen érzés, amikor nem kell elrejtened a boldogságod a világ elől. 

Minden egyes alkalommal pofán basz a düh és az elkeseredettség, ahányszor ezzel találkozom, pedig nekem sose kellett így élnem

És nem azért, mert nem tartozom ebbe a közösségbe, hanem mert volt akkora szerencsém, hogy azok, akik a leginkább számítottak, sose várták el tőlem, hogy bujkáljak, sőt még azt sem, hogy diszkrét legyek.

Az is sokat segített ebben, hogy kamaszkoromban a top 50 legnagyobb problémám közé sem fért be az, hogy egyébként vonzódom a nőkhöz. Túlságosan lefoglalt a gyászom, a sértettségem, a túlélés. Igazából anyám halála – ami tizenhárom éves koromban majdnem a porig rombolt mindent, amit felépítettem – csak még inkább azt a nézetemet erősítette, hogy az emberek többek a testüknél, és hogy amikor megtetszik nekem valaki, az egész lényébe szeretek bele, nem a nemébe.

Nem érdekelt, hogy fiú, lány, vagy valami a kettő között, esetleg egyik sem, mert mindenkit ugyanúgy mérek fel, és ezektől függetlenül találom őket vonzónak. Ezt most, azt hiszem, pánszexualitásnak illik nevezni, de én igazából csak vagyok, amilyen vagyok, címkétől függetlenül. Ugyanúgy megbabonáznak a mezítláb sétáló, erdei-nimfatípusú csajok, mint az elmélkedő, bájosan kocka srácok. És ezt sose kellett hangosan elismernem vagy megfogalmaznom, mert azok, akik számítottak, tudták maguktól.

Azt hiszem, a legtöbb szülő tudja. Vagy legalábbis érzi. Nekem nem volt egy nagy coming-out pillanatom, nem volt tagadás, harag, alku és depresszió sem, csak az elfogadás. 

És ez az egyszerűnek hangzó, ám valójában végtelenül komplikált szó az, amivel a legtöbb hozzám hasonló kínlódik

Félreértés ne essék, pán-/biszexuális nőként feleannyi atrocitás nem ér engem, mint egy meleg vagy transznemű embert, de az biztos, hogy mind jobban rá vagyunk kényszerítve, hogy megkérdőjelezzük a helyünket a világban. Ebben pedig eszméletlenül sokat tud segíteni nekünk, ha legalább a hozzánk közel állók nem erősítik meg bennünk ezt a kételyt.

Azok az LMBTQ-fiatalok, akiket kivetett, vagy megtagadott a családjuk, nyolcszor nagyobb eséllyel kísérelnek meg öngyilkosságot, lesznek depressziósak, vagy produkálnak olyan önpusztító viselkedésformákat, mint a drogfogyasztás vagy a szexuális kicsapongás. A családjuk és a barátaik elfogadása híján a médiához kell fordulniuk, kutatniuk olyan történetek után, amik segítenek nekik megismerni magukat, legalább elméleti síkon.

Abba most bele sem fogok, hogy itthon ez a beszélgetés elindult egy olyan irányba, ahol rendszerszinten, erősen megnehezítik számukra, hogy ilyen tartalmakat érhessenek el, valamint elvi kérdést formálnak valaki más személyes szexualitásából, szégyenbe és hallgatásba taszítva fiatalok százait. Pedig sokkal többet ront a helyzeten, mint hinnénk.

Arról nem is beszélve, hogy amikor megbélyegezzük a homoszexualitást, a transzneműséget, és összemossuk őket a pedofíliával vagy a morális romlottsággal, azzal azt mondjuk mindenkinek, hogy oké így viszonyulni ehhez a közösséghez. Miközben senki nem érdemel ilyen bánásmódot azért, mert eltér a normától. 

Ezzel szemben egy támogató, szerető család életeket tud menteni

A Montreali Egyetem egy kutatása szerint azoknak az LMBTQ-zászló alá tartozó embereknek, akik képesek nyíltan és szabadon megélni önmagukat, alacsonyabb a stresszhormonszintjük, és sokkal kevésbé jellemzők rájuk a mentális betegségek, mint a depresszió vagy a függőség, amik egyébként nagyon nagy százalékban érintenek minket. De nem is kell a tudományhoz fordulnunk, elég csak megnéznünk, mondjuk, azt a pozitív hatást, amit a legutóbbi SzuperWMN-díjazottunk, Tuza Éva hozott a fia, Tobi, és sok más hozzá hasonló életébe. A díj átvételekor felidézett egy pillanatot, amikor egy közönségtalálkozó végén egy kamasz odaóvakodott hozzájuk, és arra kérte őt, hogy vigyék haza magukkal. Ha a puszta tény, hogy elveszett gyerekek idegenek karjaiba futnak egy kis szeretetért és elfogadásért, nem mutatja meg, hogy mennyire szükségünk van az ilyen családtagokra, akkor nem tudom, mi mást mondhatnék még. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Nekem eddig sose kellett elképzelnem egy olyan világot, amiben nem lehetek önmagam. Már képes vagyok rá, de rettegek is tőle.

Az utóbbi időszakban politikai kampányt csináltak az identitásomból, és sose kellett még ennyiszer eltűnődnöm azon, mit tartogat számomra a jövő queer fiatalként egy olyan országban, aminek az irántunk való hozzáállása fénysebességgel változik. De azt tudom, hogy a családomé soha nem fog.

Hálás vagyok, hogy ha felhívom a nagymamámat, és rákérdez a szerelmi életemre, nyugodtan zenghetek neki ódákat egy lányról, és ugyanúgy csak az fogja érdekelni, hogy ettem-e rendesen. Hálás vagyok a húgomnak, hogy velem sír Emily Dickinson versein. Hálás vagyok az (egyébként végtelenül konfliktuskerülő) apámnak, amiért nyilvánosan és teljes mellszélességgel kiáll egy olyan közösség mellett, aminek még csak nem is a tagja, mert azt akarja, hogy tudjam, ő is hajlandó harcolni egy olyan világért, amelyben mindenkinek jár a lehetőség, hogy békében éljen önmagával.

Hálás vagyok az összes olyan anyának, apának, nagyszülőnek és fogadott családnak, akik és amelyek hajlandók meglátni az embert a címkék mögött, és hisznek abban, hogy valaki más önazonossága, boldogsága, többet ér, mint az ő kényelmük.

Minden zavarában peace jelet mutató, hiperaktív, esetlenül kreatív és zavarba ejtően érzékeny gyerek nevében köszönöm, hogy vagytok, és hogy nem próbáltok mást faragni belőlünk, mint akik vagyunk. És csak hogy a végén is idézzem apámat: a szerelem nem változik, de a társadalom igen, és ti mindennap egy kicsit jobbá teszitek az elfogadásotokkal. Mert akkor tudjuk csak igazán viszontszeretni a világot, ha az is szeret minket. 

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Maria Dorota