–

A fiú meg a lány a Tiszai pályaudvar egyik fal melletti padján ül, várják a pesti gyorsvonatot. Nem nagyon beszélnek, és mintha kerülnék egymás tekintetét, mindenhova néznek, csak egymásra nem, de egy közös nejlonzacskóból csipegetnek valamit. 

Most egy galambot figyelnek mind a ketten, egészen közel jött hozzájuk, várja, hátha leesik egy morzsa a földre, amire lecsaphat. 

Amíg a lány megvette a jegyét, a fiú elszaladt, vett egy szendvicset meg néhány rétest, mákosat. Nem volt benne biztos, hogy szereti a lány a mákot – nagyon sok mindent nem tud még róla, amit valószínűleg nem is fog megtudni már –, de a túrós nem tűnt frissnek. Úgyhogy kockáztatott. Meg aztán az is eszébe jutott: igazából mindegy, jó lesz-e neki a mákos. Úgyis elmegy. Ő marad itt a peronon a rétesekkel. A lány a szendvicset kérte magának, sajttal és sonkával. Biztos nyomtak a zsemle közepére Piros Aranyat is. Anélkül nincs büfészendvics Magyarországon. 

Időzítés. Ez a szó visszhangzott a fiú fejében, vagy ötször is elhangzott az elmúlt órákban, amíg a városban tébláboltak.

A lány szereti a komolykodó magyarázatokat. Vadássza őket. Összeolvas mindenfélét, amellyel precízen alátámaszthat, körülírhat, árnyalhat, akár egy szimpla nemet is. Hogy az összes szívfájdalomnak legyen valami oka, amire ő rábukkan, amit ő kitalál, amit ő felfejt, és így megérti és elmagyarázza, mi miért történik.

Hogy ne csak a vergődés legyen úgy magában. Mintha a vergődés nem magában, okkal, nem lenne vergődés. 

Skandálta tehát ma is, hogy időzítés. Meg azt is mondta, mintha a fiú nem jött volna rá magától erre, hogy „nem jó, nagyon nem jó”, és csóválta a fejét. Mert ezért, a nagyon nem jó időzítés miatt, jövőjük nekik együtt nincsen. Hiába stimmelhetnének egyébként. Egy másik évben. Egy másik helyen. Egy párhuzamos univerzumban. Ott működhetne is akár.

Ahol nem bonyolult ennyire, ami egészen egyszerű és világos különben. Ahol a lánynak nincsen férje és kisgyerekei például. Vagy a fiú nem készül a világ másik végére költözni épp.

De az is lehet, egész más dolgok miatt nem lehetnek együtt ők ketten, ki tudja, talán ők se tudják. Millió oka lehet annak, hogy rossz az időzítés. 

A szerelem minden akadályt legyőz, mondják, csak hát a szüntelen erőlködésbe mégiscsak belepusztul lassan, ezt nem szokták hozzátenni. Elhal, nem meg-, ha egyáltalán világra jött, nem csak egy ötlet maradt, egy ábránd, egy mi lett volna, ha sóhaj a levegőben, mint amikor pár pillanatra bekapcsol a polcon az illatosítókészülék.

A lány csipegeti a cukros mákot. Mégiscsak szereti, gondolja a fiú, és elmosolyodik. Győzött. Legalább ebben.

Szeretne felpattanni a bringájára, és hazatekerni. Most azonnal. Megőrjíti ez a várakozás. Késni fog persze a vonat, bemondták, mintha nem lenne így is kibírhatatlanul hosszú az az pár perc, ami még hátravan, késés nélkül is. Csak menne már el, aki úgyse marad. 

A lány is fészkelődik. Kopogtat a sarkával a betonon, ütemesen jár a lába. Kicsit előredől ültében, mintha felpattanni készülne, de közben erősen szorítja a pad karfáját, fel se tűnik neki, mennyire. Pásztázza a peront, de nem pihen meg senkin a tekintete. 

Biztos benne, hogy nem fog sírni. Rég leszokott róla. 

Bemondják, hogy ötvenre itt lesz a vonat. Négy percük van még tehát, fejük felett mutatja az óra. Búcsúzáshoz túl sok. Minden máshoz túl kevés. 

Hosszú árnyékukhoz, mert állnak már akkor, egy harmadik, egy rövidebb csatlakozik. Köpcös kis ember, melós kertésznadrágban, habarcsos kabátban, a kezében reklámszatyor, a fején sapka, az orra vörös. Az italtól, amit magába döntött nemrég, kissé kancsalít. Nagyon jó a kedve, vigyorog, bökdösi őket, hogy helló, hát, jön a vonat, megyünk Pestre, a kutyafáját!

Mintha jó cimborája lenne a másik kettőnek, úgy közelít, ám ők zavartan hátrálnak előle, de mögöttük a fal, jobbra is, balra emberek, nincs menekvés.

„Auschwitzban nem a haláltól félt az ember, hanem az élettől” – Elolvastuk Lily Ebert magyar származású holokauszttúlélő könyvét

Kult – 2021. december 4. – FR

 

Az apró embernek be nem áll a szája. A hangok összevissza bukdácsolnak kifelé a szájából, de az kiderül azért, hogy kőműves, Bogár Józsefnek hívják, és most hazafelé tart, mert a munkát itt, Miskolcon már elvégezte, ez végett volt a kis ünnepség a kollégákkal, hej, de jó pálinkája van a Lalinak (vagy a Janinak), az öregapja főzi odahaza!

Amikor idáig jut a történetben Bogár, valami szöget üt a fejébe, és egy pillanatra megkukul. A lányt nézi, figyelmesen, ide-oda hajolva jobbról is, balról is megcsodálja. Aztán a fiút bámulja, aki zavartan toporog, nem tudja, mihez kezdjen ezzel a bosszantó, kapatos kis emberrel, akit félbe tudna hajtani könnyedén, mégis elállja az utat előle, és ujjával hadonászva azt mondja épp: – Hát, fiam, nem te vagy a Humphrey Bogart!

A lány, aki eddig igyekezett úgy tenni, mintha észre sem venné az izgága, részeg fickót, most elképedve a szemébe néz. Amaz állja a pillantását, és csibészes mosolyra húzódik a szája a veres orr alatt: 

– Te viszont, drágám, kiköpött Ingrid vagy a Casablancából! Láttátok vagy nem láttátok a filmet? Ugye, hogy láttátok! Azt mindenki látta. És Ingrid most velem jön Pestre, te meg, fiam, integethetsz. 

A következő pillanatban már ott sincs, tántorogva lépked az állomásra épp befutó, sivító szerelvény felé. 

– Hát akkor, szia, Ingrid – mondja a fiú somolyogva, és végre belenéz a lány szemébe, talán először órák óta. Egy morzsa van a lány szája sarkában, de nem csippenti le a fiú, nem érinti meg egyáltalán, zsebre vágja inkább a kezét. 

Nem, nem történik meg az, amit mindannyian várunk. (Rossz az időzítés.) Nincs csók, se nagy ölelés, és nem szalad sírva senki a vonat után. Ezért aztán le sem száll senki a vonatról, hogy maradjon mégis. Nincs integetés se, vagy ablakon kihajolás, le se lehet húzni már ezeken a modern vonatokon az ablakokat különben, mint a régi filmekben. 

Egy fiú biciklire pattan. Egy vonat száguld ellenkező irányba a síneken. Egy pilledt kőműves alszik rajta, a mellette ülő, idegen asszony vállára billen a feje, ha ránt egyet a vonat. Tíz sorral arrébb egy lány, akit az imént Ingrid Bergmanhoz hasonlítottak, felteszi a fülhallgatót, és próbálja felidézni Humphrey Bogart arcát. De csak egy másikat lát maga előtt, aki nem hasonlít rá.

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Maria Dorota