Ha valaki kicsit is beleássa magát a filmtörténetbe, azt láthatja, hogy azok a filmesek, akiket ma klasszikusnak tartunk, többnyire úgynevezett szerzői filmeket készítettek, amik nem sorolhatók be egyik műfajba sem, hanem az emberi viszonyok bonyolultságát vizsgálják kísérletező jelleggel, új kifejezőeszközök után kutatva. Hitchcock azon ritka alkotók egyike, aki látszólag „csak” történetmesélő volt, nem akarta látványosan megújítani a filmnyelvet, a sztorikat nem egy szűk rétegnek, hanem tömegeknek mesélte (mindig gondolt a nézőre), és azt, hogy közben az emberi természetről elmélkedett, olyan jól becsomagolta, hogy sokáig tényleg csak kommersz filmesként tekintettek rá. 

Született kívülálló 

A ’60-as évek francia újhullámos alkotói kellettek ahhoz, hogy végre elterjedjen róla a nézet: valódi művész volt, egy a legnagyobbak közül. Francois Truffaut (Hitchcock fiatal pályatársa, akit vele szemben kezdettől művészfilmesnek tekintettek) például olyan nagy rajongója volt, hogy készített vele egy beszélgetőkönyvet, ami egy maratoni, 50 órás interjúfolyamon alapszik, és végigveszi majdnem az összes filmje (szám szerint 54, de az utolsók már nincsenek benne) készülésének körülményeit, történetét. Truffaut ezt a könyvet Hitchbooknak keresztelte el, és a mai napig izgalmas olvasmány – szórakoztatóbb, mint a legtöbb regény. Két szenvedélyes filmes beszélgetése jobbnál jobb sztorikkal, amikből kirajzolódik egy zseni portréja.

Megtudjuk például, hogy Hitchcock milyen háttérből érkezett, hogyan alakult ki a személyisége. Szigorú katolikus családba született 1899-ben, egykeként. „A családom imádta a színházat, elég különc kis társaság voltunk, de engem jó gyereknek tartottak. A családi összejöveteleken szótlanul a sarokban ültem és nézelődtem, mindent megfigyeltem. Mindig így viselkedtem, és mára sem változtam. Épp az ellentéte voltam a közlékeny gyerekeknek. És nagyon magányos. Nem emlékszem, hogy valaha is játszótársam lett volna. Egyedül játszottam, én találtam ki a játékaimat.” Elég könnyű elképzelni, nem igaz? 

Csakhogy a magányos gyerekkorból elég korán egy jezsuita internátusba került, ami meg másképp hagyott nyomot a lelkén és a későbbi munkáin: itt tanult meg félni. Ha ugyanis az iskolában valaki rossz fát tett a tűzre, akkor beírták a nevét egy nagy füzetbe, és csak este kapott érte büntetést – így egész nap reszkethetett tőle.

A kis Hitchcockba így hamar belekerült az „erkölcsi rossztól” való félelem, vagy ahogy ő fogalmaz: az attól való szorongás, „hogy a rossz oldalra kerülhet”.

Bizonyára ennek köszönhető az is, hogy – mint maga meséli – 23 éves koráig egyáltalán nem ivott és nem volt dolga nővel, amikor pedig egy forgatáson megismerkedett későbbi feleségével, Almával (aki ott szkriptes, azaz naplóvezető volt), az ágyba bújással akkor is kivárták a nászéjszakát, mert a katolikus neveltetés ezt követelte meg tőlük. Szexuális felvilágosultsága – melyről a könyv tanúbizonyságot tesz – pusztán elméleti jellegű volt, de elég alapos. 

Alfred Hitchcock és felesége, Alma - Forrás: Getty Images/Sunset Boulevard/Corbis

Mindig volt érzéke ahhoz, mely bűncselekmények mögött húzódik meg szexuális aberráció, illetve az embereket hogyan mozgatja a nemi vágyuk. Ha finoman is, de a filmjeiben gyakran fordulnak elő efféle utalások. Erről azt mondja: „Amikor egyszer a rendőrfőnök kíséretében elmentem a párizsi Bűnügyi Múzeumba, megfigyeltem, milyen gyakori a kényszer és az elfojtás miatti szexuális aberráció. Önnek is kérnie kellene, hogy megnézhesse: vannak ott különféle kések meg guillotine és sokféle ismertetőanyag...” Mindezt annak kapcsán meséli Truffaut-nak, hogy szerinte a megbilincselt ember látványa is rejtett szexuális utalást hordoz.

Képalkotó filmes

Persze, mire eddig elérünk, már filmrendezőként dolgozik, de addig el is kellett jutni. Eredetileg mérnöknek tanult, de már a szakiskolában érdekelték a művészetek, ezért bejárt a Londoni Egyetem művészeti tagozatára, hogy jól megtanuljon rajzolni. Első filmes munkáját is ennek köszönhette: némafilmek feliratait rajzolta, azokat a pársoros párbeszédeket, amik a jeleneteket összekötötték, megmagyarázták. Így került a filmezés közelébe – egy Angliában működő amerikai filmvállalatnál –, ahol aztán végigjárta a szamárlétrát. 

Nagyon fontos elem az életében, hogy némafilmekkel kezdett, mert itt tanulta meg egy életre, hogy mindent a képekkel, és ne a dialógokkal meséljen el. Ezt mondta róla később Truffautnak: „A némafilm a filmművészet legtisztább formája. Az egyetlen dolog, ami hiányzott a némafilmből, az nyilvánvalóan az emberi beszéd és a zajok hangja volt. De ez a tökéletlenség nem igazolhatja azokat a változásokat, melyeket a hangosfilm megjelenése hozott magával.”

És egy kis kritikát is megfogalmaz a későbbi hangosfilmekkel szemben: (…) „a mozik nagy többségében rendkívül kevés az igazi film, inkább csak azt láthatjuk, amit a magam részéről »beszélő emberek lefényképezésének« szoktam hívni. Ha egy történetet akarok elmesélni a film segítségével, csak akkor kell a dialógus eszközével élnem, ha másképp lehetetlen elmondani azt a történetet. (…)

Sajnálatra méltó, hogy a hangosfilm uralomra jutásával a film színházzá merevedett. Mit sem változtat ezen, hogy a kamera mozogni tud. (…) Az eredmény aztán a filmművészet nyelvének és a fantáziájának teljes elvesztése.”

Ez ellen küzdött számos olyan újítással, amit csak a szemfüles szakértők vettek észre a maguk korában.

Forrás: Getty Images

A beavatott néző

Amit viszont mindenki tud róla, hogy ő teremtette meg a suspense fogalmát, amire a filmjei épültek – ez tartja izgalomban a nézőt az első perctől az utolsóig. (Ahogy Truffaut-nak mondja: „Engem már 1949-ben is az izgalom meg a borzongás szakembereként tartottak számon.”) Fontos hangsúlyozni, hogy Hitchcock filmjei nem sima krimik – az a műfaj őt nem is érdekelte, főleg nem az a típusú, aminek az a kulcsa, hogy kitaláljuk, ki a gyilkos. (Agatha Christie munkássága ezért nagyon távol állt tőle). Őt mindig a félelem izgatta, ezért a munkáit inkább a lélektani thriller műfajába lehet sorolni. 

A suspense lényegét pedig ilyen egyszerűen foglalta össze: „Olyan információ birtokába kell juttatnunk a nézőt, amelyet a film szereplői még nem ismernek.

néző többet tud tehát, mint a hősök, és egyre nagyobb erővel teszi fel a kérdést: hogyan is oldják meg ezt a helyzetet?”

Hogy ez az eszköz mennyire mélyen hat ránk, ahhoz elég csak felidézni a gyerekkori bábszínházas élményeinket. Végül is amikor a malacnak drukkolva azt kiabáltuk négyévesen: „Vigyázz, jön a farkas!”, az is ennek a hatásmechanizmusnak egy primitív formája. 

Hitchcock mindezt művészi szintre emelte, és a forgatókönyv – azaz a történet – ebbe az irányba történő alakításán túl számos innovatív képi eszközzel is segítette. Egy idő után pedig az ő megjelenése a képen is ezt erősítette, hiszen mindenki tudta róla, hogy egy ponton belekomponálja magát a filmjeibe. Annak valahogy mindig lett egy plusz baljós hangulata, ha ő felbukkant a vásznon.  

Rendezőből reklámarc

Hitchcocknak ugyan remek érzéke volt a saját filmjei reklámozásához, de saját brandjének megalkotását egy véletlennek köszönheti: „A szükség hozta így, ki kellett tölteni a képet. Később a kabalámmá vált, végül geg lett belőle. Mára ez a geg elég zavaró, ezért, hogy az emberek nyugodtan nézhessék a filmet, ügyelek arra, hogy már az első öt percben jól felismerhetően megjelenjek” – mondta 1962-ben. 

De még elmeséli a kedvenc – és talán legkreatívabb – szereplését is az egyik filmjében: az 1944-es Mentőcsónakban. „Általában járókelőt játszom, de most hogy sétálgathattam volna az Óceán tetején! Először arra gondoltam, hogy a mentőcsónak mellett sodródó vízihulla leszek, de nagyon féltem, hogy megfulladok. A kilenc hajótörött egyikét sem lehetett eljátszanom, mert minden szerepre igazi színészre volt szükség. Véletlenül kiváló ötletem támadt. 

Ebben az időben nagyon szigorú diétára fogtam magam, és kínok kínjai közt haladtam kitűzött célom felé, hogy százötven kilóról lefogyjak százra. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy fogyókúrám történetét teszem halhatatlanná, és egyúttal meglesz szokásos nyúlfarknyi szerepem is azzal, hogy fényképen vagyok látható a fogyókúra „előtt” és „után”. A fotók egy képzeletbeli Reduco nevű fogyasztószer reklámjaként jelentek meg az újságban, és a nézők engem is, meg a reklámot is jól láthatták, amikor William Bendix szétnyitotta azt a régi újságpéldányt, melyet a hajóra csempésztünk. Ez a szerepem nagy siker volt!”

William Bendix és Mary Anderson a Mentőcsónak című filmben, Hitchock képével az újságban - Forrás: Twentieth Century Fox Film Corporation/Corbis

Ebből a kis történetből is kiderül három dolog: 1. hogy Hitchcock egész életében fogyókúrázni kényszerült, ugyanis sosem sikerült tartósan a megfelelő súlyba kerülnie, 2.

volt humora, sőt, a humort elengedhetetlennek tartotta egy lélektani thriller esetében is,

3. mennyire kreatív volt. És persze – mint minden rendező – kontrollmániás is volt, a film minden részletére kiterjedt a figyelme, beleértve a forgalmazást és a promóciót is, ezért gyakran producere is volt a filmjeinek (de ez nem szerepel a stáblistán).

Színész vagy biodíszlet?

Ennek a gondolkodásnak volt része az is, hogy lehetőleg az aktuális legnagyobb világsztárokkal szeretett dolgozni, akiktől azt remélte, hogy garantálják a kasszasikert. De persze közülük is megvoltak azok, akik a legjobban passzoltak az elképzeléseihez: Kim Novak, Ingrid Bergman, Grace Kelly, Gary Grant, vagy James Stewart például. (De dolgozott Gregory Peckkel, Paul Newmannel és Julie Andrews-zal is.) Számára az egyik legfontosabb az volt, hogy a színészek ne akarjanak „színészkedni”, ne akarják a képességeiket megmutatni, átlényegülni, a különféle technikáikkal jönni. Puritán játékstílust várt el, és semmi látványos karakterábrázolást. 

„Az első feladat megteremteni az érzelmi hatást, a második pedig fenntartani. Ha ilyen módszerrel készítünk egy filmet, nem szükséges, hogy ragyogó színészeket válasszunk, akik a saját színészi eszközeikkel hozzák létre az érzelmi hatást vagy saját erőteljes egyéniségük erejével, kitűnő adottságaikkal kerítsék hatalmukba a publikumot.

Nézetem szerint a filmszínésznek formálhatónak kell lennie és egyáltalán nem kell semmit csinálnia. Nyugodt és természetes módon kell viselkednie – ami nem is olyan egyszerű –, és el kell fogadnia, hogy teljesen a rendező és a kamera akaratától függően lesz része a filmnek.”

Hát, nem mondanám, hogy minden színész álma egy ilyen rendező, miközben Grace Kelly például sosem vált volna azzá a csillaggá, akire ma is emlékszünk, Hitchcock nélkül. (A többi felsorolt sztárra ez nem érvényes.)

Jimmy Stewart, Grace Kelly és Alfred Hitchcock a Hátsó ablak című film forgatásán - Forrás: Getty Images/Michael Ochs Archives

De még a saját kedvenceivel is volt néhány harca emiatt, például Ingrid Bergmannal, aki nem tudta elnyomni magában az érzést, hogy mindig jobb és jobb akart lenni, és lehetőleg csak kiváló filmeket készíteni. Viszont ennek köszönhetően tudta Hitchcock megfogalmazni az ő ars poeticáját filmrendezőként: „Ha valaki makacsul csak arra törekszik, hogy nagy filmet csináljon, aztán, ha sikere van, még nagyobbat, arra a kisfiúra emlékeztet, aki egyre nagyobbra akarja felfújni a léggömbjét, míg az egész, bumm, szét nem durran. Nekem sohase voltak ilyen gondolataim. A Psycho esetében arra gondoltam: »csinálok egy jó kis filmet«, és kész, de olyasmi eszembe sem jutott, hogy »csinálok egy filmet és keresek vele tizenöt milliót«. Az ilyesmi meg sem fordult a fejemben.” 

Ahogy szerencsére a kudarcok sem térítették el soha: „(…) szerencsére sohasem kételkedtem önmagamban. Ennek nincs köze a hiúsághoz, egyszerűen makacsul meg voltam győződve arról, hogy filmrendező vagyok. Sohasem mondtam magamban: »Véged van, a pályád lehanyatlott«, pedig közben a külvilág így látta.”

Az utolsó leheletéig dolgozott, miközben – ahogy itt is mondja – a kollégái már rég sejtették, hogy az utolsó filmjét nem fogja befejezni, mert nincs abban az egészségi és idegállapotban. De mivel egész felnőtt életében csak a film izgatta, a valóságban pedig kívülálló maradt, ezért 1980. április 29-én, munka közben kellett távoznia.  

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/ CBS