–

Két sztáralkotó kivételes munkája

Az idén ötvenéves Bryan Caplan Amerikában a nagyon menő közgazdászok közé tartozik, tudományos publikációinak se szeri, se száma, a Berkeley és a Princenton Egyetemekre járt, jelenleg a George Mason Egyetem professzora.

Zach Weinersmith jövőre lesz negyven, rendkívüli népszerűségre tett szert a Saturday Morning Breakfast Cereal (SMBC) című websorozatával, igazi popkulturális ikonnak számít Amerikában a grafikusok között.

Az, hogy Amerikában megjelent a nevükkel fémjelzett képregény, nem számít különleges eseménynek, hiszen ott egészen biztosan megtalálja a vásárlóit. De nagy kérdés, hogy egy ilyen végletesen megosztott országban, mint a miénk, ki gondolja annyira fontosnak ezt a kiadványt, hogy meg is vásárolja.

A képregény nálunk egyelőre a szubkultúra körébe tartozik, főleg a gyerekeket és a fiatal felnőtteket szólítja meg. A téma azonban a gyerekeknek túl száraz, akkor is, ha rengeteg humoros jelenetet láthatunk a képek között, és a szöveg öniróniája is kacagtató olykor. A befogadásához kell bizonyos érettség, tapasztalat, és legalább minimális gazdasági ismeretek, hogy értékelni tudjuk a benne foglalt adatokat.

Annyi azonban bizonyos, hogy az elmúlt évek egyik legfontosabb kiadványát tartja majd a kezében az, aki veszi a fáradságot, és beszerzi a könyvet.

Racionális számok és emocionális képek

Bryan Caplan igazán tudományos alapossággal gondolta át a bevándorlás nehéz kérdését, és arra a következtetésre jutott, hogy mindannyian csak profitálhatnánk abból, ha szabaddá tennénk a határokat, és lehetőséget, munkát adnánk azoknak, akik a szülőföldjükön nehezen boldogulnak. Természetesen ezerféle szempontból szálazza szét a kérdést, és minden állítását hiteles statisztikai adatokkal támasztja alá.

Az állandóan visszatérő egyik legnagyobb veszélyre, a terrorizmusra is kitér, és arra az álláspontra jut, hogy a statisztikák alapján roppant kicsi a veszélye annak, hogy a befogadóországok lakóira a terror nagyobb fenyegetést jelentene, mint azon országokéira, ahol nincsenek bevándorlók.

Úgy gondolja, hogy a bevándorlók befogadása mindenki számára kétségtelen előnyökkel járna. Az államháztartás ugyanúgy profitálna belőle hosszú távon, ahogy a befogadott családok, ráadásul a kultúránkat sem fenyegetné az eltűnés veszélye, hiszen a multikulti környezet csak gazdagítja a világról megszerezhető ismereteinket. Míg a szövegek rengeteg adattal operálnak, addig a képek szemléletes példákkal mutatják meg a bevándorlással kapcsolatos legismertebb előítéleteket.

Sokszor önironikus párbeszédet alkotnak a képek és a szövegek együtt, például akkor, amikor Bryan jellegzetes szemüveges figurája különböző kérdéseket tesz föl (vannak köztük fontosak, de blődek is: „Hogy hívják a Jóbarátok hat főszereplőjét?”, eközben pedig a háttérben ülő alak egy képernyőn a következő feliratot látja: „Miért a képregény a politikai érvelés egyik legjobb eszköze?”). 

Nem politikai érveket olvasunk amúgy, hanem tudományos megközelítést, és valóban pontos adatokat arról, hogy miért rossz mindannyiunknak az a helyzet, ami most van.

A világ egyik fele szenved az éhezéstől, a háborúktól vagy az ivóvíz hiányától, a másik viszont belepusztul a jólétbe, hiszen a civilizációs betegségeket, a túlfogyasztást semmi sem állíthatja meg, és még a legfejlettebb technológia sem enyhíthet az emberek mohóságán.

Manipuláció?

Míg a bevándorlás ellenzői leginkább a félelmeinkre és az érzelmeinkre hatnak, és ezzel megteremtik a gyűlöletbeszéd alapját, addig Caplan a józan eszünkre apellál azzal, hogy humorosan, közérthetően tálal egy csomó tudományos adatot az alaptalan félelmeinkkel szemben. Nem egymondatos, leegyszerűsített üzenetekkel manipulál bennünket, hanem észérvekkel próbál gondolkodásra sarkallni mindannyiunkat a migráció ezer meg egy kérdésével kapcsolatban.

„Ha csak kalapácsod van, akkor mindent szögnek fogsz nézni”, de ha elolvasod ezt a könyvet, akkor tisztában leszel azzal, hogy milyen egyéb eszközöket használhatnál a kalapácson kívül ahhoz, hogy a világunk elfogadóbb és élhetőbb hellyé válhasson minden ember számára.

Egy példa, amit láttam

Olyan szerencsés vagyok, hogy elég sok időt tölthettem Berlinben, több mint egy évig éltem ott egyhuzamban. Igazi multikulti környezet, hiszen Berlin híresen befogadó, ahol viszonylagos békében élnek a régebben kettéosztott város lakói egymással és a nagyon sok török, kurd és egyéb bevándorlóval. 

Minden szelfi önarckép, de nem minden önarckép szelfi – Rembrandt, az első szelfimester

Kult – 2021. július 15. – DCS

 

Most lesz egy merész állításom: ha annak idején az egykori Nyugat-Berlin nem engedi be azt a rengeteg – főként török – bevándorlót, akkor nem épülhetett volna a város olyanná, amilyen most: színessé, érdekessé, gazdaggá.

És tudjátok, kik építették az elmúlt ötven évben Berlint meg egy csomó német várost? A török bevándorlók. Akik lehet, hogy nincsenek túlképezve, és az első generáció nehezen tanult meg németül, hiszen külön városrészekben éltek, zárt csoportokat alkottak. Ám nekik nem volt büdös az építőmunka, amihez nem kell különösebb szaktudás, elég a helyszínen megszerzett gyakorlat.

Szóval a szorgalmas török munkások építették föl a precíz német tervezők által megálmodott épületeket, városrészeket. A képzetlen német munkaerő inkább más feladatokat választott. A török munkavállalók pedig elsajátították azt a tudást, ami lehet, hogy amúgy nem volt a sajátjuk: a precizitást. Ez volt az elvárás a munkáltatóik részéről. 

Mindenki jól járt. A törökök új hazát találtak, a németek pedig továbbépítették a sajátjukat az ő segítségükkel. És közben egyikük kultúrája sem csorbult, sőt.

A könyv békés egymás mellett élésre biztat bennünket

Ha belegondolunk abba, hogy ez az, amit azóta nem sikerült megvalósítani, amióta világ a világ, akkor láthatjuk, milyen nemes küldetés a számok racionalizmusa alapján arra biztatni az emberiséget, hogy tegye félre az idegenekkel szemben evolúciósan rögzült ellenérzéseket.

Caplan tehát egyfajta világbéke megteremtését tűzte ki célul ezzel a kötettel, ami jelen helyzetben bátran utópisztikus gondolatnak nevezhető, hiszen a világ egyre inkább a disztópia felé halad.

Én mégis arra biztatlak benneteket, hogy olvassátok el a könyvet, beszélgessetek, vitatkozzatok róla, hiszen csak így érhetjük el, hogy megváltozzon az az egyenlőtlen helyzet, amiben most élünk, és ha valamiről meggyőzött engem Caplan és Weinersmith könyve, akkor az mindenképp az, hogy tudván tudjam, ez bizony egyáltalán nincs rendben így, ahogy van.

Hiszen mindannyian egyenrangú emberek vagyunk, akik erre a bolygóra születtünk, és égbekiáltó igazságtalanság, hogy valakinek az határozza meg a boldogulását, hogy melyik országban született. Ha pedig ott nem adottak a feltételek ahhoz, hogy emberhez méltó életet éljen, akkor megakadályozzák, hogy olyan helyet keressen, ahol legalább az alapszükségleteit kielégítheti.

Both Gabi