Minden szelfi önarckép, de nem minden önarckép szelfi – Rembrandt, az első szelfimester

–

Tudósnak szánták, művész lett belőle

A festőóriás, Rembrandt Harmenszoon van Rijn 1606. július 15-én született Hollandiában, jómódú, sokgyerekes családban. Mindig volt mit enniük, hiszen apja molnárként, anyja pedig pékként dolgozott. Ám a szülők szebb jövőt álmodtak fiuknak. Az alapozó latin iskola után tizennégy évesen egyetemre küldték, hogy tudós válhasson belőle, ám az ifjú gondolatai egyre csak a festészet körül jártak. Tanulmányait félbehagyva elszegődött a kor kiemelkedő mestereihez, hogy tőlük elsajátítsa a mesterség fő fortélyait.

Tehetsége hamar megmutatkozott, így húszévesen már saját műteremmel büszkélkedhetett. Megrendelésekből, főként portréfestészetből tartotta fenn magát, pár év múlva pedig már tanítványokat is fogadott, illetve a rézmetszés mesterévé vált. Érdekesség, hogy a magukat valamire tartó festők körében akkoriban szinte kötelező volt az itáliai tanulmányút, ő mégsem hagyta el soha a hazáját. Témát mindig a saját életéből és a körülötte zajló világból merített.

Azon kevesek egyike, akinek munkásságát már élete során is elismerték és tisztelték. Sokat foglalkoztatott művészként gyorsan hírnévre és tetemes vagyonra tett szert, de néha még magas bevételei sem tudták fedezni fényűző életmódjának költségeit.

A művészet forrása: az élet maga

Amszterdamban talált rá a szerelem, feleségével a város zsidó negyedének előkelő részébe költözött. A felhőtlen fiatalkor helyett azonban folyamatos családi tragédiák árnyékolták be az életét: három gyermeke halt meg, majd egyetlen fia, Titus születése után a felesége is elhunyt. A sötét időszakok a festészetén is nyomot hagytak, komor tájképek mutatják a lelkiállapotát. 

Hamarosan beleszeretett a fia dadájába, de erre majdnem „ráment a gatyája is”. A pénzhajhász asszony ugyanis mindent megtett, hogy kiforgassa vagyonából a festőzsenit. A csalódásokon felülkerekedve végül egy fiatal szobalány mellett találta meg a boldogságot; egy lányuk született. Utolsó éveiben újabb anyagi nehézségek miatt minden ingóságát el kellett adnia, közben fiát és az élettársát is eltemette.

Egyes források szerint közel kétezer rajzot, hatszáz festményt és háromszáz metszetet készített.

Életrajza ismeretében alkotói korszakai jól behatárolhatók, a személyes tragédiák látványosan felosztják ábrázolásmódjait. Munkáira jellemző, hogy ötvözi elődei technikáit, és történelmi témáin, bibliai ábrázolásaiban visszaköszönnek mesterei, miközben a barokk kor elvárásainak is eleget tesz szenvedélyes, drámai jelenetekkel, a fény-árnyék hangsúlyokkal és a túldíszített alakokkal. A szereplőkben gyakran felfedezhetők ismerőseinek vonásai, így például zsidó szomszédjait, feleségét és saját magát is megörökítette bibliai hősként.

Az első szelfimester

Leghíresebb festményei, az Éjjeli őrjárat (ami amúgy nem is éjszakai jelenetet mutat be) és a Doktor Tulp anatómiája mellett megközelítőleg száz önarcképe is egyedülálló. Az elsőt húszévesen, az utolsót halálának évében készítette, a kettő között pedig pontosan nyomon követhetők élete legfőbb mozzanatai, ahogy a nagy reményű fiatalból sikeres és karcos férfi, majd pedig sokat látott, sorsával megbékélő öregember válik.

Nem akar idealizálni, megmutat mindent a teljes valójában, a ráncokat, a tökéletlenséget, az őt már-már őrültként láttató fésületlen haját. Arcából kiolvasható egy egész élet lenyomata, őszintesége és ilyesfajta kitárulkozása mai szemmel is meghökkentő.

Arcunk saját ábrázolása az önkifejezés izgalmas formája, és ezt Rembrandt emelte mesteri szintre. Az agyonfilterezett szelfik világában talán van mit tanulnunk ebből a kendőzetlenségből.

Minden szelfi önarckép, de nem minden önarckép szelfi

Egyre több művészeti kiállítás foglalkozik az önarckép és a szelfi összefonódásával, 2017-ben például a londoni Saatchi Galériában feszegették a kérdést, itthon pedig a Magyar Nemzeti Galéria foglalkozott vele. Ezek a törekvések talán arra is jók, hogy némi klasszikus műveltséget adjon a digitalizációban felnövő generációnak.

De említhetjük-e egy napon a két műfajt?

Bár mindkettő az ember önmagáról alkotott képének egy-egy vetülete, a klasszikus önarckép műfaja mégis szorosan összefonódik a művészi identitással, a szelfi viszont „csak” egy átlagembert ábrázol.

Előbbi egy átgondolt kompozíciót sejtet, készüljön bármilyen technikával, festve, mintázattal vagy kamerával. Jelentésük van a fényeknek, a tárgyi környezetnek és háttérnek, az arckifejezésnek és tartásnak, mind tudatos munka eredménye. Ezzel szemben egy szelfi esetleges, az itt és most a lényeg, hogy feltoljuk Insta-sztoriba és megmutassuk, milyen jó nekünk. Sokszor a kép készültekor is csak magunkban gyönyörködünk, még utoljára is csekkoljuk, hogy biztosan minden jól áll-e rajtunk, viszont így egy semmibe bámuló arcot adunk a világnak ahelyett, hogy a kamerába nézve, egyenesen a néző szemébe fúrnánk a tekintetünket valami személyesebb üzenettel.

via GIPHY

Narcizmus vagy önbizalomhiány? Visszajelzés- vagy halhatatlanságvágy?

A szelfimozgalom kezdetén még mindenki értetlenül pislogott az Y generáció kényszeresnek tűnő önportréinak imádatán, de azután az idősebb nemzedékek körében is egyre inkább elterjedt az okostelefon, így ma már nem számít narcisztikusnak az, aki kétnaponta ontja magáról a szelfiket. Sőt sokkal inkább az önértékelési kérdéseknek és a visszajelzések iránti vágynak a jele, semmint a túlzott önteltségé. Bár ha engem kérdeztek, én teljesen kivagyok a csak semmitmondó ígycsücsöri, úgyciciki szelfiket megosztó emberektől. Ha már gondolat is társul mellé, az ellen nincs kifogásom.

Sokan úgy tartják, hogy a jelenség a modern nyugati társadalomban bekövetkező változások, így az iparosodás, a tömegmédia és a fogyasztói társadalom térnyerésének tünetegyüttese is, amikor egy képpel számtalan dolgot kifejezhetünk akár szavak nélkül is.

Hol vagyunk? (Általában valami elképesztő helyen.) Hogyan érezzük magunkat? (Általában nagyon jól.) Kikkel találkoztunk? (Általában valakivel, aki nagyon menő.) Milyen márkákat hordunk? (Általában a szerintünk legjobbakat.) És még sorolhatnám.

A szelfi jóval egyszerűbbé tette az önportrék készítését, de az egyéni szintű miértek, a mögöttes motivációk és narratívák komplexebbek, mint valaha.

Ugyanakkor az minden bizonnyal örök érvényű, hogy konzerválni szeretnénk a pillanatot. Mindegy, hogy a művészet segítségével vagy véletlenszerű kattintások sorozatával akarunk szembeszállni a mulandósággal. Részletkérdés, hogy a képpel, legyen az egy fotó vagy festmény, magunkat vagy a pillanatot akarjuk meghagyni az örökkévalóságnak, de azáltal, hogy a halállal szemben jövővel és menekülőúttal kecsegtet, hiszünk neki. Azt, hogy ez káros, vagy sem, mindenki döntse el maga.

Azt viszont megkockáztatom, hogy egészségesebb társadalomban élnénk, ha egyre több követője lenne Rembrandt mesterkéletlenségének.

Deli Csenge

A kiemelt kép eredetije: Getty Images/VCG Wilson/Corbis