Mit művelnek a Szex és New Yorkkal! Akarjuk mi ezt látni?

–

A Szex és New York olyan lesz Samantha nélkül, mint – ó, istenem, hát muszáj leírnom! – a Dallas Bobby nélkül.

Oké, lehet, hogy (félre minden elvi és ideológiai aggállyal!) mégiscsak ez a kulcskérdés: mi a jó eget akarunk mi Samantha Jones híján ettől a folytatástól? Lehet-e ez több, mint a kultsorozat megbecstelenítése – vagy amúgy annak már úgyis mindegy, hiszen kivéreztették a mozifilmekkel?

Olyan sok kérdésem van, hogy arra gondoltam, felteszem őket, ahogyan Carrie Bradshaw tette fel az egyes epizódokban.

Igen, minden részt láttam, többször is. Valójában csomó mindent tudok szó szerint idézni a sorozatból, a SATC betűkód (Sex and the City – a sorozat eredeti címe) beépült a nyelvhasználatomba, és

ha valaki azt próbálja nekem megmagyarázni, hogy valamit nem tudunk megcsinálni egy adott helyzetben, elküldöm neki azt a jelenetet, amikor Samantha arról mesél, hogy neki azt mondták, sohasem fog bejutni Mick Jagger öltözőjébe.

Hát ő bejutott.

Kérdés (amolyan Carrie Bradshaw-féle szójátékos kikacsintással): vajon nem lesz-e ez Samantha nélkül is egy jó nagy szopás?

Tippelni tudok: de. És nem is feltétlenül azért, mert nélküle nem lehet megoldani egy épkézláb folytatást. Samantha Jones, mint tudjuk, idősebb a másik három szereplőnél, és végigkövettük a mellrák elleni küzdelmét. Roppant könnyű (és kegyetlen) kiírni a sorozatból: mondjuk, nem lennék meglepve, ha az első snittben épp Samantha temetésén gyűlne össze a maradék három grácia.

Hogy ezzel mi a bajom? Legfőképpen az, hogy átcseszve érzem magam. A Szex és New York egyik legfontosabb mondanivalója az volt (ahogyan azt Carrie el is mondja a sorozatban), hogy a családod lehet vér szerinti, meg állhat azokból, akikkel véd- és dacszövetséget kötöttetek. De akkor meg hogy fér bele ebbe az, hogy.

Sehogy.

Lehetett volna ez egy nagy összeborulás, ami példát statuál, egyszersmind kiszidolozza a SATC-brand megkopott dicsőségét, és elcsitítja azokat, akik még mindig azzal vannak elfoglalva, hogy minden nő ostoba, aki egy ilyen picsogást évadokon keresztül képes nézni. Például egy ilyen közleménnyel:

„Kedves Világ, sok év telt el a sorozat lezárása óta, azóta érettebbek és okosabbak vagyunk. Egykori problémáinkat át- és kibeszéltük, meghallgattuk és elismertük egymás sérelmeit, és dolgoztunk azon, hogy – miután bocsánatot kértünk értük és őszintén megbántuk őket – helyrehozzuk a viszonyunkat. Úgy gondoljuk, hogy a Szex és New York legfőbb erényei közé tartozott, hogy fontos témákról beszélt nyíltan. Mi most ilyen nyíltan szeretnénk beszélni arról, hogy a köztünk feszülő konfliktusokat elemeztük és megoldottuk.

2021-ben a SATC legfontosabb mondanivalója fontosabb, mint valaha: a sisterhood nem csak maszlag, és nekünk, nőknek közös felelősségünk egymást támogatni, sérelmeinket nem relativizálni és bagatellizálni, és harcolni azon sztereotípiák ellen, amelyek a nőket érzelemvezérelt, viperáskodó, hisztis libákként állítják be.

Úgy gondoljuk, erre a legszebb és legalkalmasabb mód, ha méltó folytatást készítünk a sorozathoz, mindannyian, együtt, úgy, ahogyan a karaktereink tennék: felülemelkedve különbözőségeinken és hibáinkon.

Szívből reméljük, hogy ahogyan az eredeti széria is nők millióit inspirálta világszerte, hogy nyíltan vállalja saját vágyait, élje meg szexualitását, beszéljen párkapcsolati problémáiról és merészebben öltözködjön, a folytatás is sokakat ösztönöz arra, hogy megmutassuk, mi az a girl power 2021-ben, és mennyi erő rejlik az igazi, púder nélküli, évtizedeken átívelő női barátságokban.”

(Mellékszál: ha esetleg valaki szeretne meghívni Hollywoodba közleményírónak, a számomat Erika megadja neki, csak írjon a szerkesztőségi e-mail-címünkre.)

Na, szóval nekem ezért fáj piszkosul Samantha hiánya, mert a sorozat sugallta alapértékekkel megy szembe.

Mert a csilivili felszín egy dolog, de a SATC igenis fontos kérdéseket szegezett nekünk:

• hogyan ítélkezünk még a közeli barátaink felett is (a szűzies Charlotte Samantha fölött);
• mi van, ha nekünk van pénzünk, de a barátunknak nincs (szintén Charlotte vs. a pénzét Manolo Blahnikokba „fektető” Carrie);
• mennyi titkunk lehet a barátságainkban, és mit kezdünk azzal, ha valakit hazugságon kapunk (Carrie és Big viszonya vs. többiek);
• meddig használhatjuk a barátainkat lelki szemetesládának (Carrie vs. mindenki);
• mi van, ha hirtelen egészen különböző irányba halad az életünk? (Charlotte és Miranda gyereket nevel, Carrie Párizsba megy, Samantha Los Angelesbe);
• hogyan segíthetünk szakmailag a barátainkon (Samantha mint PR-os és Carrie, Miranda és Charlotte házassági szerződése, és fordítva: Miranda szakmai előrelépése nagyban annak volt köszönhető, hogy a többiek megerősítették őt abban, hogy többre kell tartania magát).

Mielőtt azonban valaki azzal állna elő, hogy mélylélektani elemzéseket látok sok ezer dolláros outfitekben vihorászó szinglik idegesítő karakterei mögé, szeretném elmondani, hogy látom, láttam a sorozat hibáit (a mozifilmeket én nem szeretném együtt tárgyalni velük, ha nem gond. Ennyi sznobéria nekem is jár).

Nehéz lett volna nem látni őket – ahogyan az utóbbi években már két lépés távolságból tudjuk látni és elemezni az olyan, életünket meghatározó kulturális élményeinket, mint amilyen a Szex és New York vagy a Jóbarátok.

Sztereotip volt? Igen. (New York legbelső burkában játszódó sztori, felhőtlen és felelőtlen életet élő harmincasok – de ha engem kérdeztek,

még a Jóbarátok Phoebeje is több mélységet kapargatott meg olykor, mint az olyan SATC-részek, amelyeknek fő konfliktusforrása az volt, hogy miként lehet bejutni a legújabb bárba.)

Földtől elrugaszkodott volt? Hajaj! (Limuzinnal-sofőrrel hódító pasi? Koktélok a legtrendibb helyeken? A vécére is taxival közlekedni? Komolyan: nyögje már ki valaki, hol lehet heti egy cikkért ennyi pénzt kapni!)

Felszínes? Ó, igen. (Igaz, hogy kifejezetten bátran kezelt olyan témákat, mint a vallás, a szexuális szokások vagy a teherbe esés nehézségei/váratlansága, de ezeket gyakran csapta agyon olyan édes kis semmiségekkel, hogy mindenki állandóan jeleneteket rendez az utcán, lovas kocsizik a Central Parkban és a hétvégi lapok házassági rovatát bújja.)

Sztereotip? Napestig sorolhatnám. („Inkább Vogue-ot veszek ebéd helyett, mert jobban táplál.” Aha. Elhittük. A gay best friendek is csak ritkán kaptak lehetőséget arra, hogy igazi mélységeket tárjanak fel, és sosem kapargattuk meg túlságosan azt, hogy etikus-e LMBTQ-szempontból az, amit látunk-hallunk.)

Rasszista? Ez, mondjuk, nehezebb kérdés. (Ahogyan a Jóbarátoknál is állandó téma volt az, hogy a képernyőn csak fehér, középosztálybeli szereplők rohangálnak, a SATC esetében is jogos a felvetés. Mert nem hiteles kép New Yorkról például. Ugyanakkor Charlotte első örökbefogadási kísérlete idején

épp a legelőkelőbb szereplőt szembesíti társadalmi osztálya rasszista gőgjével, Miranda fekete pasija pedig magasan kvalifikált – tehát végső soron reagált a vádakra, és a maga módján még önkritikát is gyakorolt.)

Szóval, ha már előállt a Dallas Bobby nélkül esete (mondjuk, még Samantha is előbukkanhat a zuhanyzóból, stílszerű is lenne), abban bízom, hogy a folytatás – ellentétben a mozifilmekkel – nem felszínes luxuspróbababákat óhajt felvonultatni látszatproblémákkal, hanem megvizsgálja, mi változott (nem csak Manhattanben) az utóbbi 20 évben, és nekünk ebből milyen tanulságokat kell levonnunk. 

Őszintén? Egy ilyen alapállásból nem lesz könnyű. De ahogyan ennyi éven át képesek voltunk szemet hunyni a sorozat minden hibája fölött (vagy legalábbis nem meggyűlölni azt miattuk), biztos vagyok benne, hogy most is sokan gyakoroljuk majd az elnézés kegyét, ha végre megjelenik a tíz epizód.

A nosztalgia erős hívószó, és egy nagyon fontos dolgot ne feledjünk: a Szex és New York-jelenség egyik titka, hogy elhitette velünk, nekünk is jár egy életen át tartó, feltétel nélküli, összekacsintós, fél szavakból megértős, bármikor rendelkezésre álló barátság.

És ezért néha elég csak elindítanunk a lejátszást, és New Yorkba képzelni magunkat.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/HBO/Newsmakers