„Egyetlen színész sem tud mást alakítani, mint önmagát” – 110 éve született Orson Welles

 –

Túl hamar árva lett

Négyéves volt, amikor a szülei elváltak, és kilenc, amikor zongorista édesanyja meghalt. Az apja módos ember volt a karbidlámpa feltalálásának és gyártásának köszönhetően, később azonban súlyos alkoholista lett. Volt felesége halála után egzotikus tájakon utazgatott a fiával, például Jamaicában és a Távol-Keleten. Az apa nagyon zűrös életet élt, sokszor a kiskamasz fiú gondolkodott helyette. Amikor visszatértek az utazgatásból, Chicagóban telepedtek le, és az apja saját szállodájában éltek, de a szálló leégett. Ekkor került magániskolába.  

Már a Todd Seminary for Boys tanintézetben kiderült, hogy elképesztően jó érzéke van a színpadhoz, Shakespeare műveiből írt kis dramoletteket, és a helyi színjátszókörben könnyű kézzel rendezett kortárs és klasszikus színdarabokat is.

Még csak tizenöt éves volt a zenélésben, írásban, színjátszásban, bűvészkedésben és festészetben is kimagaslóan tehetséges Orson, amikor apja ötvennyolc évesen meghalt.

Welles soha nem bocsátotta meg magának, hogy az utolsó időkben már nem volt hajlandó találkozni az apjával. Azt mondta neki az utolsó találkozásukkor, hogy csak akkor szeretné legközelebb látni, ha leszokott az italról.

Apja még halála előtt gondoskodott a gyámságáról egy régi családi barát, dr. Bernstein személyében, aki mindenben támogatta a fiút, de a valódi segítséget mégis középiskolai tanárától, Roger Hilltől kapta, aki felismerte, mekkora tehetsége van Orsonnak a színjátszáshoz, és terelgette őt az ismeretek megszerzésében.

Bár a leghíresebb egyetemekre is járhatott volna, Welles ehelyett 1931-ben, tehát tizenhat évesen, fogta magát, és szamárháton bejárta Írországot. Dublinban, a Gate Theatre-ben szemérmetlenül előadta, hogy ő híres vándorszínész. Bár mindenki tudta, hogy hazudik, mégis lehetőséget adtak neki, mert nyilvánvaló volt, hogy nem mindennapi tehetséggel áldotta meg az ég. Nem sokáig ragyoghatott a csillaga, mert egy helyi színésznő féltékeny lett a tehetségére, így egyre kisebb szerepeket kapott, de kreativitása díszlettervezőként és újságíróként is megmutatkozott.

Húszévesen tért vissza egy londoni kitérő után Amerikába, és vándorszínészként kereste a kenyerét, majd 1937-ben saját társulatot alapított, ez volt a Mercury Színház. Régi nagy kedvencével debütált: Shakespeare Julius Caesarjával.

Az áttörés: H. G. Wells Világok harca 

A CBS rádiótársaság megbízásából adaptálta Wells szövegét a korabeli New Yorkba, a hangjáték pedig 1938-ban nagy riadalmat okozott a hallgatók körében, mert sokan elhitték, hogy egy idegen civilizáció szállta meg Amerikát. Bár tartja magát a legenda, hogy tömeghisztéria tört ki az országban, inkább csak a sajtó fújta fel az ügyet.

A rádióadás másnapján Welles sajtótájékoztatót tartott, és elnézést kért a hallgatóktól.

Attól tartott, hogy ezzel derékba törik a pályája, de épp az ellenkezője történt. Meghívást kapott Hollywoodba.

A következő hatalmas dobás: Aranypolgár

Az RKO Pictures álomszerű szerződést ajánlott neki, szabadon alkothatott úgy, hogy előtte még soha nem rendezett filmet. Mindössze huszonhat éves volt, amikor megalkotta az Aranypolgárt (Citizen Kane). De nemcsak rendezte, hanem a főszerepet is ő játszotta, és a forgatókönyvet is ő írta, amiért Oscar-díjat kapott 1941-ben.

E cikk miatt most újra megnéztem a „misztikus fikciót”, mert harminc éve láttam utoljára: meglepett, hogy milyen sok kép belém égett régről, és az is, hogy mennyire mást jelentett nekem most, mint akkor.

Valószínűleg a remekműveket épp azért nem kezdi ki az idő, mert nem csupán az aktualitásokról beszélnek, hanem azokat az örök érvényű gondolatokat fogalmazzák meg, amelyek még évtizedek múlva is ugyanolyan érvényesek.

Mozitörténeti mérföldkő volt, soha korábban nem született hasonló alkotás, viszont óriási hatással volt a későbbi filmkészítőkre. A kameramozgás, a színészi játék, a párbeszédek, a forgatókönyv, a világítás, a díszletek… mind-mind grandiózus munka. Egyedül a szinkronból lehetett biztosan tudni, hogy ez nem egy stilizált negyvenes évekbeli film, hanem tényleg akkor készült.

Az Aranypolgár főhősét William Randolph Hearstről, a gátlástalan sajtócézárról mintázta, aki természetesen minden eszközzel szerette volna megakadályozni, hogy a filmet bemutassák, de ez nem sikerült neki. Az viszont igen, hogy ne legyen kasszasiker a mozi. De még az ő mérhetetlen gazdagsága és befolyása is kevés volt ahhoz, hogy az igazi filmértők ne fedezzék föl újra az ötvenes években: azóta gyakorlatilag kultfilmmé vált, 1958-ban minden idők 12 legjobb filmje közé választották.

Mellbevágó, hogy hány olyan mondat hangzott el Orson Welles, a filmbéli Charles Foster Kane szájából, amit ma is hallunk a politikusainktól.

„Mindig a dialógusokkal kezdem. Nem is értem, hogy mer valaki cselekményt írni a párbeszédek megírása előtt. Szerintem ez az egyetlen lehetséges mód. Tudom, hogy elméletileg a szó másodrendű a filmben, de az én munkám titka, hogy minden szavakra épül. Mivel nem némafilmeket készítek, azzal kell kezdenem, hogy mit mond az egyik vagy másik szereplő” – nyilatkozta egyszer, amikor a munkamódszeréről faggatták.

Kane gátlástalan, törtető, populista, semmi nem érdekli, csak a hatalom, és mivel rettentően gazdag, ezért a pénz sem foglalkoztatja, nem tud szeretni, mindenkit használ és kihasznál.

Hatalmas palotájában, a Xanaduban végül elmagányosodva, megkeseredve hal meg, utolsó szava pedig a rózsabimbó. Ez a felirat volt azon a szánkón, amivel az utolsó önfeledt napját töltötte gyerekként, mielőtt szülei gyakorlatilag „eladták” őt egy aranybányáért cserébe egy chicagói bank vezetőjének, Walther Thatchernek.

Megrendítő Kane sorsa, ahogy Orson Wellesé is az volt.

„Első filmemmel a csúcsra jutottam, s onnantól csak hanyatlottam”

Több magyar vonatkozású munkája is volt, 1939-ben például Orson Welles főszereplésével és rendezésében a CBS rádióban bemutatták Molnár Ferenc Liliomját. 1974-ben pedig a budapesti születésű Hoffmann Elemér Albert, később Elmyr de Hory néven alkotó képhamisítóról készített filmet, melyben maga Hory játszotta a főszerepet, F for Fake (H mint hamisítás) címmel.

„A karakter az a mód, ahogy az ember megszeg olyan törvényeket, amelyeknek engedelmességgel tartozik, szembeszáll olyan érzésekkel, amelyeket éppen érez. Az élethez és a halálhoz való viszonyulás módja ez. És a legnagyobb csirkefogóknak, a leggyűlöltebb gazembereknek is lehet karakterük” – ez az idézet szintén Wellestől való, és nemcsak Hory figurájára érvényes, hanem szinte az összesre, aki valaha is megihlette a rendezőt.

Több filmet is rendezett még, köztük volt A sanghaji asszony is, amelynek főszerepét akkori felesége, Rita Hayworth alakította. Viharos kapcsolatuk öt évig tartott, egy lányuk született, de már a várandósság alatt nyíltan csalta feleségét a rendező.

1948-ban váltak el, majd Welles elhagyta Amerikát, és főként Európában játszott mindenféle filmekben, leginkább azért, hogy finanszírozhassa a bevételből a saját projektjeit. Ezek közül az egyik legismertebb ismét Shakespeare-hez kapcsolódott, öt drámájának felhasználásával írt egy filmet, melyben ő alakította Falstaff szerepét.

„Mikor el kell játszanom egy figurát, eleinte minden belekerül ebbe az alakba, de nem létező dolgok sohasem. Egyetlen színész sem tud mást alakítani, mint önmagát”

– mondta egyszer Welles.

1962-ben rendezte meg Kafka regénye alapján A per című filmjét, ami azóta is az egyik leghitelesebb Kafka-adaptációnak számít, és ő maga is úgy gondolta, hogy ez volt a legjobb filmje.

„Bármely mű olyan mértékben jó, amilyen mértékben kifejezi az alkotóját. A saját forgatókönyveimmel kapcsolatban ennek megfelelően a morális elkötelezettségem még nagyobb. Számomra éppen a morális aspektusok a legfontosabbak. Gyűlölöm a retorikát, és magában a műben érvényesülő moralizálást, de a morális aspektus mindenek felett való számomra” – nyilatkozta.

1970-ben kapott életművéért Oscar-díjat, 1975-ben pedig az Amerikai Filmintézet életműdíját szavazták meg neki.

1975-ben tért haza Amerikába, ekkorra már súlyos egészségügyi gondjai voltak, ám töretlenül dolgozott, de már nem volt több nagy dobása, nagyon sok terve maradt dobozban vagy félkészen.

Háromszor nősült, 1955-ben vette feleségül az olasz származású Paola Morit, egy lányuk született, Beatrice, és kapcsolatuk egészen Welles haláláig tartott. 

Beteljesületlen pálya

Welles hiába volt elképesztően tehetséges, soha nem futhatta be azt a pályát, amire valójában képes lett volna. És soha nem heverte ki a traumákkal teli gyerekkorát. Örökké az az árva kisfiú maradt, aki világgá ment egy szamár hátán. Legutolsó filmterve épp a Don Quijote lett volna.

Korábban mutatós férfi volt, rajongtak érte a nők, de később meg kellett küzdenie az elhízással, amelyben nagy szerepe volt cukorbetegségének. Szívpanaszok is gyötörték, végül infarktus végzett vele 1985. október 10-én.

És végére egy ars poeticának is beillő idézet tőle:

„Csak egyfajta munka iránt érzek szenvedélyt, mert kötelességemnek tartom, hogy őszinte legyek ahhoz az emberhez, aki vagyok, a kísérletező emberhez. Önmagam szemében csupán egyetlen értékem van: az, hogy nem mondok ki törvényeket, az, hogy kísérletező ember vagyok, csak a kísérletezés lelkesít, semmi más.

Nem érdekelnek a műalkotások, az utókor, a hírnév, csak az az öröm érdekel, amelyet maga a kísérletezés nyújt. Ez az egyetlen terület, ahol igazán becsületesnek és őszintének érzem magam.

Remélem, hogy az életművem egységes, mivel ha az, amit az ember csinál, nem válik testévé-vérévé, akkor nincs is értelme. Bármilyen mű csak annyiban jó, amennyiben az azt megalkotó embert fejezi ki.”

Both Gabi