„Aki őt követi, mélységes béke várja, / S ez az egész világ nem egyéb neki: trágya. / Napról napra, ahogy követem, más leszek, / Már nem köt semmihez vonzalom, szeretet, / Tőle tanultam azt, hogy még ha itt előttem / Halna is meg anyám, gyermekem, feleségem, / Nem törődnék vele még ennyit se, én nem!” – Tartuffe (1664)

Nem tagadom, az egyik kedvenc darabom, amely arról szól, hogyan vezeti az orránál fogva az álszent csaló pernahajder Tartuffe a jóhiszemű apát, aki olyan elvakultan kezd hinni pártfogoltjának, hogy az pillanatokon belül a teljes anyagi romlásba taszítja, miközben a családját is rettenetes veszélyeknek, boldogtalanságnak teszi ki, és kis híján földönfutóvá válik egész háza népe. A mű sziporkázik a kacagtató jelenetektől, mint amilyen például az Orgon kettős mércézését bemutató rész, amikor a háziúr hazaérkezvén kétnapos vidéki útjáról, a szobalánytól igyekszik megtudakolni, mi a helyzet otthon, de persze senki másért nem aggódik, mint szerelmetes Tartuffe-jéért: 

Dorine: Tegnapelőtt az úrnőt nagyláz verte le, s egész különösen fájt estig a feje.

Orgon: És Tartuffe?

Dorine: Tartuffe? Ó, nincs semmi baja, magvan. Csak hízik és dagad, az arca majd kicsattan.

Orgon: Szegény!

Tartuffe-illusztráció 1664 körülről – Forrás: Getty Images/Roger Viollet Collection

Hiába a bemutató óta eltelt három és fél század, a karakterek könnyedén beazonosíthatók ma is. Hiszen mindig lesznek olyanok, akik vakbuzgó hittel követnek egy sarlatánt, vezetőt, politikust, amíg az ki nem forgatja őket mindenükből, vagy el nem idegeníti őket a környezetüktől. Hiába világított rá Cléante, Orgon józan gondolkodású sógora már 1664-ben a valódi értékek és a hamis portéka közötti különbségre, még mindig hajlamosak vagyunk bedőlni annak, aki látványosabban szórja a szemünkbe a homokot: „Vannak áljámborak, éppúgy, mint színre bátrak, / S mint ahogy látjuk a becsület mezején, aki zajt csap, nem ő az igazi legény, / S a szentek, akiket én magam is követnék, / Nem ábrázatukon hordják azt, ami szentség.” 

Őszintén, szerinted változott valami Molière kora óta? Vagy még mindig jó pár olyan ember van körülöttünk, aki vizet prédikál és bort iszik, és, mondjuk – csak hogy egy példát hozzak a sokból –, keresztény értékrendekre hivatkozva nyomorítja meg mások életét? 

De nemcsak Tartuffe zseniális figurája kiváló karikatúra, hanem például Orgon fiáé, Damisé is, aki hebrencs módra, kamaszos hévvel ugrik neki minden konfliktusos helyzetnek – sokszor épp azzal elmérgesítve azt, hogy nem az eszét, hanem az öklét és a hangját használja még legszívesebben.

„Hadd fonjuk mi is kedvünk szerint a magunk regényének szálait, ne tessék rögtön a végét sürgetni” – Kényeskedők (1659)

A rövidke, egyfelvonásos komédia két Párizsba érkezett, az ottani szofisztikált stílt felvenni szándékozó lányt, Magdit és Katit kacagtatja ki, akik nem szimplán kikosarazzák a házukba érkező nemes udvarlókat, amiért azokon nincs elég rojt és bojt, csipke és szalag, és ráadásul nyílt házasodási szándékkal érkeznek, hanem megalázóan is bánnak velük. „Udvarló látogatásra jönni olyan nadrágban, amelyen cseppnyi csipke sincs, kalapban, mely tolldísztelenségben szenved, olyan hajzatban, amely gondozatlanságban senyved, oly öltözékben, amely szalagnyomora az égre kiált?”

A két férfiú bosszút esküszik, és az inasukat flancos ruhába bújtatva, magát nemes lovagnak kiadva küldik a hölgyekhez, akiket természetesen azonnal levesz a lábukról a magát Mascarille márkinak kiadó szolga folyamatos és a néző számára végtelenül mókás öntömjénezésével, szóvirágaival és füllentéseivel. A darab végén persze kiderül a turpisság, a magas és finom körökbe törő lányok hoppon maradnak. Molière egy jó darabig (egészen pontosan a Tartuffe bemutatásáig) egyenesen XIV. Lajos udvarából vette a legtöbb kifigurázandó karakterét, ezért nem volt ritka, hogy a közönség soraiban ülve egyik-másik néző magára ismert, ahogy az történhetett a Kényeskedők esetében is, amely jó pár kortársából gúnyt űz. 

Ezzel együtt a kényeskedő lányok alakjai a mai napig könnyedén felismerhetők:

ki ne találkozott volna olyan személlyel, aki megszédülve a hollywoodi filmektől, netán a bulvárlapok vagy a közösségi média influenszereinek talmi csillogásától, ne vágyódott volna egy látványosan ragyogó élet után, csupán a felszínen lévő tündöklést látva, a valódi értékekre viszont vakon pislogva?

És biztos te is ismersz olyan embert, aki a házassághoz vezető utat csupán a lányregények olcsó fordulataival megtűzdelve tudja elképzelni, és aki nem lát tovább a templomharangos, konfettiesős, hófehér csipkés ünneplésnél.

„Reszketek a gondolatra; csak nem sejtett meg valamit a pénzemről?” – A fösvény (1668)

Bár azt mondhatnám ezúttal, hogy a pénz imádatának pusztító hatásait bemutató darabra már csak értetlenül pislogunk évszázadokkal később, hogy ismeretlen számunkra a nagy vagyont felhalmozó egyén szorongása, gyanakvása és elkerülhetetlen elmagányosodása!

Louis de Funès Harpagonként A fösvény (1980) című filmben

A főszereplő Harpagon monomániásan másra sem tud gondolni, mint a kertben elásott tízezer tallérjára, miközben a külvilágnak a nélkülöző szegény ember képét mutatja. Mindenkitől tart, mindekire gyanakszik. De a gyerekeivel is rendkívül szűkmarkú, a fia így viszont kénytelen uzsoráshoz fordulni, hogy pénzhez jusson. Így tudja meg, hogy az apja milyen kegyetlen feltételekhez és irreálisan magas kamathoz köti a kölcsönt. Harpagon szolgáinak is toprongyos a megjelenése, de őket is inkább arra biztatja, álljanak a lyukas gatyájukkal a falnak háttal, akkor nem látszik ki a fenekük, sőt az eszement spórolásban még tovább megy: a kocsisa egy személyben a szakácsa is. De a házasságban sem lát mást, mint a házhoz hozomány formájában érkező vagyont vagy épp ellenkezőleg, veszélyforrást, amin keresztül a nehezen összeharácsolt pénze netán megcsappanhat. Harpagon hiába gyűjtögeti a tallérokat hörcsög módra, nem tudja, mire való a pénz, annak csereértékét, az életet könnyebbé, jobbá tevő lehetőségeit nem ismeri.

Molière, saját szavaival élve, „nevetséges ábrázolással” akarta „megtámadni társadalma bűneit”.  

A hízelgésre fogékony emberekről és az őket kiszolgáló talpnyalókról is a mai napig érvényes képet mutat a Harpagonhoz saját céljai miatt elszegődő Valér szavain keresztül: „A tapasztalat vezet rá, hogy az emberek megnyerésére a legjobb út az, ha pontosan olyannak mutatkozunk előttük, amilyenek ők; ha tömjénezzük a hibáikat, és csináljanak bármit – tapsolunk hozzá. Mese az a veszély, hogy a sok tán még a hízelgésből is megárt, és hogy vigyázni kell, ne legyen kirívó a játék; hízelgés dolgában néha épp a legeszesebbet lehet legegyszerűbben lépre csalni” – persze Valér bölcsessége is csak addig tart, amíg az nem ellenkezik önnön érdekeivel, azaz Harpagon nem akarja az ő szerelmesét máshoz feleségül adni. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

„Hogy vagy? – Rosszul, nagyon rosszul!” – Képzelt beteg (1673)

A hipochonderek megtestesítőjének, Argan úrnak a kedvenc elfoglaltsága a saját egészségi állapota feletti aggódás, a lányát is (akárcsak Orgon és Harpagon) a saját érdekei szerint akarja férjhez adni: hiába tehetős ember, mégis orvos vőt szemel ki neki – az indok pedig mi más is lehetne, mint hogy a frigy megkötése után immár családon belül kúráltassa (nem létező) betegségét. „Olyan vőt szánok magamnak, amilyen nekem kell.” Ebben az sem tántoríthatja el, hogy lánya jövendőbelije nyilvánvalóan egy tökkelütött flótás, aki észbeli képességeinek hiányát csökönyös és maradi makacssággal pótolja, és aki nem tud elképzelni szebb programot első randevú gyanánt, mint hogy a hullaházba hurcolja el menyasszonyát egy női holttest boncolására.

De nemcsak a hipochonder főszereplő könnyedén felismerhető, beazonosítható karakter, hanem ifjú második felesége is, aki mézesmázos hangon, féltő gondoskodást mímelve igyekszik minél nagyobb szeletet kihasítani ura hagyatékából, ha bekövetkezne az, amitől a beteg ember nap mint nap retteg. 

Béline: Hagyjuk, hagyjuk; hallani sem akarok róla. Ah!… Mit mondott, aranyom, mennyi van a hálófülkében?

Argan: Húszezer frank, violám.

Béline: Könyörgök, ne is említse nekem többet azt a pénzt. Ah… És mennyiről szól a két váltó?

Szívesen mondanám, hogy mára már tökéletesen ismeretlen az idősebb urakat behálózó, már az udvarlási szakasz elején az özvegyi hagyatékra ácsingózó fiatal nők portréja… de hát kit akarnék becsapni?

A darab egyik slusszpoénja (egyben hideglelős pillanata) kétségkívül az a kikacsintás, ahogy Molière beleírta magát a művébe… még ha az események fényében utólag kifejezetten bizarr fordulatnak tűnik is. Argant, hogy felviduljon, és ne folyamatosan a betegsége feletti aggodalom kösse le, testvére el akarja vinni egy bizonyos Molière darabjára. „Szemtelen fickó, ez a te Molière-ednek a neve. Hogy van képe nevetségessé tenni olyan közbecsülésben álló embereket, amilyenek az orvosok?” Argan, a képzelt beteg végül úgy felpaprikázza azon magát, hogy ez a semmirekellő komédiaíró gúnyt űz azokból, akikre ő az életét feltette, hogy felkiált: „És igenis a szemébe mondanám: »Dögölj meg, dögölj meg, legalább megtanulod, máskor ne figurázd ki a fakultást!«”

A főszerepet, amikor a darabot színre vitték, maga Molière játszotta el. Még csak pár alkalmon voltak túl, amikor 1673. február 17-én a Képzelt beteg előadása közben Molière a színpadon rosszul lett, és vért köhögött fel (amiről a közönség jó darabig azt hitte, hogy a műsor része). Molière becsülettel végigjátszotta az előadást, majd amint lement a függöny, hazaszállították az otthonába. Pár órával később meghalt. Az ok: tüdőgümőkór, avagy tbc – ami a történelem során a legtöbb halált okozó betegség volt. Argan, a képzelt beteg pedig felsóhajthatott: „Ugye?! Én megmondtam, hogy beteg vagyok!”

Fiala Borcsa

A Tartuffe-idézetek Vas István fordításai, a Kényeskedők-, A fösvény- és a Képzelt beteg-idézetek pedig Illyés Gyuláéi.

Kiemelt kép: Getty Images/Fine Art Images/Heritage Images; The Print Collector/Heritage Images