És egyszer csak… – a sorozat, ami nem tud olyan rossz lenni, hogy ne nézzük

–

Emlékszem, gimnazista voltam, amikor rákattantam a Szex és New Yorkra. Minden karaktert imádtam, Carrie-vel is tudtam azonosulni. Tetszettek a ruhái, lenyűgözött még a dohányzási stílusa is, ahogy fogta a cigit és kifújta a füstöt. Minden élethelyzetre volt passzoló idézetem, szállóigém és akkor még dizájnerruhákkal és -kiegészítőkkel is le lehetett venni a lábamról, még csak nyomokban sem foglalkoztam a fenntarthatóság kérdésével. Szomorú voltam, amikor véget ért a sorozat, aztán örültem a filmeknek, akármilyenek voltak is. Aztán jött ez az új sorozat. És egyszer csak…

…megtört a varázs

Még csak a híre jutott el hozzám az új széria első évadának, amikor nagy lelkesen elkezdtem újranézni a régi sorozatot. És arra kellett rájönnöm, hogy minden porcikám tiltakozik ellene.

Lesújtott a felismerés, hogy a Sarah Jessica Parker által alakított Carrie milyen sekélyes, felszínes perszóna. Tudnám még sorolni a negatív jelzőket, de nem az a célom, hogy bárkit a földbe döngöljek. Túl nagyot fordult azóta a világ és vele együtt én is.

Többé már nem tudtam azonosulni azokkal a karakterekkel, akik képesek egész epizódokon át egy táska meg (nem) vásárlásán pörögni, akik azért ejtenek egy pasit, mert „csóró kórót” hoznak a randira, vagy akiknek gondot okoz pár napot nem a városban tölteni, és ne adj’ isten buszra szállni.

Ezer és millió sebből vérzik már az eredeti sorozat is, és ezeket a nyílt sebeket próbálja dizájnerragtapasszal gyógyítani az új széria.

A probléma az, hogy mindezt végtelenül erőszakosan teszi, és ezzel gyakorlatilag kiherélte az eredeti koncepciót.

Ugyanis a főszereplők mind ítélkező, kimondottan rosszindulatú nők, akik kizárólag a maguk és a manhattani elit által meghatározott szempontrendszer szerint látták a világot. A megjelenés, a göncök, a márkák, a pénz és a hatalom mindent vitt. Mondanám, hogy ebben is sokat változott a sorozat, és valahol így is van, csak épp ezen a téren inkább rosszabb lett a helyzet.

Píszi felszín

Szóval ami az LMBTQ-emberek és a rasszizmus kérdését illeti, abban rettenetesen haladó szellemiségű próbál lenni, annyira, hogy már fáj. Miranda ugye az előző évadban elhagyta a férjét egy nonbináris humoristáért, Charlotte másodszülöttje pedig nonbinárisként bújt elő.

Nem mondom, van némi edukatív jelleg az egészben, ahogy a szereplők is küzdenek azzal, mit és kit hogyan (ne) nevezzenek, miként tudnak és ehhez képest hogyan kellene viszonyulni ezekhez a témákhoz. Erre szükség is van, nem tehetünk úgy, mintha a világ egyik napról a másikra pontosan tudná, hogyan érdemes kezelni ezeket a helyzeteket. Még jóleső is lehetne a csetlés-botlás.

Ám sajnos ez a sorozat nem tud empatikus, elfogadó és píszi lenni. Nem tud, mert az ellentétes azzal az elitizmussal, cisz-fehér felsőbbrendűséggel, ami továbbra is jellemzi, akkor is, ha telepakolják színes bőrű gazdagokkal.

A király meztelen!

Carrie, aki „tudja milyen a jó szex, vagy nem fél megkérdezni”, egy egész epizódon át kínlódik azon, hogy képtelen mit kezdeni egy intim higiéniés termékreklámmal, és egyszerűen nem bírja kimondani podcastjában a vagina szót.

Charlotte próbál támogató anya lenni, de csak addig a pontig motivált, amíg a saját szempontjai nem sérülnek. Aztán jönnek az aha-élményei, hogy a gyerekei bizony felnőnek, ideje gyakorolni a rugalmasságot. Ezek a nagy felismerések legfeljebb a következő epizódig tartanak ki, úgyhogy kicsit úgy működik ez a karakter, mint egy túlcicomázott aranyhal.

Miranda ezen a ponton, ahol a sorozat épp tart, egészen tragikomikus. Talán a legkellemetlenebb karakterszédelgés az övé (mert fejlődésnek nem merném nevezni). A jelenetei időnként már a Benny Hill Show-t idézik. Vergődik, nem tudja, mit és kit akar, úgyhogy addig is, míg eldönti, lebeg a sós vízben, hogy az belemehessen a szemébe, és elmegy szemetet szedni, hogy aztán abban túrva keresse a telefonját. Gyakorlatilag debilizálták, nyoma nincs a fanyar, cinikus humorának, ami leföldelte az egyébként mérföldekkel a realitás talaja fölött lebegő barátnőit. Vegytiszta karaktergyilkosság. Pedig milyen izgalmas szál is lehetne az övé!

Mert nem azzal van a baj, hogy nőkhöz, nonbináris emberekhez is vonzódik, sem azzal, hogy mindent egy lapra tesz fel. Hiszen van ilyen, az emberek változnak, akár hibáznak is, nem kell, hogy logikusan cselekedjen bármelyik szereplő. Bárki viselkedhet irracionálisan, furcsán, lehet rossz napja, szenvedhet egzisztenciális válságtól. Ez tök oké, sőt! Csak annál jobban tudnánk azonosulni vele. De sajnos semmi nincs kibontva, kimondva.

Ami emberi, vagy valódi lehetne, az el van kenve hülye poénokkal. Ha nem így lenne, ki kellene mondani, hogy a király meztelen. Hogy ezek igazából silány, érdektelen emberek, akiket a nosztalgia iránti vágy próbál megóvni a lebukástól.

Che, Miranda humorista választottja is totálisan jellegtelen, érdektelen karakter. Az egyetlen érdekesség benne az, hogy nonbináris. Persze nem kell, hogy feltétlenül sziporkázzon, még akár jó is lehetne, hogy valaki végre teljesen hétköznapi, de őt nem annak szánták az alkotók. Keresik a helyét, próbálják érdekessé tenni, és a karaktert alakító Sara Ramírez meg is tudna ugrani bármit, hiszen kiváló színész (aki amúgy maga is nonbináris ember). De láthatóan ő sem tud mit kezdeni a saját történetszálával. (Leginkább, mert nincs neki.)

A többi, új szereplőt már nem is részletezem. Olyan törést jelent a régi sorozat legmarkánsabb, legizgalmasabb karakterének, Samanthának a kiesése (aki amúgy egy telefonbeszélgetés erejéig visszatér majd ebben az évadban), hogy több töredékfigurából próbálnak az alkotók egyet összerakni. Nem sikerül.

Azt se tudom, mi a szerepük. A nevüket sem bírom megjegyezni. Történetük pedig nem is nagyon van. Időnként szexelnek valakivel, meg mennek valami menő helyre, amúgy meg színes bőrűek, szépek és gazdagok. Slussz, passz.

Pfuj! Pfuj! De azér akarom

A sorozat egyszerre próbál ragaszkodni a nosztalgiához, ahhoz, amit évtizedekkel ezelőtt felépített, és egyszerre próbálja azt zárójelbe is tenni. 

Egyfajta utópia ez is. A sorozat a mában játszódik, de az egyetlen, mindenkit foglalkoztató problémája csupán az, hogy (látszólag) politikailag korrektek vagyunk-e. A dizájnertáskáknak sincs már jelentőségük, nincs szó arról, hogy mennyire drága, mert minden szereplőnek alap. Már nem (csak) táskákat vesznek, hanem egyik pillanatban egy belvárosi ingatlant, a következőben egy tengerparti villát. A határ a csillagos ég. Nem egy jelenet van, aminek annyi a lényege, hogy X nem kapja meg a pénzéért a kívánt szolgáltatást és ezt kikéri magának. Ezt a régi sorozatban meg is tudtam volna bocsátani. Bizonyos mennyiségig. Nem azért, mert oké, hanem mert régen legalább nem próbált úgy tenni, mintha jobb akarna lenni. Nem próbálta kijavítani önmaga hibáit, vállalta magát olyannak, amilyen. Vagyis: felszínes, könnyed, enyhén (időnként rettenetesen) kínos, de szórakoztató.

Most felszínesebb, mint valaha, és tele van végletesen kínos részekkel, például amikor Harry nem tud ejakulálni, vagy amikor Miranda dildót próbál magára csatolni.

Történet nem nagyon van. Játékidő-kitöltés van rengeteg extrém és drága holmival.

Van ebben valami szomorú. Míg Carrie és barátnői már kezdik elfogadni a korukat, a sorozat nem hajlandó felfogni, hogy igenis eljárt fölötte az idő. Nem azért, mert megöregedtek a szereplők, hanem mert bárhogy próbálkozik, egy olyan világot képvisel, ami már nem eladható, amitől egyre próbálunk távolodni.

Túl vagyunk egy világjárványon, nyakunkon a gazdasági válság, társadalmi válság, klímaváltozás, háború. Az én rendszerem egyszerűen nem bírja befogadni ezt az aranyban és gyémántban meghempergetett politikai korrektséget. Időnként azt érzem, már az erkölcstelenség határát súrolja ezeknek az elkényeztetett nőknek a vernyogása.

És tudjátok, mi van? Hogy nézem. 

Hétről hétre nézem. Közben és utána pedig szörnyülködöm. Ezáltal én is éppen annyira vagyok következetes, mint a sorozat. Hiába ítélem el, hiába tekerek bele egy csomó jelenetbe, mert nem bírom, ahogy a szekunder szégyen éget a bőröm alatt is, hiába minden, mert úgyis megnézem a következő részt is. Azt hiszem, Stockholm-szindrómám lehet. Vagy csak a bennem élő, progresszív gondolkodásra törekvő sznob küzd a szemetet is igénylő, végletekig kimerült emberrel.

Akárhogy is, úgy tűnik, az És egyszer csak… nem tud olyan rossz lenni, hogy az emberek ne nézzék. Bizony, tetszik vagy sem, ez teljesítmény. És sokat mond rólunk is.

Kiemelt kép forrása: HBO Max

Szabó Anna Eszter