„Érte háttérbe kell szorítanom a saját nyomorúságomat” – Így tart össze egy pánikbeteget a kutyája
A szakemberek előszeretettel javasolják az állatterápiát mentális betegséggel küzdő embereknek. Vendégszerzőnk, Takács Dalma tinédzserkora óta súlyos szorongással, pánikbetegséggel él. Örökbefogadott kutyája, Mandula viszont segít kordában tartani szorongásait, és túlzás nélkül megváltoztatta az életét.
–
Család születik
Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor először megláttuk Mandulát. A többi kutya bebörtönzött rab módjára tépte a kennel ajtaját, ő viszont hangtalanul kuporgott leghátul. Rögtön megakadt rajta a szemünk. Szóltunk a gondozónak, de ő lemondóan legyintett; ez a kutya az egész menhely egyik legnehezebb esete, retteg mindentől, nem ember mellé való. Végül ölben vittük ki az udvarra a remegő, sebes kis testet, annyira félt, hogy még a virsli sem hatotta meg. Aztán stratégiát váltottunk. Nem erőltettük a simit, átadtuk neki az irányítást. A párom hanyatt feküdt a földön, és vártunk. Úgy húsz perc elteltével a kutya – még mindig halálfélelemtől remegve – odavánszorgott hozzá, és a mellkasára feküdt.
Ott, akkor olyan szövetség köttetett, amit soha, senki nem vehet már el tőlünk.
Másnap reggel már a kocsiban ültünk, úton Budapestre, immáron hárman. Nehéz hetek következtek: Mandula rettegett a póráztól, a sétától, a magasságtól, az idegenektől, a hirtelen mozdulatoktól. Bennünk viszont az első perctől kezdve, feltétel nélkül bízott: mintha tudta volna, hogy minden kellemetlen erőfeszítésünk a javát szolgálja. Bizonyítani akart, és nem adta fel a harcot. Napról napra megugrott egy újabb akadályt, ami korábban lehetetlennek tűnt.
Mit kap egy pánikbeteg az állattartástól?
Korábban már olvashattátok, hogy tinédzserkorom óta súlyos szorongással és pánikbetegséggel küzdök. Amilyen módszer csak létezik, azt kipróbáltam: jártam autogén tréningre, progresszív relaxációra, verbális terápiákra, tanultam mindfulnesst, kísérletezem művészetterápiával, gyógyszeres kezeléssel. Ideális esetben a szorongás kezelhető szinten van – tehát el tudom látni a mindennapi feladataimat, szociális életet élek – , de volt jó pár olyan hónapom, amikor egyáltalán nem bírtam elhagyni a lakást. A témában jártasok ezt agorafóbiaként ismerhetik. Ha azt mondanám, Mandula befogadásával elillant minden szorongásom, hazudnék. A mai napig dobál elém olyan hajtűkanyarokat az élet, amiket nehezen veszek be. VISZONT Mandulával az oldalamon már nem szállok el a kanyarban – az egész testem beleborzong, de végül továbbhaladok. Elárulom, miért.
Gyakran hasonlítják a kutyatartást a gyerekneveléshez – teljesen jogosan. Addig, amíg „csak” önmagamért kell felelősséget vállalnom, lehetek én a legelesettebb, lehet az én jajveszékelésem a leghangosabb.
Azonban onnantól kezdve, hogy belép az életembe egy nálam gyengébb és kiszolgáltatottabb lény, akinek a mindennapi életben maradásáért felelek, minden megváltozik.
Ha azt szeretném, hogy ez a traumatizált kis lélek felszabadult életet élhessen – márpedig ezt szeretném –, háttérbe kell szorítanom a saját nyomorúságomat. Mandula bizalmat szavazott nekünk, és ahogy Antoine de Saint-Exupéry mondta, „te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél”.
Összetart, rutint visz a hétköznapokba
Érdekes módon mindez tudat alatt történt meg. Az első perctől evidens volt, hogy mostantól napi háromszor sétálunk, trénerhez és állatorvoshoz járunk, tanulunk. Hogy ha pisilnie kell, félreteszem a reggeli fáradtságot vagy az esti partit, és leviszem. Hogy ha szilánkba lép, órákon át ülök vele a rendelőben az éjszaka közepén is. Hogy ha fél a tűzijátéktól, nem hagyom egyedül a lakásban, bármennyire is mehetnékem van. Hogy hiába van pánikrohamom, reszketve, hiperventillálva is leviszem sétálni. Az ő jelenléte olyan rutint adott az életemnek, amit általános iskola óta nem éltem át, és olyan kötelezettséget, amit önként és boldogan vállaltam. Míg korábban akár hetekig feküdtem magzatpózban az ágyban, most mindennap mozgok a friss levegőn. Ráadásul a gazdi-lét közösségteremtő erővel bír: az utcán előre köszön mindenki, akinek a kutyájával valaha játszott Mandi, és vadidegenekkel csacsogok a kutyakaja tápértékéről.
A „terápiának” fontos része, hogy nemcsak adok, de kapok is
Minden gazdi jól tudja, hogy az a feltétel nélküli szeretet és elfogadás, amire egy kutya képes, semmihez sem fogható. Lehetek kócos, karikás szemű, sovány, kövér, karrierista vagy munkanélküli, Mandula úgy udvarol mindennap, mintha évek óta nem láttuk volna egymást.
A szorongást is egyből megérzi: nem tolakszik, nem kérdez, nem analizál, csak az ölembe hajtja a fejét, jelezve, hogy velem van.
Nem véletlen, hogy a pszichológusok előszeretettel javasolják az állatterápiát szorongó, szellemileg sérült, kapcsolódni képtelen vagy elárvult pácienseknek. Az állattal kialakítható kapcsolat a korai anya-gyerek viszonyra rímel, és ez a bensőséges állapot bizonyítottan növeli az oxitocin termelést, csökkenti a vérnyomást és a szorongást. Fun fact: a karantén ideje alatt többszörösen megnőtt az örökbefogadók száma, egy amerikai menhelyen például a várt kétszáz helyett kétezren jelentkeztek kutyusért. Amellett, hogy ez az adat megmelengeti a szívem, némi veszélyt is rejt magában.
Rámutat a saját határaidra
A kutya fantasztikus barát, társ, pszichológus, játszópartner és cinkos, viszont nem használati cikk. Legyen ő bármennyire is odaadó és szolgálatkész, autonóm lény, aki kijelöli és jelzi a saját határait. Van, hogy mindenáron be akarjuk mutatni egy vendégnek, de ő morog rá, és az is előfordul, hogy amikor játszani hívjuk, inkább elvonul. Ilyenkor persze durcás lesz a bennem élő kisgyerek, de aztán belátom, hogy ez csak egy újabb lecke, amit a kutyám tanított nekem az önszeretetről.
Ugyanis rá kellett jönnöm, hogy sosem szerettem magam annyira, sosem tiszteltem úgy a saját határaimat, hogy indoklás nélkül nemet mondjak egy számomra kényelmetlen helyzetre.
Legyen szó egy idegenről, aki közel akar hozzám férkőzni, munkáról, ami már nem fér bele az életembe, vagy egy meghívásról, amihez semmi kedvem – baromi nehezen vállalom fel a valódi vágyaimat. Márpedig, ha én nem teszem meg, senki sem fogja helyettem. Nos, Mandula magasról tesz arra, mit gondol a társadalom: ha nem tetszik neki a szomszéd szaga, nincs az az isten, hogy megadja magát egy simogatásra. És ez csodálatos.
Zárhatnám azzal soraimat, hogy mindenki fogadjon örökbe kutyát, de felelőtlenség lenne. A kutyatartás sajnos nem való mindenkinek –, és nem azért, mert én alkalmasabb vagyok, mint bárki más –, hiszen a rengeteg pozitívum mellett számolnunk kell a kötöttséggel, a szőrös ruhákkal, az anyagiakkal, egy-egy szétrágott cipővel. Utóbbit persze könnyen orvosolja egy jó tréner, de a legnagyobb szerepet egyértelműen a gazdi tölti be a négylábú életében. Van, akinek ez beilleszthető a mindennapjaiba, és van, akinek ez nem – és mindkettő teljesen rendben van, amíg felismerjük a saját határainkat.
Takács Dalma
Fotó: Horpáczi Dávid