–

„Egyébként nálad nagyobb büdös gyökeret tényleg nem hordott a hátán a föld. Hogy megint eltűnsz egy kibaszott szó nélkül, az csak egy dolog, de hogy az alapjait tetted le annak, hogy olyan nagyon ne higgyek el neked semmit, az is hótziher. Légy szíves, az életben ne gyere többé a közelembe… Ha meglátnál, messzire kerülj el, mert ekkora gyökérségre még annyi időm sincs, mint amennyit kigondolnál egy másodperc alatt. Egy igazi seggfej vagy! Szorozd be százzal, ami elsőre eszedbe jut, hogy mekkorának gondollak. Köszönöm, hogy elmondhattam. És azt is leszarom, mikor olvasod. Száz év múlva is pontosan ugyanennyire lesz érvényes a szavam.” 

A barátnőm homlokán finom domborzatot formálnak az erek, ahogy felolvassa az üzenetét.
Tegnap küldte a pasijának.
Azóta sincs válasz.
Mondjuk, ezen egy percig nem csodálkozom, de ezt nem mondom ki hangosan.

Újra beleéli magát, szinte kiabál, az étteremben is többen felfigyelnek, ahogy hangosan magyaráz, de nem törődik vele. Meg se próbálom csitítani, hagyom, hadd adja ki a dühét. 

Még szerencse, hogy nem forgalmas helyre jöttünk. Bár az is nagy szerencse, hogy Covid van, és nincsenek tömve az éttermek. 

„Érted, te érted, most komolyan, hogy ez mekkora egy köcsög? Hetek óta azzal ámított, hogy kimegyünk Párizsba, erre eltűnik. De oké, vágom, ne menjünk, jó, van ilyen. De legalább annyit mondana, bocs, Baby, nincs kedvem, nem tudok lelépni a melóból, vagy valami. Bármi! És akkor tessék, erre két napja nem veszi fel a telefonját. Egy mentsége van, ha halott. Semmi más.”

Nem merem megkérdezni, hogyan szerettek volna járvány idején elutazni. Még mindig nagyon ideges, és úgy tűnik, semmivel sem tudom lenyugtatni. 

Közben megrendelem a kedvencét, a lemon tartot, amit itt készítenek a legjobban a városban, égetett, feszes habbal a tetején, de épphogy lerakja az asztalra a pincér, ő azonnal félretolja, és tovább magyaráz. 

„Tudod, most nyomom ezt a huszonegy napos fehérjediétát, nem ehetek cukrot. Pilatesen mondták a csajok, ez majd segít megszabadulni az utolsó öt kilótól. Na, de ez is miatta van, hogy ne legyek kövér, bassza meg.

Engem nem kell eltartani, szülni se akarok már a kettő mellé, neki is van egy. Szóval nem érdemel meg. Egy igazi barom, de most komolyan.”

A barátnőm négy éve vált el, csúnya volt az is, de klasszikus. Férj lelépett a fiatal kolléganővel. Épp így ültünk azután is a kedvenc éttermünkben, kismilliószor átbeszéltük, kábé ugyanígy. Majd jött ez a csávó, elvált, gyerekes, nem kell már neki szülni, csak ez meg időnként eltűnik. 

„Esküszöm neked, soha többé ebben az életben nem veszem fel neki a telefont. Ha meglátom a kijelzőn a nevét, simán kinyomom. Nekem aztán írhat száz üzenetet is, az se érdekel. Küldhet virágot, könyöröghet, nem fog meghatni.”

Az jut eszembe, amíg hallgatom, hogy az a pali, aki így eltűnik, egyetlen szó nélkül, nem hiszem, hogy bármikor is virágot küldözgetne meg könyörögne, de mindegy, a gondolataimat inkább megtartom magamnak. 

„Az ilyen csávókat tényleg mutogatni kéne az állatkertben. Komolyan mondom neked, annyit se érnek, mint a cipőmnek a sarka. Jó, mondjuk, ennek a cipőnek a sarkánál jóval kevesebbet, mert ez kurva drága volt.”

Közben kidugja az asztal alól a lábát, és forgatja a bokáját, hogy jól láthassam, egy tizenkét centis sarkú Louboutin van rajta, piros talppal, lakkbőrből. Hogy miért van rajta kedd délután háromkor egy ilyen cipő, annak legfeljebb annyi oka lehet, hogy azért még reménykedik abban a párizsi kiruccanásban, és meglehet, felvenné a telefont a „világ legnagyobb gyökerének”.

Csepelyi Adrienn: A hangok is megmondták, én vagyok a normális (vagy nem?) – WMN-naplók

WMN Life – 2020. október 11. – CSA

„Figyelj, és azt vágod, hogy ezt már nem először csinálja? Ugyanezt eljátszotta velem három hónappal ezelőtt. Akkor is lepasszoltam a gyerekeket, otthon vártam csipkefűzőben, frissen brazilozva, ahogy kell, ballonkabát, tűsarkú... pezsgő kibontva, kaja az asztalon. Esküszöm, én vagyok a világ legnagyobb kliséje.

Na, akkor nem kellett volna neki megbocsátani, amikor le se mondta azt az estét…”

Helyeslőn bólogatok, közben elkezdi apró mozdulatokkal kapargatni a lemon tartról a habot, és amikor egy kisebb adagot a villára gyűjt, betolja a szájába. Szeme se rebben, amikor megkérdezem, mi van a fehérjediétájával. 

„Ja, azt leszarom!” 

És szépen kikanalazza a krémet a porhanyós alapból. 

„Pontosan ezt érdemli az összes, de tényleg, mind ugyanolyan, bassza meg, konkrétan mindegy, melyikkel élsz, mert amelyik nem csal meg, az eltűnik, vagy csak úgy simán, önmagában egy büdös gyökér. Jó, a te férjed az egyedüli kivétel, de ő is csak erősíti ezt a szabályt.”

Barátnőm telefonja akkor kezd el villogni, amikor a száját elhagyja a „büdös gyökér” kifejezés. Pár másodpercig bámulja a kijelzőt, aztán felveszi. Feláll az asztaltól, kimegy az utcára, a magas növényekkel tarkított teraszon mászkál fel-alá, közben haragosan gesztikulál, gyakorlatilag levegővétel nélkül mondja. Majd lerakja, besétál, de le sem ül, veszi fel a táskáját, és elköszön. 

„Na, szevasz, barátnőm, köszönöm, hogy meghallgattál, rohanok, mert mindjárt itt van értem, lépünk le Párizsba.”

A tizenkét százalékos szervizdíj mellé nem adok jattot, amikor rendezem a számlát.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Mariakray