Mit lehet kezdeni egy sokkos állapotú elveszett gyerekkel?

–

Mikortól közlekedhet egyedül egy gyerek?

Valószínűleg erre a kérdésre nem létezik jó válasz. Nyilván attól is függ, milyen településen és milyen messzire kell mennie, mennyire érett a személyisége, biztonságos-e az útvonal, és kilát-e az autók takarása mögül, ha át kell mennie az úttesten. Az én fiam elég érett volt már kilenc-tíz évesen, és megbízhatóan közlekedett volna, ha hagytam volna, ugyanis túl alacsony volt, ezért a lámpa nélküli kereszteződéseknél nem látott ki az úttestre a parkoló autók miatt. Túlságosan kockázatosnak ítéltem meg, hogy szinte az út közepéig kellett volna mennie ahhoz, hogy körülnézhessen. Azt mondtam neki, hogy csak akkor mehet át, ha egyszerre több felnőtt is nekiindul, és ez szerencsére eddig mindig bevált.

Annyi biztos, hogy a mobiltelefon olykor biztonságot ad, de lehet, hogy hamis ez a biztonság, mert akár el is hagyhatja a gyerek, vagy épp amiatt kerül bajba, mert el akarják venni tőle.

Rengeteg kényszerhelyzet van, amikor a szülők nem tudnak ott lenni a gyerek mellett, akinek el kell jutnia egyik helyről a másikra

Erről sokat tudnék mesélni, mert a hétköznapokat gyakorlatilag egyedül csináltam végig három kicsi gyerekkel, és olykor igencsak megizzasztott egy-egy helyzet, de szerencsére soha nem veszett el egyik gyerekem sem, pedig ez volt az egyik legnagyobb félelmem, amitől igazán rettegtem, meg attól is, hogy egyszerűen elfelejtek elmenni valamelyikükért valahova, vagy ami még rosszabb, hogy ottfelejtem őket, mondjuk, a játszótéren.

A játszótéri szülők többségével ellentétben, én azt a megoldást választottam, hogy tényleg játszottam velük, vagy ha találtak játszótársat, akkor nem tágítottam mellőlük. Biztos sok érdekes beszélgetésből maradtam ki emiatt, és talán páran hülyének is néztek, de így éreztem magunkat biztonságban. Az is igaz, hogy amikor hárman háromfelé szaladtak, az igencsak próbára tett, de valahogy mindig sikerült összeterelnem őket.

Viszont strandon és különböző kulturális eseményeken nagyon sok két-három éves bolyongó gyereket találtam, akik még a nevüket sem tudták megmondani.

Ilyenkor elmondtam nekik, hogy én is anyuka vagyok, így és így hívják a gyerekeimet, azt is közöltem velük, hogy hány évesek. Ez mindegyiküket kizökkentette a kétségbeesésből, láthatóan megnőtt bennük a bizalom irántam, aztán megfogtam a kezüket, vagy a karomra vettem őket, és elkezdtem pásztázni a tömeget.

Sokszor én vettem előbb észre a kétségbeesetten keresgélő szülőket, mint ők engem, karomban a gyerekükkel. Mindenhol eltört a mécses ilyenkor. Nálam is, úgyhogy sosem vártam meg a hálálkodást, hanem gyorsan eltűntem. Szívszorító pillanat, annyi biztos. 

Régen minden más volt

Én például egyedül jártam óvodába középsős koromtól kezdve, de ez majdnem ötven évvel ezelőtt volt, és egy kistelepülésen éltünk, ráadásul nyílegyenes út vezetett az ovihoz, igaz, hogy át kellett kelnem az úttesten, de sokkal kevesebb autó járt akkoriban az utakon. 

A „kulcsos gyerekek” időszaka is véget ért mostanára, mert sokkal, de sokkal veszélyesebb hely lett a világ.

Nagy kérdés, hogyan tanulnak meg a gyerekeink felelősen viselkedni akkor, ha folyton kísérgetjük őket attól való félelmünkben, hogy valami baj történik velük.

Az elengedés valójában a köztetek lévő bizalomról szól; arról, hogy apró kérdésekben ők is dönthetnek, arról, hogy úgy érezheti, minden helyzetben mellette állsz, segíted őt.

Amikor a gyerekeim először mentek át egyedül az apjukhoz, aki hatsaroknyira lakik az utcánk végén, akkor sem tudtam megállni, hogy titokban ne osonjak utánuk. Persze lebuktam, és elég kellemetlen volt, hiszen úgy érezték, nem bízom meg bennük, pedig inkább csak magamban nem bíztam eléggé, nem tudtam, hogy elégszer elmondtam-e nekik, melyik utcasarkon melyik irányba kell nézni, mit kell csinálni, mielőtt lelépnének az úttestről stb. Aztán elengedtem magamban ezeket a félelmeket, és soha többet nem kémkedtem utánuk.

Persze ezerszer elmondattam velük a szüleik nevét, azt is, hogy milyen utcában laknak, melyik kerületben, mi a házszám. Azt kértem tőlük, hogy lehetőleg olyan valakitől kérjenek segítséget, aki nő, és gyerekkel van. A férfiakkal legyenek sokkal, de sokkal óvatosabbak.

Az ismerősöm története

„Ma találtam egy zokogó kisfiút a 70-es út szélén, aki eltévedt, mert rossz buszra szállt. Kétségbeesett, sokkos állapotban próbált telefonálni a mamájának. Megálltam mellette a kocsimmal, és próbáltam megértetni vele, hogy segíteni szeretnék neki, de ahhoz oda kellene adnia a telefonját nekem, hogy beszélhessek a mamájával. A mamája közben feldúltan kereste őt kocsival – egy másik kerületben. Végül egy parkolóban összehoztam kettejüket: visszaadtam őket egymásnak. A kisfiú már vidám volt, sajtburgert majszolt, mi meg poszttraumásan sírtunk a sült krumpli felett az anyukával…”

Ha elvész a gyerek, majdnem minden szabályt meg kell szegni

Nyilván mielőtt egyedül kezd közlekedni a gyerek, egy csomó szabályt végig kell beszélni:

1. Nem szállhat be idegenek autójába. Akkor sem, ha az idegen azt mondja, hogy a szülők küldték. Sőt, ismerősök autójába sem szállhatnak be, kivéve akkor, ha ezt előzetesen egyeztettétek.

Ebben az esetben azonban egyszerűen nem volt más megoldás. A kisfiúnak bíznia kellett az ismerősöm jóindulatában, mert egy országút mellett egyszerűen nem volt más megoldás arra, hogy újra biztonságban érezhesse magát. 

2. Nem adhatja oda senkinek a telefonját

Most mégis csak ez volt az egyetlen megoldás, mert a kisfiú annyira sokkos állapotban volt, hogy nem tudta használni a telefont, hiába szorongatta a kezében. Nyilván nem tudta elmondani az anyjának, hogy hol van, hiszen rossz buszra szállt, eltévedt, pánikba esett.

Kormos Anett lánya is elveszett pár éve

ITT írtunk az esetről, majd rögtön utána megkértük Gyurkó Szilvit, hogy segítsen neki és a többi szülőnek, aki hasonló helyzetbe kerül, ezt ITT olvashatjátok.

Azt már Szilvi is leírta, hogy minden helyzet külön mérlegelést igényel, és a gyerek minden egyedül megtett lépése elsősorban róla szól. Viszont soha nem szabad elfelejteni, hogy a szülőnek alkalmazkodnia kell a gyerek fejlődési üteméhez. Egyszerűen nem szabad elvárni tőle, hogy olyan helyzetekben is önálló legyen, amelyek még nem elég komfortosak számára. Ha kell, ezerszer is el lehet ismételni a fontos információkat, hogy melyik buszra kell szállni, hol van a legközelebbi gyalogátkelőhely, és mit tehet, ha mégis elveszett.

Az első pár alkalommal, amikor egyedül hagytam a gyerekeimet a lakásban, soha nem felejtettem el megmondani nekik, hogy ha baj van, irány a szomszéd! Velük is mindig egyeztettem, hogy otthon vannak-e, tudnak-e segíteni.

Azt is milliószor tisztáztuk, hogy senkinek nem nyithatnak ajtót.

A középső lányom egyszer például nem nyitott ajtót a rendőröknek, akik a két emelettel alattunk lakót keresték, akinek elírták a lakcímét, és a harmadik emelet ötös ajtó helyett, az ötödik emelet hármas ajtót jegyezték be. Azt kérdezte tőlük a lányom a csukott ajtón keresztül: „Honnan tudjam, hogy maguk tényleg rendőrök?” Szerencsére pont akkor érkeztem haza, mindent tisztáztunk, a rendőrök pedig megdicsérték a lányomat, amiért ennyire talpraesetten viselkedett.

Nincs jó megoldás?

Annyi bizonyos, hogy mielőtt elengedjük a gyerekeink kezét, szimbolikusan és gyakorlatban is, mindent alaposan végig kell velük beszélnünk, minden eshetőségre fel kell készítenünk őket, és még akkor sem biztos, hogy nem írja felül a szabályokat a valóság, mint történt ez az ismerősöm esetében is. 

Segítsünk egymásnak: ti hogy csináltátok?

Both Gabi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images