-

Előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor a gyerek nagyobb önállóságot igényel, ahogy Anettéknál is. Vagy éppen te elégeled meg, hogy mindenhova vinni, kísérni kell. Egyedül maradni otthon, illetve egyedül elmenni otthonról, ezek természetes lépések a felnőtté válás útján.

A fészek elhagyása azonban (akárkiről is van szó, az anyamadárról vagy a fiókáról), nem egyszerű lépés.

A jogszabályok nem adnak nekünk támpontot, hogy mikor lehet egy gyereket egyedül elengedni. Nagyon helyesen (egyébként), hiszen minden család és minden gyerek más. Nincs receptkönyv, ezért kérlek (Anett, te is, meg mindenki más is), ezt a cikket kezeljétek úgy, mint egy gondolatébresztő ajánlást, ami alapján végiggondolhatjátok, hogy a ti helyzetetekben itt van-e már az ideje annak, hogy a gyerek egyedül menjen el otthonról.

Teljesen természetes, hogy amikor felmerül az „egyedül közlekedés” kérdése, akkor a szülőt sok-sok kérdés kezdi el feszíteni: nem veszélyes-e ez, hogy fog viselkedni a gyerekem, biztonságban lesz-e akkor is, ha nem vagyok ott, nem keveredik-e bajba, veszélybe...

Előzetesen azt kell végiggondolni, hogy hova akar egyedül elmenni (a sarki boltba vagy a város másik végében lévő iskolába); mit fog ott csinálni, (vesz egy kiló kenyeret vagy az egész délutánt ott tölti....). a sem mellékes, kik lesznek ott (csupa idegen, ismerősök, osztálytársak.); és persze hogy milyen messzire kell elmennie (csak gyalogolni fog öt percet, esetleg át kell szállni buszról villamosra)?

Szóval minden helyzet külön mérlegelést érdemel. Ezek olyan objektív keretek, melyeket végiggondolva a szülő és a gyerek újraszabhatja a közös komfortzónát.

Sosem szabad elfelejteni, hogy a gyerek minden egyedül megtett lépése elsősorban róla szól. De fontos, hogy a szülő is komfortosan érezze magát a haladás ütemében. Lehet, hogy még egyedül nem mehet iskolába, de a szomszédban lakó nagymamához már igen. Lehet, hogy most még elkíséri a szülő az edzésre, de úgy, hogy nem szól bele semmibe (a gyerek nyomja meg a zebránál az „átkelés” gombot, ő mondja, hogy merre kanyarodjatok, stb.), és aztán jövő héttől már mehet egyedül. Ezek az átmenetek a gyerekben és a szülőben is a bizalomról szólnak. Ha már megszületett a döntés, ha megfogalmazódott a kérés, hogy fizikailag is képes a gyerek és a szülő eltávolodni egymástól, akkor már csak a következőket érdemes végiggondolni:

Hogyan lehet a gyereket felkészíteni?

1. Beszélgessetek a veszélyekről: hogyan tud átkelni az úton biztonságosan, mit tegyen, ha egy idegen felnőtt odamegy hozzá, mit tegyen, ha valaki olyat tesz, ami megrémiszti vagy kellemetlen neki.

2. Bizonyosodj meg arról, hogy „odaért-e már”. Vajon mennyire érzi magát jól attól, hogy egyedül fog közlekedni? Törekedj rá, hogy ez a lépés ne legyen félelmetes vagy kényszerű számára.

3. Tegyetek egy próbát, gyakoroljatok: engedd, hogy a gyerek vezessen titeket, amikor együtt mentek oda, ahova majd egyedül fog járni. Csak akkor szólj bele a közlekedésébe, ha valami veszélyeset csinál.

4. Adj neki esélyt arra, hogy megmutassa, mit tud. Dicsérd meg minden adandó alkalommal, ha egy szabályt, kérést betart – akármiről is legyen szó. Ne csak az legyen téma, ha nem mosott kezet vacsora előtt, hanem azt is vedd észre, ha megcsinálta magától. Legyen jó sok pozitív élménye a szabálykövetéssel kapcsolatban.

5. Állítsatok fel szabályokat a közlekedésben. Legyen egyértelmű, hogy hova nem mehet, mit nem csinálhat (például ne lépjen ki a busz mögül), és azt is mondd is el, miért, hogy megértse.

Ezen a területen is sokat segít a tudatosság. Nemcsak abban, hogyan készítsd fel a gyereket, hanem abban is, hogyan engedd el a saját (lehet, hogy irracionális) aggodalmaidat, szorongásaidat, amelyek a gyerek (teljesen természetes) féltéséhez kapcsolódnak. A ragadozó pedofil-ámokfutó autós-gátlástalan drogdíler spirálba nagyon könnyen be lehet pörögni, de azért jó tudni azt is, mekkora a valós esélye ezeknek a veszélyeknek. Az is fontos, hogy helyén kezeld a gyerek önállóság iránti vágyát.

Lehet, hogy egyedül akar közlekedni, mert ezt könnyen meg tudja fogalmazni, de valójában csak azt szeretné, ha nem lenne annyira szoros, kizárólagos vagy erős a szülő rá irányuló figyelme.

Érdemes próbálgatni, hogy az önállóság milyen érzetet ad a gyereknek, milyen az, ha egyedül választhatja ki a ruháját, ha egyedül moshat hajat, illetve akkor is, ha bármi olyat csinálhat egyedül, amit korábban csak a szülővel tehetett. Még a biztonságos négy fal között, de már megélve az önállóságot.

Ha egyedül fog közlekedni a gyerek, akkor ezeket mindenképp beszéljétek meg: 

1. Amint lehet, tanítsd meg a saját teljes nevét, lakcímét, és legalább két olyan telefonszámot, amit bármikor felhívhat.

2. Tudnia kell, hogy ismeretlennel nem szabad elmennie, és ismerőssel sem, ha az nem volt korábban megbeszélve.

3. Tudnia kell, hogy ha eltévedt vagy segítségre szorul, elsősorban a gyerekkel közlekedő felnőttektől kérjen segítséget. Ha nincs ilyen a közelben, akkor nőktől vagy idősektől.

4. Tudnia kell, hogyan lehet biztonságosan átkelni az úton. Magyarázd el neki, hogyan álljon meg, merre nézzen, mire figyeljen.

Ezeket a hasznos információkat úgy érdemes megtanítani a gyerekeknek, hogy közben ne hozzuk rájuk a frászt.

Azonban minden tanítás hiábavaló, ha a gyerek akkor is egyedül érzi magát, amikor ott vannak a szülei. Az önállóságra való legjobb felkészítés az, ha figyelsz a gyerekedre.

Hallgasd meg, amikor mesél neked, és figyelj oda arra, amit mond. Ha a hétköznapi beszélgetésekben azt érzi, megbízhat benned, mert valóban értő módon hallgatod, akkor azt is el fogja mesélni, amikor valami bántja, aggasztja, esetleg úgy érzi, valami hülyeséget csinált.

Lehet, hogy elsőre nem sikerül a legjobban egy önálló utazás, de ebből is jól ki lehet jönni. A gyereknek csak azt kell látni, hogy a kudarc nem róla szólt, és továbbra is megbíznak benne a szülei.

Dr. Gyurkó Szilvia