Csak egy pillanatra tűnt el, és mi tehettünk róla

Az első gyerekünk születése után nagyon paráztunk, féltünk, hogy végzetesen eltolunk valamit. Ám mivel eltelt pár hónap nyugiban, éppen kezdtünk megnyugodni: Megy ez nekünk, mint a karikacsapás.

Persze akkor történt a baj, amikor már egészen rutinosnak éreztük magunkat: a még ülni sem tudó gyereket beleejtettük a vízzel teli kádba. Nem tudom, hogyan csináltuk, elvileg mindketten tartottuk, mégis ugyanakkor engedtük el egyetlen másodpercre, amikor a törülközőért nyúltunk. Szóval egy pillanat alatt alábukott, mi meg egy hosszú-hosszú, kitartott másodpercig álltunk, és csak néztük, ahogy nyelte a vizet.

Aztán persze jött a fejvesztett kinyalábolás, megnyugtatás, magunkhoz térés.

Ez az eset azért ragadt meg bennem különösképpen, mert ma is fel tudom idézni azt a rettenetes, mindent eluraló belső pánikot

– a férjem konkrétan bőgött, mint egy gyerek –, hogy egyetlen szempillantás alatt lényegében el tudnánk veszejteni a saját magzatunkat. Szerencsére nem történt semmi baja, de a roppant felelősség felismerése hatalmas pofoncsapás volt mindkettőnknek. Neki semmi baja nem lett, én elkezdtem hajat festetni. (Noémi)

via GIPHY

Hol a halacska?

Az apai nagyszüleim balatoni nyaralójában voltunk, két-három éves lehettem, amikor az apukám elvitt csónakázni. Tiszta volt a víz, lelkesen mutogatta, hogy „nézd, ott vannak a halacskák”. Én meg fogtam magam, és a csónakból bebuktam a vízbe, hogy tényleg megnézzem őket. Persze azonnal kirántott.

Nekem szerencsére nem okozott semmiféle traumát, azóta sem félek a víztől. Viszont sosem tűrök vitát: ha gyerekek vannak mellettem, és vízközelbe megyünk, kötelező a mentőmellény, és kész! (Nóra)

A szemtanú

Tíz évvel ezelőtt szemtanúi voltunk a következő esetnek: Horvátországból egynapos hajókirándulásra mentünk Velencébe. Lassított a hajó a cél felé közeledve, persze mindenki fotózott, nézelődött, elég nagy hajó volt.

Aztán egy magyar anyuka elkezdett kiabálni, mint az őrült. A hat-hét év körüli fia kiesett (!), bele a tengerbe a hajó oldalán, a kötél melletti lyukon!

Azonnal néma csönd lett, valaki persze rögtön bagatellizálta: „Biztos csak egy táska esett ki.”

A személyzet azonnal beugrott a vízbe, piros füsttel jeleztek, hogy vészhelyzet van.

Ijesztő volt… én már lelki szemeim előtt láttam, ahogy az élettelen testet kihúzzák a vízből. Szörnyű érzés volt (gyerekem se volt még).

DE! A kisfiú tudott úszni, és feltornázta magát a felszínre. Meglátták, kiszedték, és sértetlenül megúszta!

Elég furcsa volt pár vízi rendőr gyűrűjében a kikötőbe érkezni. Utána beszéltünk a családdal, a gyerek föl se fogta még, mi történt, az anyuka viszont kábé tíz évet öregedett…

Abszolút megértem. Azóta már van gyerekem; amúgy is, de a vízen különösen figyelünk rá, mert egy pillanat alatt ott a baj. Szerencsére itt nem lett tragédia, ám egy életre belénk égett anyuka kétségbeesése szemtanúként is. (Melinda)

via GIPHY

Mennyi Emma!

A húgom, Emma öt-hat éves lehetett a történet idején. A hétvégéket, a nyarakat az apánknál töltötte, aki többször is elvált, így nyaranta óriási nyüzsgés volt körülötte, mindenféle gyerekek és azok barátai gyűltek a házába. Bár ő rendszerint nem volt ott, igazi megszállottként dolgozott. Egy egyetemen tanított akkoriban. Úgy alakult, hogy Emmát magával vitte szombaton dolgozni. A tanszéken nem volt más, csak néhány doktorandusz és tanársegéd fiú.

Apu dolgozott, Emma unatkozott. Aztán egyszer csak észrevették, hogy Emma eltűnt.

Keresték az egyetem épületében (ez nem volt nagyon nagy szárny), az udvaron. Kérdezték a kapunál a portást, nem látta.

A fiúk szétrajzottak a városban Emmát keresni. Az apánk a környéket járta be. Végül megtalálta egy kisboltban, ahol az eladó nénit szórakoztatta – végre volt kivel beszélgetnie.

Kiderült, hogy megéhezett, és arra gondolt, szerez magának nasit. Lement két emeletet, átsétált az udvaron, és mivel pici volt, a portás nem vette észre, ahogy kibújik a sorompó alatt.

Az apánk megnyugodva hívta fel a fiúkat, hogy Emma megvan, jöhetnek vissza dolgozni. De a fiúk azt mondták, hogy egy belvárosi gimiben épp ballagás van, találtak egy csomó csinos Emmát, úgyhogy inkább nézelődnek még kicsit, és nem jönnek vissza.

Csillámporos történet

Ezt a történetet David Lynch helyett inkább Woody Allen rendezhette volna, ha érdekelte volna a kisgyerekezős élet ábrázolása. Akkor a lányom kettő és három között lehetett, de talán közelebb a háromhoz.

Az biztos, hogy már azt a fejezetet írtuk, amikor választékos és töretlen monológokkal szórakoztatta az utca egyszerű népét bárhol és bármikor.

Éppen a játszótérről tartottunk haza, amikor hirtelen úgy döntött, ő bizony most bolondot csinál belőlem, és hirtelen nekiiramodott a futóbiciklivel, amit el is hajított, hogy futva még gyorsabb tempóra váltson.

Nem tudom, hogy csinálta, de bárhogy kacskaringóztam, nem tudtam fülön csípni, félő volt, hogy elcsapják vagy balesetet okoz. Rám vert vagy ötven métert, és amikor utolértem, már kényelmesen ücsörgött, elégedett arccal várt rám.

Egy fodrászszalonba tért be, ahol a mester éppen csillámspray-vel igazgatta a loknijait. Aztán meghallgattam, hogyan ápoljam a fürtös haját, és kifizettem a gondos munkát. Mondanom sem kell, amint kettesben maradtunk, alapos fejmosás következett, csillámpor ide vagy oda… (Zsani)

via GIPHY

Szalagok között egy bezárt áruházban

Családi fáma, nem tudom, mennyit színezett rajta az idő: a nagymama átok rossz kislány volt. Egyszer a szüleivel, zárás előtt tért be az állami áruházba. A szülők valamit nagyban beszéltek az eladóval, nagymama pedig megunta a dolgot, elindult hát felfedezőútra. Sikerült is neki valami raktárba tévednie, ahol egy csomó szalag, csipke és miegymás volt. Nagyszerűen érezte magát. 

Közben az áruház bezárt, a szülők elindultak haza, és a csak buszmegállóban vették észre, hogy a gyerek meg sehol.

Futás vissza, áruházat kinyittatni, nagymamát megkeresni…

Ennek a történetnek a folytatása, hogy otthon aztán volt fejmosás, és a nagymama érezte, hogy még porolás is lesz, ezért egy kispárnát kötött a szoknyája alá. Persze lebukott. (Éva)

Kísérteties történet

Egy este már szürkületben indultunk haza, de előtte még betértünk a temetőbe. A középső gyerkőc nem volt topon, így a kocsiban maradt a hétévessel, aki szintén nem akart bejönni. A nagylányunk (12 éves) jött velünk.

Csak térültünk-fordultunk, és már félúton voltunk visszafelé, amikor egy elfúló hangot hallottunk valahonnan: „Anya!” Az erdős rész irányából, tőlünk távolodva érkezett a hang.

Beletelt néhány pillanatba, mire ráeszméltünk, hogy a kicsi meggondolta magát, és utánunk indult. A gond az volt, hogy egy úttal hamarabb fordult le, és egy elhanyagolt, bozótos területre keveredett. Na meg sötét is volt már.

A következő pillanatban az én drága tizenkét évesem „Itt maradsz!” felszólítással (ez nekem szólt) toronyiránt megindult a sírokat kerülgetve, rohanva, „Ott maradsz! Maradj ott!” kiáltásokkal. És egy pillanat múlva hozta az eltévelyedettet. (Katalin) 

 

Óvodai kaland

A lányom négyévesen egy kispajtásával együtt lelépett az óvodából délután. Senki sem vette észre a hiányukat.

Akkor derült ki, hogy nincsenek meg, amikor mentünk értük. Természetesen először a környéken kerestük őket, nem gondoltuk, hogy messzire juthattak, aztán amikor sehol sem találtuk a két lányt, és más sem látta őket, már a legrosszabb forgatókönyv forgott a fejemben. Gyerekrablók, pedofilok… senkinek nem kívánom ezt az érzést.

Végül egy ismerősöm telefonált, aki meglátta őket, és el sem akarta hinni, hogy egyedül vannak, azt hitte, hogy szórakozik vele a két gyerek, amikor kérdezte, hogy kivel vannak, ők meg büszkén mondták, hogy egyedül.

Mint kiderült, a dédimamához indultak, mert ott mindig olyan finomakat lehet enni. Gondolom, aznap nem volt finom az ebéd az oviban.

Ja, a dédimama teljesen más városban lakott, még jó, hogy a buszmegállóig nem jutottak el, mert simán felszálltak volna valamilyen buszra.

Legalább másfél kilométert gyalogoltak addigra egy meglehetősen forgalmas helyen, és senki nem kérdezte meg tőlük, hogy hova mennek. Ezen azóta sem tudok napirendre térni, pedig eltelt huszonöt év. (Renáta)

Az eltűnt csecsemő

A nagylányom pár hónapos volt (én meg kissé kialvatlan), amikor üzembe helyeztük a járókát. Beletettem, nézegette a játékokat, én pedig örültem, hogy leköti pár percre, tettem-vettem a lakásban.

Amikor aztán benéztem a kiságyba, majdnem megállt a szívem. Úristen, hol a kicsi?! Pár másodperc volt csak, míg leesett, mekkora hülye vagyok, de iszonyú érzés volt, máig elevenen él az emlék (pedig nyolc éve már).

A másik, hasonló élményem a kicsivel volt, de még a kórházban. Háromóránként mentünk mi, anyukák a babákhoz a koraszülött osztályra. Az egyik ilyen alkalommal üres volt a kiságya. Pár napon múlt csak, hogy koraszülöttnek számított, minden rendben volt vele, mégis a legrosszabb forgatókönyv pergett le előttem néhány pillanat alatt.

Ekkor megjelent az egyik igazán tündéri csecsemős, karjában a babámmal. Mondta, hogy a kislányom kicsit előbb ébredt, és mivel tudta, hogy mindjárt jövök, nem akarta megetetni, hadd szopizzon, inkább dajkálta kicsit, hogy ne sírjon.

Belőlem kitört a sírás, hogy mennyire megijedtem, szegény pedig értetlenül nézett rám, kérdezte: „De hát mi történt volna vele? Ez egy kórház…”

Egyrészt: persze, igaza volt, másrészt pedig: pont ez az, egy kórház koraszülött osztálya. Ott azért sokaknak van okuk aggodalomra. (Emőke)

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Kimenő

Egyszer, miután felszálltam a vonatra, amint becsukódott az ajtaja, és elindult, belém hasított, hogy „a gyerekek!”. Majdnem hangosan felkiáltottam, de aztán szerencsére ráeszméltem, hogy nem hagytam őket a peronon, otthon van az apukával mind a három, nekem ugyanis épp kimenőm van. (Kata)

 Both Gabi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Yusuke Murata