„Én csak őszinte vagyok. Baj?!” – Vérengzés a Facebookon, tomboló erőszak a közösségi médiában (is): mi az oka az elszabadult indulatoknak?

–

Egy nagyon rövid történettel szeretnék indítani.

Múlt héten az egyik interjúalanyom úgy döntött – maradjon titokban, ki ő –, mégsem meséli el a WMN-olvasóknak az egyébként nagyon tanulságos és izgalmas történetét (és más lapoknak sem fog nyilatkozni).

Hogy miért döntött a hallgatás mellett?

Mert látta, hogy pár nappal azelőtt az egyik cikkünk szerzőjét szétkapták a kommentelők. Azt mondta, nem bírná elviselni, hogy esetleg róla is így beszéljenek idegenek.

Félt a haragtól, a megszólástól, a kigúnyolástól, pedig semmilyen bűnt nem követett el, csak mert amúgy is megtépázott a lelke, tart az újabb pofonoktól. Ahogy a szétkapott szerző, ő is áldozata egy bűncselekménynek. A tervezett cikk talán segített volna, hogy a bűnös megkapja a büntetését, de már nem fog.

Mit tehettem: tudomásul vettem az interjúalany döntését.

Szomorú lettem, és pontosan értettem, mitől fél. Hogy minek nem szeretné kitenni magát, akkor sem, ha akár profitálhatna is hosszabb távon a nyilatkozatból.

De nem akarta vállalni cserébe azt az akár napokig is tartó kemény gyomorgörcsöt, ami akkor tekeri az embert, ha épp róla folyik a mérgező diskurzus egy cikk alatt, és bármelyik percben jöhet egy (vagy akár több) megjegyzés, ami után nemhogy beszélni vagy írni nincs kedve egy ideig, de komolyan sérülhet is.

Nincs újságíró, nincs közéleti szereplő, aki ne tudná, miről beszélek.

Trollok álruhában

„Nem bírjátok a kritikát?!” (Atyaég, hányszor takarózik az erőszak efféle tromfokkal!)

„Újságírónak/színésznek/zenésznek/orvosnak… nevezi magát az ilyen?”

„Eddig se olvastam/bírtam/hallgattam/szerettem, ezután se fogom.”

„Hogy néz már ki?!”

„Lője már le valaki!”

…

Egy troll nemcsak csaló lehet, hanem buzogány is.

Sokszor ölt álruhát, és mutatja magát kompetens vitapartnernek, holott valójában, a lelke mélyén nem diskurálni akar, hanem bomlasztani, konfliktust okozni, szórakozni, és kicsatornázni a feszültséget. (Itt fontos megjegyezni, hogy nemcsak kommentelő lehet a troll, hanem népszerű szerző, újságíró, közéleti ember is, akinek a felelőssége a vitakultúra és a véleménynyilvánítás formáinak alakulásában órási.)

A trollkodás tehát nemcsak megtévesztés, ahogy szűkebb értelemben használjuk, hanem az online térben mutatott antiszociális, támadó és provokatív viselkedésformák egész tárháza.

Buckels és társai az Amazon Mechanical Turk weboldal amerikai felhasználói körében végzett felmérésben azt vizsgálták, hogy a narcizmus, a machiavellizmus, a pszichopatizmus és a szadizmus közül melyik dominál leginkább a trollkodókban. Az eredményeik szerint a szadisztikus jegyekkel jellemezhetők a leginkább hajlamosak a trollkodásra – ugye nem lepődtünk meg túlságosan? 

Ugyanakkor ne démonizáljuk a jelenséget, a trollkodás helyzetfüggő is, bárki alkalmi trollá válhat, mondjuk, mert pocsék a hangulata vagy egy beszélgetés ezt hozza ki belőle. (Bizonyított, hogy ha az első komment negatív, akkor valószínűbb, hogy többségbe kerülnek a negatív vélemények egy bejegyzés alatt, és ha egy beszélgetésben többségében troll bejegyzés található, akkor a többi hozzászóló véleménye is inkább negatív irányban változik.) Érdekes jelenség az önbíráskodó troll is, aki azért válik trollá, mert helyre akar tenni valakit.

Guld Ádám médiakutató azt mondja, ő is érzékeli a véleményklíma változását az online térben.

Noha, már tíz évvel ezelőtt azt tapasztalta az akkori fiatalok online kommunikációjának tanulmányozásakor, hogy a vitakultúra „elég rémes”.

Hogy mit jelent ez?

Nos, a nagyon is hasznos vitatkozás, vagyis véleményütköztetés lényege az lenne, hogy az állítások nem támadó módon hangzanak el, hanem tisztelettel, a kritika pedig építő jellegű, nem a másik földbe döngölése a cél, hanem a konstruktív megoldás kiötlése.

Ehhez képest az online viták (is) nagyon gyakran agresszívak, sértő, bántó mondatok hangzanak el, vagy pedig burkoltan erőszakosak, vicceskedésnek, iróniának álcázzák őket, mondjuk.

(Mint amikor a kedvesség álcája mögé bújva bekommenteli valaki az új szelfid alá, hogy „de jó nézel ki, nem is híztál olyan sokat a karantén alatt”…)

De miért csináljuk ezt másokkal?

Guld Ádám a „használat és kielégülés modellt” említi. „A média a modern, késő modern társadalomban egyszerre szórakoztat és informál, valamint segít kiélni bizonyos érzéseket is, például a dühöt, a frusztrációt. Régebben, amikor e modell megszületett, ez azt jelentette praktikusan, hogy ha stresszes volt valaki, megnézhetett egy thrillert vagy egy akciófilmet a tévében, levezetve a feszültséget.

Ma a gőzt legtöbben a közösségi médiában engedik ki. Így viszont nem magukban pufognak a képernyő előtt, hanem elárasztják csatornalével az online teret. Mivel látják a reakciókat, a visszacsatolás is megvan: na, jól megmondtam a magamét! Ettől csak még erősödik a harci kedv.”

Sok a troll, minden site házatáján akad, ugyanakkor vannak áltrollok is, hívja fel a figyelmet a jelenségre Guld Ádám. „Sok platform körül vannak olyanok, akik direkt provokálják a vitákat, versengést, hogy újabb és újabb hozzászólásokat generáljanak, felfuttatva egy oldalt vagy posztot. Vannak portálok, amelyek úgymond hivatásos trollokat használnak a láthatóság növelésére. A háború tehát nem mindig a felhasználói oldalról indul. Hogy ez mennyire etikus? Ez joggal merül fel bennünk.”

A véleményszabadság mögé bújva

„Én csak őszinte vagyok. Baj?!”

Sokszor takaróznak ezzel a tromffal azok, akik jól beolvasnak vagy sértőn, személyeskedve kritizálnak valakit. (A klaviatúra mellől, mert szemtől szembe nagy valószínűséggel nem tennék.)

A közösségi média lehetőséget teremt arra, hogy bárki elmondhassa a véleményét gyakorlatilag bármiről. Ez egy óriási ajándék, de nagyon úgy tűnik, nem tanultunk meg élni vele, okosan élni vele. A vitakultúrának ugyanis fontos eleme az, hogy az ember csak megfelelő ismeretek birtokában, felkészülten és higgadtan alkosson és nyilvánítson véleményt.

A durva, személyeskedő megjegyzéseknek épp a bizonytalanságból fakadó indulat és az alázat hiánya ágyaz meg – többek közt persze.

 A zaklatás nem összetévesztendő a véleménynyilvánítással!

 A „miért nincs fogszabályzód”, a „hogy nézel ki, mekkora a segged” vagy az „ostoba vagy” nem véleménynyilvánítás, hanem személyeskedés, sértegetés.

Ez akár személyiségi jogokat is sérthet, és ennek következményei lehetnek, jó, ha ezzel tisztában van mindenki, aki a közösségi teret használja. De mert a létező törvényeket az online térben hatóságilag betartatni nehéz, igenis szükség van az önkontrollra, illetve a közösségi kontrollra is: tehát arra, hogy egymást terelgessük tisztelettel, de határozottan a megfelelő viselkedés irányába.

A véleményszabadság lényege vész el, ha a viták hevében leválva a témáról, nem problémamegoldó, inspiráló eszmecsere folyik, hanem alpári vagdalkozás.

De mitől vagyunk ennyire frusztráltak?

Ami nyilvánvaló: nehéz időszakot élünk. Valamennyien.

Sokáig el voltunk szakítva számunkra fontos emberektől, szabadságunkban korlátoztak minket, a bizonytalanság nagyon erősen jelen van az életünkben sokféle értelemben hetek óta, félünk a betegségtől, az elszegényedéstől, a munkánk elvesztésétől, a jövőtől. A frusztráció társa volt sokaknál az elzártságból fakadó unalom, a rutin elvesztése miatti zavar és az elszigeteltség, magány kínja. A karanténban töltött időnek jelentős pszichés hatása lehet, akár hosszabb távon is: és nemcsak a karantén lehet megterhelő, hanem az utána következő időszak is.

„A közösségi platformok posztjaiban, kommentjeiben a koronavírus-járvány miatt létrejövő krízis lenyomata jelenik meg – mondja Borbély Dóra pszichológus. – A közösségi média a huszonegyedik század agorája: ebben a térben nemcsak tájékozódunk, információt szerzünk, de akár szabadon utat engedhetünk az indulatainknak is. A járvány alkalmazkodást kívánt mindannyiunktól, folyamatos stresszhelyzet elviselését követelte meg, és követeli ma is mindannyiunktól. A tartós stressz még sikeres alkalmazkodás mellett is teljesen kimeríti az embert fizikai és lelki szinten is.

Több családtól is hallottam, hogy bár alapvetően jól viselték a karanténéletet, és viszonylagos anyagi biztonságban, szeretetben, egymást támogatva éltek a szoros közelségben, bizony két hónap után elementáris kiborulások zajlottak még náluk is. Ennek a tartósan fennálló korlátozások, az összezártság, a monotónia, a szabadságunkról való lemondás generálta feszültség az oka.

Azt is sokan tapasztalhattuk, hogy a járvány elején nagyon sokakban mozdult meg a segíteni vágyás, különféle felajánlásokkal, adományozásokkal találkozhattunk közvetlen környezetünkben és az online térben is. Ezek részben a lelki kimerülés miatt csappantak meg, részben pedig azért, mert időközben alkalmazkodtunk az új helyzethez, kialakultak a segítségnyújtás hivatalos csatornái is, és kevésbé van szükség az alulról jövő kezdeményezésekre.

A mostanában tapasztalható feltűnően agresszív (verbális és olykor fizikai) megnyilvánulások azt jelzik, hogy bár a járvány első hullámán túl vagyunk, a krízisnek koránt sincs vége: krízisből krízisbe jutottunk.

Egész gazdasági ágazatok mentek tönkre, számtalan család került anyagilag nagyon nehéz helyzetbe. Ezekre a helyzetekre nem lehet megtalálni azokat a gyors megoldásokat, mint amilyen a karantén kialakítása volt, ez pedig a kilátástalanság, reménytelenség érzetét erősíti. Ha az alapvető szükségleteink nem tudnak kielégülni, és a megoldás sem körvonalazódik, nehezen tudunk türelemmel és elfogadással egymás felé fordulni.

Ha a túlélés a fő szempont, az altruizmust (az önzetlen segíteni vágyást) felváltja az agresszió.

A bizonytalanságot tovább fokozza az, hogy rendkívül sokféle információ keringett – főképpen a közösségi oldalakon – a járvánnyal kapcsolatban. Tehát a közösségi oldalak egyszersmind az indulatok lecsapolásának és gerjesztésének terévé is váltak. Az álhírek, az egymásnak ellentmondó hírek önmagukban is feszültséget és indulatokat tudnak generálni.

Fontos hangsúlyozni azt is, hogy ez a társadalmi-egzisztenciális-lelki krízis egy időben, egyszerre történik mindannyiunkkal. Ennek a feszültsége árad az online terekbe szét.”

De valóban segít lecsapolni a feszültséget a kommentháború?

Nos, szakértőnk szerint az agresszió efféle kifejezése csak rövid pillanatokra adhat megkönnyebbülést: ha a frusztráció forrása nem szűnik meg, újra és újra generálódik a feszültség. – Ugyanakkor az online tér azonban olyan, mint egy hullámmedence, az információ gyorsan terjed, és rengeteg emberhez juthat el.

Egy agresszív poszt vagy komment cunamit gerjeszthet.

Bizonyos sajátosságai miatt az online tér amúgy is kedvez a nyers, indulatosabb kommunikációnak. Ilyen sajátosság például az anonimitás (ha nem akarjuk, nem kell az arcunkat és nevünket adnunk a véleményünkhöz, de ha adjuk is, a vitapartnereinket általában nem ismerjük, nem kell velük találkozni másnap az irodában). A fogalmazásmódot az is befolyásolja, hogy nem kell felelősséget vállalni sem a mondatainkért, az anonimitás gátlástalanabbá tesz, sok olyan dolgot mondunk, amit személyesen soha nem mondanánk. Mivel nem látjuk azt, akit megbántottuk, nem látjuk a hatását a szavainknak, nincsen efféle visszatartó erő sem.

Fontos beszélni arról is, hogy a virtuális térben csökken a realitásérzék! Eltávolodunk a fizikai valóságtól, és az időérzékünket is elveszíthetjük. Minél több időt töltünk a virtuális térben, annál könnyebben élhetjük át a deperszonalizáció élményét (mintha a saját életünket kívülről figyelnénk).

Az online térben könnyen lehet az az illúziónk (a fenti tényezők miatt is), hogy bármit megtehetünk, úgysem lesz semmi komoly, az életünkben is érzékelhető következménye. Ezzel szemben az igazság az, hogy az online térben minden egyes kattintásunknak nyoma van! És a következmény attól is függ, hogy (szélsőséges esetekben) a cyberbullying áldozata tudatában van-e annak, hogy ő áldozat, és tesz-e lépéseket a visszaélésekkel szemben (bizonyítékok elmentése, jelentése, rendőrség bevonása, jogi lépések kezdeményezése stb.).

Mi lehet a megoldás?

Borbély Dóra szerint a fenti folyamatok tudatosítása az első lépés. Fontos az online önismeretszerzés: hogyan viselkedem az online terekben?

Vajon milyennek láthatnak mások?

Bánthat-e valakit a stílusom, a megjegyzéseim?

Nem sértek-e meg mást a nyers fogalmazással? (És ami nekem nyers, az neki, a saját szűrőjén át nem kioktató-e, vagy bántó?)

„Az online kommunikációs kultúrát segíthetné, ha gyakrabban lenne következménye a durvaságnak (letiltás, csoportokból kizárás például) – mondja Borbély Dóra. – A virtuális térben is közösségekhez tartozunk; a közösségek maguk határozzák meg azt, hogy berkeiken belül mi a helyes vagy helytelen viselkedési norma, belefér-e a durva hangnem egy vitába, vagy sem. A virtuális közösségekben ugyanúgy fontosak a határkövek, mint a valós közösségekben. Azt hinnénk, hogy ezeket nem kell felnőtt emberek közt határozottan kijelölni, pedig de, épp azért, mert az online tér másképp működik, mint a valóságos. Tehát

a határköveket, a szabályokat lehet és kell is kommunikálni, illetve a közösség egyes tagjai által következetesen képviselni. Például, ha valakit megtámadnak egy közösségben, határozottan el kell ítélni ezt a viselkedést és kiállni az áldozat mellett, nem várni, hogy majd megvédi magát.

Fáradságos folyamatnak tűnik, de igenis fejleszthető az online kommunikációs kultúra!”

Kurucz Adrienn

Forrás: ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images