–

Egy extrovertált remete szorongása

Annak idején, amikor egyetemre jártam, nálunk az őszi szemeszter két hét csúszással, szeptember közepén kezdődött, így rendszerint ezt az időszakot az addigra kiüresedett Balatonnál töltöttem, Kővágóörsön. A falu már akkoriban sem volt egy metropolisz, az állandó lakosság évről évre csökkent, a forgalom praktikusan nem létezett augusztus 20-a után, így könnyedén el lehetett lébecolni akár napokat is úgy, hogy az ember tényleg egy lélekkel nem találkozott. Annak ellenére, hogy kifejezetten társasági lény vagyok, mégis élveztem ezt az egy-két hetes remeteséget… leszámítva a legvégét.

Amikor ugyanis bedöcögött a vonatom a budapesti pályaudvarra, és hirtelen ott találtam magamat egy hatalmas és zajos emberforgatag közepén két olyannyira intenzíven ingerszegény hét után, amitől még a vérnyomásom is a béka segge alá zuhant, nem tagadom, rám tört a tachycardia.

Kicsit erre az érzésre és helyzetre emlékeztet a mostani is, egyvalamit leszámítva: immár okosan, tudatosan és tervezetten készülhetünk a Nagy Visszatérésre, így akár előnyünkre is fordíthatjuk a karanténban töltött idők tapasztalatait.

Felkészülés a régi-új életre

Az elmúlt hónapokban nagyon sok időt töltöttem különféle hírek, előrejelzések, jóslatok és elemzések olvasgatásával a hazai és a nemzetközi sajtóban. Egy dologban mintha mind megegyeznének: semmi sem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt.

A jövő világát azonban én egyáltalán nem tartom rossznak, sőt.

Ha képesek vagyunk levonni a megfelelő konzekvenciákat, ha ki tudjuk nyerni a kényszerkarantén hónapjainak tapasztalati esszenciáját, akkor úgy fogunk tudni visszaemlékezni erre az időszakra, mint valami jó kezdetére. Mint egy olyan helyzetre, ami ránk lett kényszerítve ugyan, de azáltal, hogy okosan alkalmazkodtunk hozzá, fejlődtünk, javultunk.

Nem kell mindig kaviár! 

Számomra az elmúlt hónapok egyik nagy tanulsága az volt, hogy nem kell feltétlenül elmennünk a boltba. Egyrészt mert tényleg nincs szükségem annyi mindenre, amit korábban vásároltam. Néha csak azért, mert munka után hazafelé menet jólesett végigsétálnom a szomszédos plázában kikapcsolódásképp, és ha már ott voltam, akkor megvettem ezt, azt, rendszerint csupa olyan haszontalan holmit, amik sem boldoggá nem tettek, sem hosszú távon nem leltem hasznukat.

Ki sem merem számolni, mennyi pénzt spóroltam meg csak azzal, hogy kényszerből ugyan, de megtartóztattam magam az impulzusvásárlástól. A környezeti hatásokról nem is beszélve… 

A másik nagy nóvum az életemben a bevásárlásaim tetemes részének házhoz rendelése volt. Felfedeztem magamnak három olyan céget is, amelyek valami okból kifolyólag sokkal jobb minőségben hozzák ki például az imádott zöldségeimet, gyümölcseimet, több másik helyről pedig borokat rendeltem, nem kevés cipekedéstől és felesleges rohangászástól, sorban állástól, parkolóhely-kereséstől óva meg magamat. Ha egy mód van rá, ez a jövőben is így marad. Az így megspórolt időben – és a kétségkívül kiváló holmikkal – sokkal jobb minőségű és változatosabb ételeket tudtam az asztalra tenni.

Testi megújulás = lelki tuning

A karantén első napjaiban, heteiben, mint gondolom a legtöbben, én is főleg a kényelmes otthoni szerkóban nyomtam a kanapén: bő farmerban, laza pólóban, és természetesen melltartó nélkül, minek a flanc a négy fal közé alapon. A hajamat talán mintha megfésültem volna reggel, de a szépészeti tevékenység körülbelül itt véget is ért.

Aztán hirtelen elegem lett, rájöttem: igenis fontos a külcsín, a tartás, mert az kihat a lelkiállapotomra is. Ha úgy kezelem és prezentálom magamat, mint egy kitérdelt mackónadrágot, akkor bizony annak is fogom érezni magamat.

És viszont: ha felöltözöm csinosan, kifestem magam, fülbevalót veszek, és gyűrűt, akkor azzal képes vagyok a hangulatomat is megemelni. Nagy tanulsága volt ez a szürke masszaként egymásba folyó karanténnapoknak: lehetek én a napom szivárványa, avagy: egy nő a pokolban is nő. 

Innen már csak egy mozdulat volt a saját magam karbantartását magasabb szintre emelni. Korábban (értsd: pre-Covid) rendszeresen jártam kozmetikushoz és körmöshöz, a géllakk miatt praktikusan nem láttam a saját körmömet legalább öt éve, és az arcápolásomat is szakemberre bíztam a reggeli-esti krémezésen és a sminklemosáson kívül. Ezúttal azonban ezekre sem volt lehetőségem (tudom, tudom, first world problem). 

Elsőként az (igencsak leharcolt) körmeimmel kezdtem el foglalkozni. A többéves folyamatos műréteg alatt bizony alaposan elvékonyodtak szegények, beletelt vagy két hónapba, míg magukhoz tértek. Ezalatt viszont én tanultam meg újra rendbe szedni, kifesteni őket, és rájöttem, milyen jó érzés pár naponta így egy negyedórát külön foglalkozni magammal.

A másik ilyen „házi wellness”, amire rákaptam, az arcmaszk, mégpedig a hialuronsav-tartalmú, a bőröm ugyanis nagyon érzékeny és rendkívül száraz is, így bőven ráfér egy kis extra kényeztetés.

Ahogy rám is, így ennek is igyekszem megadni a módját. Az előzetesen megtisztított arcomra óvatosan felhelyezem a fátyolmaszkot, aztán leheverek a kanapéra, fülembe pedig az épp aktuális kedvenc zenémet teszem, és igyekszem ellazulni, pihenni, kikapcsolni, relaxálni, miközben érzem, hogyan telik meg élettel a bőröm.

Egészen elképesztő, mennyire ki tud vasalni akár csak húsz perc béke, nyugalom, befelé fordulás, utána rendszerint úgy érzem, fát lehetne vágni a hátamon. Ez is biztos marad a jövőre is!

Beszűkülve kitáguló világunk

Emlékszem, az utolsó személyes értekezletünkön bent az irodában milyen aggodalommal voltunk, mennyi kimondott vagy rosszul rejtett félelem volt bennünk a hogyan továbbokat illetően. Vajon hogy fog működni a magazin és a mi munka- és baráti közösségünk a kényszerű távolból?

Az első időszak felettébb döcögős volt, nem tagadom, időbe tellett, amíg ki tudtuk alakítani az online meetingek működését, etikettjét, és ráéreztünk a dologra. Ám onnantól hihetetlenül simán ment minden, megkockáztatom, mindent összevetve még kicsit flottabbul is, mint „békeidőben”.

Nemcsak azért, mert így kikerült a rendszerből a közlekedéssel, a reggeli készülődéssel, kora hajnali ebédfőzéssel járó stressz, az irodai és házimunka elosztása is ideálisabb lett, megszűnt az őrült rohangászás, a soha sehová időben oda nem érés.

De a videócseteknek hála egyrészt új oldalait ismertem meg a kollégáimnak, másrészt kiderült, mindannyian tudunk „digitális nomádok” lenni, kitágíthatjuk a kereteinket azzal, hogy fizikailag szorosabbra húztuk őket. Tudom, hogy rengetegen jutottunk erre a következtetésre, érzem, hogy a munka világa globálisan fog átalakulni a következő években. Most valóban rajtunk múlik, ki tudunk-e alakítani egy emberibb léptékű életmódot.

Marossy Kriszta: Fújd ki, engedd el! – WMN-naplók

WMN Life – 2020. június 3. – MK

Találkozások

Nem csak a kollégáimmal, de a barátaimmal is csak online tudtam tartani a kapcsolatot. Ahogy eddig is heti egy-két alkalommal velük vacsoráztam, úgy a karanténban is, annyi különbséggel, hogy most mindenki a maga otthonából jelentkezett be. A közösen elfoglalt képernyő azonban új struktúrát adott a beszélgetéseinknek.

Egyrészt aki eddig valamiért a háttérbe volt szorulva, most nem bújhatott el, így volt olyan barátnőm férje, akinél több év ismeretség után most csodálkoztam rá: jé, ennek ilyen parádés humora van? És én ezt miért nem vettem eddig észre?

Illetve olyan (meglehetősen maguknak való, kifejezetten introvertált) barátainkkal is sikerült így végre összehozni egy találkozót, akikkel amúgy ez sok körös szervezést igényelt volna. Ám így, hogy nem kellett kimozdulniuk a kuckójukból, máris szívesebben találkoztak velünk.

Ha nincs a világjárvány, soha nem jövök rá, hogy éppen a bezártság lesz az ő nyitottságuk kulcsa.

Együtt a család

Tudom, ez az utolsó pont sokak szemében perverz kijelentésnek hangzik, de én rettenetesen élveztem, hogy végre (szó szerint) össze vagyok zárva a gyerekeimmel. Mivel mindketten erős kamaszodásnak indultak, az utóbbi időszakban már csak aludni és enni jártak haza, azt is csak akkor, ha rákényszerítette őket a szükség.

Most azonban, ha nem is ültünk hónapokig egymás nyakán, de a közös ebédek egy-egy hétköznap, meg a vacsorák rengeteget adtak hozzá a kapcsolatunkhoz.

Hogy ebből hogy fogok tudni bármit is átmenteni a jövőre, amikor semmi sem kényszeríti őket a szoknyámhoz, nem tudom – valószínűleg sehogy, és talán ez így is van pont jól. Én mégis örök életemre hálás leszek ezért az átmeneti kegyelmi állapotért, amikor olyasfajta szimbiózisban élhettünk együtt, mint amikor még kicsik, puhák, illatosak és kedvesek voltak. 

Fiala Borcsa