–

Régóta tudom, hogy a Facebookon vitatkozni nincs értelme. Nem kell ehhez személyes élmény, elég csak kívülről figyelni a kommentháborúkat, de az ember mégsem kerülheti el, hogy egyszer-egyszer ne legyen mások céltáblája. Mindenkinek van olyan élménye, amitől összeszorul a gyomra. És olyan téma, olyan nézet és kijelentés, amire ugrik. Vagy olyan érzékeny pontja, amire rá lehet tapintani. Onnantól pedig, hogy az ember indulatból reagál, már számíthat arra, hogy ő is indulatot vált ki, és a vita többé nem az érvek-ellenérvek alapján zajlik. Meggyőzni egymást úgysem fogjuk, mégis védekezünk és támadunk, míg valaki fel nem fogja, hogy nincs értelme tovább folytatni, és ki nem száll.

Mert ezek a meccsek igenis kiütésre mennek. Úgy is hívják őket a szakirodalomban, hogy A legyek ura-paradigma: aki az igazáért harcol, ilyenkor mintha az életéért küzdene. Lényegében valóban ezt teszi, mert a virtuális térben megjelenő személyiségének hitele a tét. És ha azt elveszíti, akkor nincs értelme többé részt venni a virtuális térben.

A Facebook-perszónánk hitelét persze sokféleképpen megteremthetjük. Nem kevesen próbálkoznak azzal, hogy fogadatlan prókátorként lépnek fel az ismeretségi körükben. „Emberek, akik egyszer csak Coelhóvá válnak. Fogalmam sincs, mi történik velük, talán korral jár, talán kiakad a belső feszültségmérőjük és így akarnak kompenzálni – kifelé, hogy még véletlenül se kelljen odabent rendet tenniük –, nem tudom. De egyik nap azt veszed észre, hogy megmondanak. Tanulságokat vonnak le. Mindenki számára megfontolandó üzeneteket fogalmaznak meg. Inspirációs idézeteket tesznek közzé, természetesen saját maguktól.

Először vicces. Aztán bosszantó. Végül olyan irritáló, hogy legszívesebben kikaparnád a monitorból az összes pixelt. De inkább csak megkeresed a »némít« ikont”

– foglalja össze egy ismerősöm, őt kik idegesítik a legjobban a saját Facebook-falán. 

De a bölcselkedők mellett egyre több az erkölcsi szónok is. Például a megveszekedett környezetvédők, akik egész nap az apokalipszissel riogatnak, már eleve olyan indulati töltettel, amire nem lehet józanul reagálni. Ráadásul ez is egy új divathullámnak tűnik, ami a népszerűségével arányosan veszít a komolyan vehetőségéből. Nem mintha a veszély (a Föld kizsigerelése és élővilágának kipusztulása) ne lenne reális, a kérdés inkább az, a hisztériakeltéssel mire megyünk.  

Egy ismerősömnek is egy ilyen Facebook-baráttal gyűlt meg a baja. „Dermesztők azok az állatvédő posztok, amikor egy szenvedő állatról van szó, és alatta jönnek a kommentek, miszerint mit kellene csinálni azzal, aki bántotta – meséli. – Vannak, illetve voltak ismerőseim, akik rendre beszálltak ezekbe a licitekbe, gyilkos dühvel és naturalista részletességgel elemezve, mit tennének az állatkínzókkal.

Nehéz beszélgetni valakivel, ha összefutsz vele az utcán, miután a Facebookon épp azt taglalta pár napja, hogyan temetné el élve azt a kínai embert, aki kutyát evett, miután levágta az összes ujját, és különben is dögöljön meg minden idegen.”

Persze ha már itt tartunk, az idegengyűlölet is virágkorát éli a közösségi felületen, és elér olyanokat is, akiket azelőtt nem ismertünk erről az oldalukról. Egyikünk a szerkesztőségből épp így csalódott: „Nagyon megörültem tavaly egy ezer éve nem látott ismerősnek, csupa vidám közös emlék, be is jelöltem gyorsan. Visszaigazolt, és ekkor szembesültem vele, hogy az oldaláról ömlik az uszító, gyűlölködő tartalom. Mivel alapelvem, hogy nem tiltok senkit, amíg nem lép át felém bizonyos határokat, őt sem töröltem. De nem bírtam ki, hogy ne kommenteljek oda egy posztja alá, amelyben azon hőzöngött, hogy leprás migráns érkezett Riminibe. „Hát kell ez nekünk, hogy idehozzák a kontinensre?” – kérdezte feldúltan. Annyit írtam, hogy Romániában, Tichileşti-ben ma is létezik egy lepratelep. 1875-ben alapították, nem migránsok. Két órával később választ kaptam: a korábbi tegezés helyett (a lánya lehetnék) magázott, később már magamfajtának nevezett. Nem reagáltam, mire a saját idővonalamra kezdett uszító cikkeket küldözgetni, minősíthetetlen hangnemű kommentárokkal. Mire válaszoltam volna, törölt, tiltott.”

A pszichológia évek óta kutatja azt is, mi történik ezekben a kommentháborúkban, amiért nem halljuk meg egymást. Nicolas Epley, a Chicagói Egyetem kutatója már 2006-ban készített egy felmérést arról, hogy egyes üzenetek mögött milyen érzelmi töltetet ismernek fel a kutatás résztvevői, és kiderült, hogy csak 50 százalékban tudták jól beazonosítani, milyen szándékkal íródott a szöveg.

Epley szerint „az emberek gyakran azt hiszik, hogy egy-egy üzenet tónusa vagy hangvétele egyértelmű, miközben valójában a saját érzelmi állapotukat vetítik ki rá”.

Tehát még a legnagyobb jóindulattal vagy iróniával megfogalmazott szöveget is képesek félreértelmezni, ha a saját érzelmi állapotuk épp sötétebb vagy bizonytalanabb. Utána pedig mindenki bekerül egy negatív spirálba, és az egymásra figyelésnek már semmi esélye.

Ehhez jön még hozzá, hogy bár a Facebookon arccal, névvel szerepelünk – és ez némi visszatartó erővel bír az anonim kommenteléshez képest –, de a megnyilvánulásaink közvetlen hatását mégsem úgy érzékeljük, mintha a való életben vitatkoznánk. A pszichológusok ezt ahhoz hasonlítják, ahogy az autónk páncélja mögött szitkozódunk a forgalomban, vagy ahogy a  futballszurkolók kiabálnak a másik tábor drukkerével szemben. Bár ezek a való világban létező helyzetek, de a személyünk védve van egy nagyobb közösség vagy egy masszív tárgy által. A Facebookon pedig a fizikai távolság jogosít fel minket a vehemensebb viselkedésre.

Ezért vagyunk képesek (vagy legalábbis egyesek) egyéb dolgokra is, amiket máskülönben nem tennénk meg. „Nagy csalódás volt egy amúgy empatikusnak és tisztességesnek gondolt barátot látni, amint az eszét vesztve hencegett (virágnyelven, de félreérthetetlenül) az új hódításával a Facebookon, miközben a felesége is tanúja volt az enyelgésnek, aki szintén barátom” – meséli egy barátnőm.

„Elképzelni sem tudom, mivel érdemelte ki, hogy így megalázzák szegényt, pedig enélkül is szenved. A beállításokat ezután úgy változtattam meg, hogy már nem látom a férfi posztjait.”

Amikor egy számunkra új, negatív oldaláról ismerünk meg valakit, a legegyszerűbb hide-olni – így nem bántjuk meg, de nem is zavarja többé az érzékenységünket. Drasztikusabb lépés törölni, bár arról sem kap majd értesítést. Manapság gyakran találkozni olyanokkal is a falunkon, akik név nélkül, de egyértelművé teszik, kiket tartanak nemkívánatosnak az oldalukon. „Én azonnal törlök mindenkit, aki az értékrendemmel ellentétes megnyilvánulást tesz – mondja például valaki. – Nem vitázom, nem perlekedek, kitörlöm a francba. Nem érdekel, és kész. De ha nem bántót posztol, csak nettó hülyeséget és álhírt (ami főleg a szüleim generációjára jellemző), akkor megengedőbb vagyok, és néha végzek önkéntes edukációs tevékenységet.”

„Töröltem olyanokat, akik folyamatosan a gyerekeikről és/vagy a párjukról posztoltak. Akik a migránsügy kezdetén és kapcsán fegyverkezős kontentet tettek fel. Akik erőszakosan rám erőltették (volna) a keresztény(inek gondolt) nézeteiket. Akik virágos, szívecskés, idézetes kontentet tolnak. Akik Orbán-fanok. Akik betaggeltek fiszfasz posztokba” – licitál rá más.

„Egy rendőrségi jogászt, aki a rendőri túlkapásokkal humorizált, pro-rendőr oldalon. Egy volt szomszédot, aki miután elköltözött, kezdett el célozgatni arra, hogy miket hallhatott tőlünk, négy emelettel lejjebb, a lichthófon keresztül. Aki folyamatosan politikai agitációt tol. És olyat is, akivel nem beszéltem az egyetem óta, ott is csak kábé kétszer, majd két évtizeddel később elkezdett kommentekben basztatni. Nem vagyok haragtartó, úgyhogy már elfelejtettem, min vekengtek ezek az illetők. Csak egyszerűen nem kérem őket az életembe.”

Soha nem álltunk ennyi emberrel kapcsolatban, mint a közösségi média korában. Soha nem alakíthattuk ennyire tudatosan a nyilvános megjelenésünket, mint ma. De ezzel párhuzamosan soha nem kellett ennyiféle szemlélettel szembekerülni, ennyi konfrontációt kezelni, ennyi elvárást visszaverni. És soha nem dönthettünk róla ilyen határozottan, kit engedünk be a személyes terünkbe, és ki van rá rossz hatással. Ez óhatatlanul együtt jár csalódásokkal, veszteséggel is – de még mindig jobb csöndben megválni egymástól, mint nyilvános megszégyenítést okozni vagy elviselni.

Gyárfás Dorka