–

Az ujja monoton félköríveket rajzolt a bimbóudvar köré, majd hátulról, a lány hóna alatt átnyúlva markolta meg a jobb mellét. A lány oldalra fordult, a férfi követte a mozgását, és egy pillanattal később már duzzadt hímtagja a lány fenekénél lüktetett. Keze óvatosan és hangtalanul – akár a gyakorlott vadász, ahogy zsákmányát cserkészi be – csúszott fel a hálóing alatt egészen a szeméremdombig, majd a kiserkenő szőrszálak közé vándorolt. Aztán a lány lábai közt megbúvó rést kutatta, majd az alsónadrág vékony szövetén keresztül ütemes lökésekkel döfködte, míg egy zilált hörgés meg nem törte a monotonitás ritmusát, átadva helyét a pillanattá merevített csöndnek.

Nem egy erotikus regényből másoltam ide a fenti sorokat, és még csak nem is a brazil szappanoperák buja érzékiségét idézik. Nem a fantázia ihlette, nem is a képzelet;

az emlékezetem vetítővásznán peregnek a képkockák, ahányszor csak a történtekre gondolok. Így lett bennem minden kínzóan valóságos és menthetetlenül örök. 

Tízéves voltam abban az évben, amikor nevelőapám molesztálni kezdett. Ő akkor töltötte be az ötvenkettőt. Első alkalommal, amikor a kezével a testemen barangolt, anyám ott aludt mellette a nyitott kanapé másik oldalán. Nem illegettem magam előtte, nem szórtam csábos pillantásokat, mindössze annyi történt, hogy – térd alá érő – hálóingben leültem melléjük a nappaliban meccset nézni.

Hogy fizikai értelemben nővé értem-e már, ha megköveznek, sem tudnám megmondani. A pólóm alatt domborodó apró halmocskák már jelezték azokat a hormonális változásokat, melyek a tinédzserkor kezdeti szakaszát kísérik. De számít igazán, hogy menstruáltam-e már, vagy sem? Kötve hiszem. 

Ott feküdtem a kanapé szélén, kiszolgáltatottan és tehetetlenül. Fogalmam sem volt, mégis mit kellene tennem.

Aztán egészen picit engedett a szorításon, én pedig egy határozott mozdulattal az ágy szélére gördültem. „Csak rosszat álmodtam” – motyogtam, elnyomva ezzel a mellkasomban zakatoló szívemet.

Felmentem a szobámba, és addig sírtam, míg úgy éreztem, semmi sem maradt már bennem, csak a puszta üresség. Mintha könnyekkel ki lehetne mosni az emlékezetből a történteket. Ott, a földre terített matracra görnyedve győzködtem magam, biztosan félreértettem a helyzetet. Sőt, az is megfordult a fejemben, hogy tényleg csak álmodtam az egészet. 

Abban az évben A két Lotti volt a kötelező olvasmány. Emlékszem, ott hevert az olcsó papírborítású kötet mellettem a földön. Kedves kis történet, benne van minden, ami egy tízévesnek kell: szerető szülők, happy end. Csak épp arra nem ad útmutatást, hogy mit tegyen az ember, ha az a férfi, aki már közel öt éve a családja része, úgy dönt, átlépi a megszokott szerepének határait? Ha az addig is törékeny apa-lánya viszonyt cinkos pillantások, és kellemetlen tapogatás töri össze?

Aztán a strandon megtörtént megint. Észrevétlenül a hátam mögé lopózott és a medence oldalához szorított. Úgy matatott a bikini alsómban a gyógyvíz mélyének sötét rejtekén, hogy közben a két medencét elválasztó falon keresztül az anyámmal beszélgetett.

„Ne mozdulj, itt nem láthat meg senki” – suttogta a fülembe.

Kezdetben csak akkor molesztált, ha kettesben voltunk, így próbáltam elkerülni ezeket a helyzeteket; ami azért sem volt egyszerű, mert közös háztartásban éltünk. Egy idő után már nem csinált nagy titkot belőle, és én többé már sehol sem érezhettem biztonságban magam. 

Nyaranta sokszor vigyázott az egyik ismerősének a fiára, így gyakran ő is velünk jött a szántóföldre megnézni, végzett-e már a bálázógép. Én kimondottan örültem a társaságnak, akkor még naivan úgy hittem, mások előtt nem mer bántani. Alig hagytuk el a földút behajtóját, leállította a motort, keze a nyakamra tévedt. „Dávid, maradhatsz te is, ha akarsz” – szólt a mellettem ülő fiúhoz. Ha a szemem beszélni tudna, akkor talán Dávid is megérti, mennyire szerettem volna, hogy abban a pillanatban mellettem maradjon. Még az is lehet, változott volna a séma, és nem róttuk volna újra a szokásossá vált köröket. Lehet, hogy mertem volna ellenkezni, és nem válok tehetetlen sóbálvánnyá az engem szorongató kezek alatt. De ő szó nélkül nyitotta az ajtót.

Csak ketten voltunk megint az útszélen, a fák lombja alatt, a teherautó vezetőfülkéjének magányába zárva.

Az ölemben volt egy nejlonszatyor, úgy szorítottam magamhoz, hogy az ujjaim is belefehéredtek. Zörgött, ahogy a kezével próbálta a lábaimat szétfeszíteni. Abban a pillanatban az a szatyor volt mindenem: pajzsként tartottam magam elé, nem mintha ért volna valamit is; kapaszkodtam bele, hátha így nem roppanok szét. Aztán vége lett, Dávid úgy szállt vissza az autóba, mintha semmi sem történt volna. Ültem ott szótlanul, megsemmisülten; annyira megalázott talán sosem voltam még, és lám, gyengeségemnek most már tanúja is akadt.

Gyűlöltem a kezét. A cserzett, ráncos ujjait, ahogy a kérges bőre az enyémhez ért. A szagát, testének szúrós és átható kipárolgását ma is az orromban érzem, ahányszor csak rágondolok. Előfordult, hogy reggel a szobámba lopózott és simogatott. Amikor elhúzódtam, szidott. „Mikor fogsz már végre felnőni?” – kérdezte; jogi értelemben ekkor még négy évem volt a felnőttkor alsó határáig. 

Éveken át piszkosnak éreztem magam; és tehettem bármit, nem tűnt el rólam a mocsok.

Megszállottan kerestem a „tiszta lapot”, s mindeközben fogalmam sem volt, hogyan is tudnék erről beszélni bárkinek. A középiskolás barátaimnak mondtam el először, és mint utóbb kiderült, közülük többet is inzultált már. Aztán pszichológushoz kerültem. Szerettem volna beszélni róla, de nem volt meg az a szókészletem, amit használhattam volna. Az iskolában megtanultuk, hogyan állítsuk sorba a betűket, hogy azokból szavak és szép kerek mondatok legyenek, mégis borzasztóan nehéz ezt alkalmazni, ha esendőségéről és megalázottságáról vall az ember.

Aztán valahogy csak sikerült elmondanom mindent; közben nem mertem a férfi szemébe nézni, annyira szégyelltem magam. A kezemre rajzolt M betűt figyeltem; M mint Maláj, így hívták azt a fiút, akit akkor nagyon szerettem. Mert szerelmes is voltam már, naiv és elsöprő gyerekszerelemmel, és borzasztóan nehéz volt megélni ezt az érzést úgy, hogy közben időről-időre illetéktelen kezek tévednek az ember lába közé.

Elmeséltem végül mindent, annak biztos tudatában, hogy a titoktartás leple alatt vallok. Tévedtem. A pszichológus nekem szegezte a kérdést: anyukámnak én szeretném elmondani mindezt, vagy őt bízom meg a feladattal. Nem tehettem mást, megpróbáltam hát bátor lenni.

Máig emlékszem arra a napra; egy órával a megbeszélt időpont előtt érkeztem. Ültem a rendelő előtti kis parkban, vártam anyámat, és ezerszer lejátszottam magamban, mit is fogok mondani. Úgy képzeltem, ettől majd gyökeresen megváltozik minden, egyik napról a másikra más lesz az életünk. Biztos lesz feljelentés meg szirénázó rendőrautók, ahogy az a filmekben lenni szokott. A bűnös is azt kapja majd, amit érdemel, és rólam is lekerül végre a teher.

Színt vallottam hát anyám előtt. Hogy mi történt ezután? Az égvilágon semmi. Éltük tovább megszokott életünket, és nagyon sokáig nem beszéltünk erről.

Elérkezett-e valaha a boldog végkifejlet? Nézőpont kérdése. Nekem lett egy kellően agresszív és elvetemült barátom, aki párkapcsolati szempontból nem volt kifejezetten jó választás, testőrként viszont kifogástalanul megállta a helyét. Nevelőapámnak pedig gerincsérve lett. Hogy mely tényező volt erősebb, azt nem tudom, de tizenhat éves korom után már nem nyúlt többé hozzám. Aztán anyámmal is véget ért a kapcsolata; először csak a ruháinak illatától undorodott, aztán már az érintését sem tudta elviselni.

Eltelt húsz év. Túl vagyok-e rajta? Mondjuk úgy, hogy már nem mindennap jut az eszembe. Elfelejteni viszont sohasem fogom. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy akadt az életemnek egy szakasza, amikor szexuálisan bántalmazott voltam. Az, hogy megszűnt a fizikai fenyegetettség, nem jelenti azt, hogy behegedtek volna a mentális sebek.

A nőiességemet lopta el, és aljas módon elbitorolta a legfontosabb pillanatokat, amiket máskor és mással kellett volna átélnem.

Az önbecsülésem tiporta sárba, és esélyt sem adott arra, hogy valaha is az az ember legyek, aki ezek nélkül a kéretlen tapasztalatok nélkül lehettem volna.

Sokan mondják, azzal, hogy legalább már tudok róla beszélni, megtettem a feldolgozás első lépéseit. Azt hiszem, ez közel sem ilyen egyszerű. Ennyire nyíltan, pőrén és kendőzetlenül, ahogy itt és most összegeztem, ezelőtt soha nem tettem. Még most is, amikor ezeket a sorokat gépelem, zsigeri undor és tehetetlen düh támad bennem, pedig azóta évtizedek teltek el. 

Ha valaki a megbocsátásról kérdezne, annyit felelnék neki: emeld a szívedhez a kezed, és úgy mondd, te meg tudnád tenni a helyemben? Én a magam nevében csak annyit mondhatok: nem kívánok rosszat neki. Azt hiszem, ez a legtöbb, amit vele kapcsolatban tehetek.

Ágnes