Áldozat-e a gyerek, aki nemi erőszakból fogant?
Daisy története újabb példa az igazságszolgáltatás működésének hiányosságaira
Daisy 1975-ben született Birminghamben. Néhány napos volt csupán, amikor nevelőszülőkhöz került, nem sokkal később pedig örökbe adták: az afrobrit gyereket egy túlnyomórészt fehér közösségben élő, fehér családnál helyezték el. Gyerekkorában nem tudott a vér szerinti szüleiről, és sokáig kapcsolatban sem állt velük – aztán tizennyolc éves korában rájött, hogy nemi erőszakból született. Mózes Zsófi írása.
–
A meglepő részletességgel dokumentált örökbefogadási aktából kiderült, hogy Daisy szülőanyja mindössze tizenhárom éves volt – tehát még jóval a beleegyezési korhatár alatt állt –, amikor gyermeke megfogant. A lány akkoriban határozottan állította, hogy a közösülésre akarata ellenére került sor, és felfedte az elkövető nevét is. A huszonnyolc éves férfi, Carvel Bennett, a szülei barátja volt.
A rendőrség nem tett lépéseket
Mégpedig azért nem, mert a feltételezett elkövető egész egyszerűen tagadta az apaságot. Amikor Daisy tudomást szerzett minderről, felháborította, hogy a szülőanyját cserben hagyták a hatóságok, és úgy döntött, immár felnőttként felkeresi őt – bármekkora fájdalommal jár is ez. Felvette vele a kapcsolatot, az anyja pedig beleegyezett, hogy találkozzanak. Beszélgetésük során Daisy édesanyja igyekezett megnyílni a lánya születésének körülményei kapcsán, de nyilvánvalóvá vált az is, nem érzi magában az erőt, hogy további, jogi lépéseket tegyen az őt ért nemi erőszak ügyében.
Néhány évvel később, 2012-ben kezdett kibontakozni annak a Jimmy Savile-nak az ügye, aki a BBC ifjúsági műsorvezetője volt, és aki a vádak szerint több mint hatvan gyereket zaklatott szexuálisan. Daisyben ekkor ismét felerősödött az igazságtalanság érzése. Örökbefogadási aktája és anyja erőszaktevőjének neve mellé további bizonyítékokat gyűjtött, 2014-ben pedig jelentkezett a West Midlands-i rendőrségen, hogy feljelentést tegyen.
Azzal érvelt, hogy mivel DNS-e most már alkalmas lenne az apaság bizonyítására, a körülményekből adódóan ő maga az élő, lélegző „bizonyítéka” a 13 éves gyerek ellen elkövetett szexuális bűncselekménynek.
Motivációból nem volt hiány
Daisyt elborzasztotta az igazságtalanság, amit édesanyja kiskamaszként elszenvedett, és aggódott, hogy az elkövető azóta is veszélyt jelenthet a gyerekekre, hiszen tettéért soha nem vonták felelősségre. Mindezek mellett attól az érzéstől sem tudott szabadulni, hogy ő maga is súlyos hátrányt szenvedett a nemi erőszak következményeként. Elvesztette a lehetőséget, hogy az édesanyja nevelje fel, olyan családba és közösségbe fogadták be, amelyben kívülállónak érezte magát, és megviselte az is, hogy a puszta létezése egy bűncselekmény következménye.
Daisy megdöbbenésére azonban a West Midlands-i rendőrség tájékoztatta, hogy az érvényes jogszabályok értelmében őt nem ismerik el a nemi erőszak áldozataként, így állítását nem is lehet bűncselekményként nyilvántartásba venni, az esetet pedig nem is vizsgálhatják ki – a felmutatott bizonyítékok ellenére sem. A nő azonban nem adta fel, néhány próbálkozással később a rendőrség meghallgatta a szülőanyját, aki nagyjából megerősítette Daisy fogantatásának részleteit.
Mivel azonban az édesanya jelezte a rendőrségnek, hogy nem akarja átélni az ismételt tanúvallomással járó traumát, a hatóságok határozott álláspontja szerint ezen a ponton véget kellett volna érnie az ügynek.
Daisy azonban úgy vélte, a rendőrségnek legalább azt meg kellene fontolnia, lehetséges-e az úgynevezett áldozat nélküli vádemelés: más szóval, hogy az adott ügy körülményei között van-e elegendő bizonyíték, amely az édesanyja tanúvallomása hiányában is elegendő lehet.
A nyilvánosság ereje
Mivel Daisyt jogilag nem ismerték el a bűncselekmény áldozataként, a továbbiakban nem volt jogosult arra, hogy a rendőrségtől tájékoztatást kapjon az ügyről. Ennek ellenére a következő években is kitartóan próbálkozott: Vicky Smith álnéven a nyilvánossághoz fordult, megkereste a sajtót, és többször is beszélt a tapasztalatairól. 2019-ben, miután Victoria Derbyshire, a BBC riportere úgy döntött, beszámol Daisy ügyéről, és az igazságért folytatott harcáról, az édesanyját ismét felkereste a West Midlands-i rendőrség. A nő meggondolta magát a vádemelés kapcsán, így ennek, valamint az apasági teszteknek köszönhetően végül elindult a nyomozás, az elkövető ellen pedig vádat emeltek a 45 évvel korábbi bűncselekmény miatt.
2021 augusztusában a 74 éves Carvel Bennettet végül a birminghami bíróság egyhangúlag elítélte Daisy anyjának megerőszakolásáért, a 11 évnyi börtönbüntetés mellett neve bekerült a szexuális bűnözők nyilvántartásába is.
Az ítélethirdetéskor a bíró elismerte, hogy Daisy „kétségtelenül ugyanolyan áldozat ebben az ügyben, mint az édesanyja”, és az évekig tartó kitartása nélkül nem tudtak volna igazságot szolgáltatni.
Az ügyben elért eredmény azonban, bármennyire fontos is, nem jelenti Daisy küzdelmeinek végét. Úgy gondolja, hogy az anyja vallomása nélkül a rendőrség soha nem indított volna nyomozást, hiába bizonyítja Daisy DNS-e minden kétséget kizáróan, hogy a férfi teherbe ejtett egy 13 éves lányt, és szerinte az ő élete is másképp alakult volna, ha a rendőrség őt is sértettként kezeli, és megilletik az ezzel járó jogok. Nehezen dolgozta fel, amikor azt mondták neki, nem áldozata egy olyan eseménynek, ami gyerekkora óta meghatározta az életét, és úgy érezte, a rendőrség lekicsinyli mindazt a kárt, amit élete folyamán kétségkívül elszenvedett.
A „Daisy-törvényjavaslat”
Annak ellenére, hogy egy nemi erőszakkal kapcsolatos vádemelés a szexuális abúzus elsődleges áldozatától származó közvetlen bizonyíték nélkül ritka lenne, saját ügyéből kiindulva Daisy szerint a hatóságoknak lehetővé kellene tenni, hogy az ügy sértettjének vallomása nélkül is mérlegeljék a hozzáférhető bizonyítékokat.
A 2021-es adatok szerint a brit rendőrség az addigi legmagasabb éves nemi erőszakos esetszámot regisztrálta (egészen pontosan 67 125-öt), és a nemi erőszak a szexuális bűncselekmények 37 százalékát tette ki. Kutatások szerint a reproduktív korú nők nem konszenzuális szexből származó teherbe esésének esélye 3–5 százalék közötti, így 2021 januárja és decembere között csak Angliában és Walesben mintegy 2000-3500 csecsemő foganhatott nemi erőszakból.
Az ilyen körülmények között születő gyerekek esetében gyakran alakul ki rossz szülő-gyerek kapcsolat, mivel az átélt erőszak és trauma hatással van az anyára, korlátozza őt a gyerekről való megfelelő gondoskodásban és a szeretetteljes kötődés kialakításában.
A kutatók arról számolnak be, hogy a nemi erőszak során történt fogantatás növeli az esélyét, hogy az anya bántalmazó vagy elhanyagoló legyen, ráadásul a gyerekek is felelősnek érezhetik magukat apjuk (nemzőjük) tettéért, illetve gyakori a bűntudat és szégyen érzése is.
Daisy most azért kampányol, hogy az erőszak következtében fogant gyerekeket hivatalosan is ismerjék el a bűncselekmény sértettjeként, és hogy ezáltal jogosulttá váljanak a szükséges támogatásra. Úgy véli, egy ilyen jogszabály lehetővé tenné, hogy a terhességgel járó nemi erőszakkal kapcsolatos bejelentéseket nagyobb számban vizsgálják ki, egyes esetekben még akkor is, ha az erőszak elsődleges áldozata nem (vagy kezdetben nem) áll készen arra, hogy vallomást tegyen. Egy ilyen típusú törvénymódosításon sok országban, köztük hazánkban is érdemes lehet elgondolkodnia a jogalkotónak.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Nick Daly
