„Találj egy férfit, aki úgy néz rád, mint Daemon Rhaenyrára” – Így romantizálja a vérfertőzést a Sárkányok Háza

–

Persze most mondhatnád, hogy „de ők Targaryenek”. Ez ugyanis az a család George R. R. Martin nagysikerű könyveiben, amelynél szokás a közeli hozzátartozók közti házasodás, hogy megőrizzék nemes vérvonalukat, és valyriai jellemzőket: a sápadt arcszínt, a hirtelenszőke (már-már fehér) hajat vagy a sárkányok uralásának képességét. A belterjes utódnemzés viszont sajnos azzal is együtt jár, hogy a családtagok fokozottan ki vannak téve a mentális betegségek veszélyének (lásd: Mad King, Daenerys). Az is igaz, hogy a sorozat maga a fantasztikus középkorban játszódik, ahol eleve mások voltak a normák, mint napjainkban. 

Értem ezeket az érveket. Ugyanakkor ezzel együtt is, a Trónok harca más attitűdöt képviselt a vérfertőzéssel kapcsolatban. Amikor például Viserys Targaryen közelített a húgához, Daeneryshez, az a nézőkben általában viszolygást keltett. Eleve kiszámíthatatlan, ellenszenves, önző karakter volt, akiért a halálakor nem hullattunk könnyeket. De vegyünk egy másik esetet: amikor kiderült, hogy Jon Snow (született Aegon Targaryen) Daenerys unokaöccse, azután – bár Daeneryst ez a rokoni szál kevésbé zavarta – Jon soha többet nem feküdt le a nagynénjével (bár továbbra is szerelemmel szerette). Mi történik ehhez képest a Sárkányok házában eddig (ami lehet, hogy a következő részekben változni fog)? 

A negyedik epizódban több év után visszatér Westerosba Daemon Targaryen: győztes csatából, szívdöglesztő új séróval, a Keskeny-tenger királyaként. Még aznap éjszaka kiszökteti unokahúgát, Rhaenyra Targaryent a palotából a városba. Hirtelen vad éjszakai életbe csöppennek, kötéltáncosok, jósok, tűztáncosok közé. Alkoholt isznak, betérnek egy bordélyba, ahol meztelenre vetkőzött emberek orgiája zajlik. Ahogy a szereplőkkel együtt haladunk a zegzugos épületben, minket, nézőket is egy csomó erotikus inger ér, ami alkalmas arra, hogy fokozza bennünk az izgalmat, a várakozást. Ráadásul kontrasztként egy másik jelenettel van összevágva ez a szál: időnként azt látjuk, ahogy a fiatal királyné teljesen üres tekintettel, mintegy disszociált, lélekben a testétől teljesen elszakadt állapotban fekszik a király alatt, és merev arcvonásokkal elviseli, ahogy az idősebb férfi a fekélyes hátával ütemesen mozog rajta. Nem csoda, hogy nézőként azt kívánod, térjünk vissza a jóképű nagybácsihoz! 

A dologhoz az is hozzátartozik, hogy Daemon Targaryen toronymagasan a legizgalmasabb karakter az egész sorozatban. Az internet népe viccelődik is azon, hogy biztos még mindig fáj az őt megformáló Matt Smith dereka, mert egyszerűen ő viszi a hátán az egész produkciót.

Amikor Daemon megjelenik a színen, a sorozat nívója hirtelen megugrik, mondjuk úgy, hogy „tűrhetőből” „egész érdekes”-re vált. Nem bántani akarom a készítőket, de feltűnő különbség, hogy míg a Trónok harca egyszerre négy-öt helyszínen játszódott, és komplex történeteket mutatott be, addig a Sárkányok házában egyetlen cselekményszálat görgetünk, azt is meglehetősen komótos tempóban (ettől még nézem, persze hogy nézem, és reménykedem a jobb folytatásban).  

Szóval itt van Daemon Targaryen, illetve Matt Smith, aki tényleg tündököl ebben a szerepben. Aztán itt van ez a jelenet a negyedik epizódban, amelyet úgy alkottak meg, hogy szinte kipattanjon a szenvedély, amikor Daemon és Rhaenyra, nagybáty és unokahúg végre csókolózni kezd. És ott van Rhaenyra is, aki élvezi ezt, és akarja. De hová tűnt az incesztus? 

Azt, hogy a vérfertőzés ténye menet közben mennyire elveszik, nemcsak a nézőként átélt reakcióidon figyelheted meg, hanem a közösségi médiában is. A Facebookon és a TikTokon ezen a héten sok olyan tartalmat lehetett látni, amely Daemon és Rhaenyra „románcáról” szólt. „Találj egy férfit, aki úgy néz rád, mint Daemon Targaryen Rhaenyra Targaryenre” – üzente az egyik kép. „Ki hibáztatná Daemont?” – szerepelt a kérdés egy fotó fölött, amelyet a szépséges Rhaenyráról közöltek.

„Biztos azt kérte a fodrásztól, olyanra vágja a haját, hogy megdughassa az unokahúgát” – poénkodott valaki Daemon új frizuráján. És ezeket a posztokat több tízezren lájkolták, rengetegen megosztották.   

Persze most mondhatnád, hogy „hülye kommentelők”, „egy egészséges ember különbséget tud tenni a valóság és egy sorozat között”, vagy „mi van, már viccelni sem lehet?”. Értem ezeket az érveket, ahogyan azt is értem, hogy fantasztikus középkor… meg Targaryenek. De még valamit értek, és valójában ezt szeretném most megosztani veled. Azt, hogy miért olyan veszélyes az incesztussal kapcsolatos tapasztalatok normalizálása, sőt szexivé tétele, vágyott kötelékként való feltüntetése. 

A nehézséget az okozza, hogy noha kutatások szerint minden harmadik vagy negyedik nő, és minden hatodik férfi volt gyerekként szexuális abúzus áldozata, és ezeket a visszaéléseket túlnyomórészt a rokonaik követtek el velük szemben, a túlélők számára általában rendkívül zavaros ez a tapasztalat. Részben azért, mert a bántalmazójuk ilyeneket mondott nekik:

„Hé, ez most olyan nagy ügy?” „Miért vagy ilyen prűd? Csak vicceltem!” „Megtanítalak a szexre, hogy jó szerető váljon belőled.” „Csak szórakozunk.” „Te provokáltad ki azzal, ahogyan fel voltál öltözve.” „Gyere csak, hercegnőm. Apu nem bánt. Apu azt szereti, ha jó neked. Így fejezi ki, hogy milyen különleges vagy számára.”

Ezek az idézetek Wendy Maltz A szexuális gyógyulás útján című könyvéből valók (Turai Katalin Ráhel fordítása), és egytől egyig valós elkövetőktől hangoztak el: apáktól, anyáktól, testvérektől, nagyszülőktől, nagybácsiktól, nagynéniktől. 

Sok áldozat arról számol be, hogy egy ideig képtelen volt értelmezni, mit is tettek vele valójában. Vagy azért, mert túl kicsi volt még ahhoz, hogy ezt szavakkal is megfogalmazhassa, vagy azért, mert az elkövető máshogy címkézte a viselkedését. Előfordulhat, hogy valakinek csak homályos emlékei vannak a történtekről, önvédelemből elnyomta ezeket a jeleneteket magában, vagy nem voltak korábban ismeretei a szexről.

Talán azért bagatellizálta az abúzus jelentőségét, mert igyekezett megőrizni magában a másikról – mint alapvetően jó emberről – kialakított képet. Az is lehet, hogy a túlélőnek borzasztó bűntudata volt, mert a nemi erőszak során nem ellenkezett. Holott az ellenkezés nagy erőkülönbség esetén egyrészt hiábavaló, másrészt kifejezetten veszélyes is lehet, és az is igaz, hogy sok ember lefagyással reagál egy ilyen helyzetben.

Wendy Maltz szerint azonban mindenkinek tudnia kell, hogy a megadás nem beleegyezést jelent. Vannak olyanok is, akik érzelmi vagy testi örömöt éltek át az abúzus során: nedvesedést tapasztaltak, merevedésük volt, akár még orgazmusuk is. Fontos tisztában lenni azzal, hogy ezek a szexuális válaszok teljesen automatikusak is lehetnek, csak azt jelzik, hogy az illető szervezete felismerte az erotikus ingereket, nem azt, hogy akarta is ezeket.  

Ezek a tapasztalatok viszont ráerősítenek arra, hogy az áldozat átvegye az elkövető narratíváját, és saját magát kezdje gyűlölni, hibáztatni az őt ért tapasztalatokért. Különösen, ha manipuláció vezetett a visszaéléshez, nem szegeztek pisztolyt a fejéhez, és olyan helyen történt az aktus, ahova önszántából ment.

Az elkövető ráadásul jó eséllyel ilyeneket mondott neki: „De egy rosszcsont vagy!” „Fel akarsz húzni?” „Elcsábítottál és rávettél, hogy ezt tegyem.” „Szeretsz rosszalkodni, nem igaz?” – írja Wendy Maltz. Lényeges tudni, hogy a bántalmazó ezeket azért mondja, hogy egyrészt a saját szexuális izgalmát fokozza, másrészt eltolja magától a felelősséget. Az áldozatot is azért igyekszik kielégíteni, mert tudja, hogy az ebből fakadó bűntudat még erősebb titkot generál, illetve ezzel bizonygatja magának, hogy biztos a másik is akarta. 

Szóval rendkívül megterhelő, nehezen feldolgozható és zavaros élmények ezek, amelyekben gyakran csak évekig tartó önismeretet követően látnak tisztábban az emberek. De rengetegen vannak, akik még nem tartanak itt, és sajnos olyanok is rengetegen vannak, akik aktuálisan esnek át ilyen romboló tapasztalatokon.

Többségük amúgy is azt tanulja meg a szexről, hogy az valami fékezhetetlenül vad erő, amelyben mindent szabad, amelyet nem lehet erkölcsi keretek közé szorítani, amelyben a vérségi kötelék sem jelent akadályt. Mert minden fantáziát meg kell valósítani – függetlenül attól, mennyire ártalmas. 

És akkor leülnek megnézni a Sárkányok házát, és belevesznek ebbe a bordélyházi labirintusba, ahol szenvedélyesen egymásnak esik Daemon és Rhaenyra. Később azt látják, hogy a többi szereplő sem utal az incesztusra, mindenki csak azon akad ki, hogy Rhaenyra még szűz volt, és ki veszi így feleségül (persze itt van egy csavar a történetben). A vérfertőzés gyanújára nemcsak a Targaryenek nem horkannak fel (értem), de például a Hightowerek sem. Aztán a néző kikapcsolja a tévét, laptopot, és görgetni kezdi a közösségi médiát. A haverjai arról posztolnak, mekkora szerelem ez, milyen jó, hogy végre összejöttek a főhősök. A saját nagybátyjára gondol, és az egészet nem érti.

Kihez fordulhatna, ha ez láthatólag senkinek sem para?

Milanovich Domi