„Nem adhatok mást, csak mi lényegem” – Kevin Spacey hatvanéves lett

–

Éppen ezért volt a legjobb színészek egyike. Mert nem sztár volt, nem kapcsolódott hozzá semmilyen tudásunk a magánéletéről, a politikai nézeteiről, a vagyonáról. Hozzá csak a szerepei kapcsolódtak. És azok mind nyugtalanító karakterek voltak, súlyosan sérült emberek. Legfeljebb annyit gondolhattunk: így csak az tudja eljátszani őket, akinek van tapasztalata az emberi psziché legmélyebb bugyrairól. Ennyit elég is volt tudnunk. Az ilyen színészt nem akarja az ember közelebbről megismerni. 

Nincsenek illúzióink: Hollywood éppúgy tele van kétes erkölcsű emberekkel, mint maga a világ. A szexuális visszaélés nem új keletű jelenség, számosan ellavíroztak már a filmiparban ilyen bűnökkel. Kevin Spacey-nek viszont volt egy pechje: a korszellem, illetve annak változása – ahogy néhány sorstársának (bár nem elégnek) is. A #metoo. Az az elementáris paradigmaváltás, ami épp Hollywoodból indult ki a Harvey Weinstein-botrány nyomán. Egyszeriben szempont lett, hogy milyen ember a művész. Ez azelőtt nem volt így, évszázadokon át. Amikor Judi Dench ma (pontosabban egy hónappal azelőtt) azt kérdezi: mi lesz most, akkor Caravaggio képeit sem csodáljuk meg többé, mert gyilkos volt? Noel Coward darabjait sem játsszuk, mert most kiderült róla, hogy ő is szexuális ragadozó volt?

Tilos többé megnézni egy Harvey Weinstein- vagy Kevin Spacey-filmet? Megöljük a művészt, mert bűnös ember volt? 

Ez új, és egyelőre nincs rá válaszunk. De Kevin Spacey-nek legalábbis egy időre bűnhődnie kell, még ha a legsúlyosabb vádat, amit bíróság előtt felhoztak ellene – hogy egy 18 éves fiú ellen követett el szexuális bántalmazást – bizonyíték hiányában és a sértett ellentmondásos tanúvallomásai miatt el is vetették nemrégiben. De van még több mint húsz feljelentés ellene Nagy-Britanniában (ahol az Old Vic színházat igazgatta) meg jó pár olyan történet, amiből az áldozat nem csinált rendőrségi ügyet, és nem citálta az ügyészség, csak a sajtónyilvánosság elé. 

Nincs okunk feltételezni, hogy Kevin Spacey áldozatai, akiket szexuálisan molesztált, hazudnának – ahhoz túl sokan vannak. És egyetlen áldozat is áldozat. Egyetlen áldozat is túl sok.

Elég csak Richard Dreyfuss fiának, Harry-nek a beszámolóját olvasni ahhoz, hogy az ember megértse és elhiggye: van olyan ember, aki még annak szülei jelenlétében is képes egy kamaszt kihasználni, szexuális tárgynak tekinteni, és a testéből „falatozni”. Igen, az apja (vaksi) szeme előtt. Bizonyára még élvezte is a helyzet veszélyességét. Hát persze hogy élvezte. Ha valakinek az arcát könnyű hozzáképzelni ehhez, akkor az Spacey.

Vajon mit gondol most erről? Érez némi szégyent? Bűntudatot? Nem, az nem ő volna. Mosolyog magában, ahogy Frank Underwoodként (a Kártyavár főhőseként) tenné. Pedig először még bocsánatot kért, amikor Anthony Rapp színész előjött egy régi emlékével, amikor tizennégy éves korában Spacey egy buliban ráfeküdt, és megpróbálta „elcsábítani”. Akkor gyorsan reagált a vádra, azt írta a tweetjében: „Nem kifejezés, mennyire meg vagyok rökönyödve a hallottaktól. Esküszöm, nem emlékszem az esetre, hiszen az több mint 30 éve volt.

De ha úgy történt, ahogy mondja, a legmélyebben esedezem bocsánatért ezért a helytelen, részeg viselkedésért, és sajnálom, hogy ilyen érzelmeket kellett hurcolnia annyi éven át miatta.” 

De nem itt ér véget a bejegyzés. Hogy a valódi megbánás ott van-e mögötte, azt talán épp a folytatás jelzi: „Tudom, hogy keringenek még sztorik velem kapcsolatban, amiket nyilván az is táplál, hogy annyi éven át őriztem a magánéletem a nyilvánosság elől. A hozzám közelállók tudják, hogy nőkkel és férfiakkal is volt kapcsolatom. Úgy döntöttem, a további életemet meleg férfiként élem. Ezentúl nyíltan és őszintén szeretnék ezzel együtt élni, és ez azzal kezdődik, hogy felülvizsgálom a viselkedésem.”

Bizonyára olvastátok már ezeket a sorokat, vagy hallottatok róla. Sokan fel is háborodtak, amiért az „előbújás” mögé rejtőzik egy bántalmazás kapcsán. A melegségével takarózik. De persze melyik bocsánatkérés tűnt igazán őszintének és bevállalósnak az elmúlt években? Szerintem minden érintett elkövető kereste a hárítás és tagadás kiskapuit. Talán túl gyorsan is kellett bocsánatot kérniük ahhoz, hogy őszintén beláthassák a bűnüket, és ne elsősorban a saját veszteségüket meg az ellenük folytatott hadjáratot lássák benne – és annak kármentésére használják a nyilvános megkövetést.

Valószínűleg azt tanácsolták nekik, hogy mihamarabb essenek túl rajta, mert úgy tudják leggyorsabban lezárni az ügyet, a legkisebb veszteséggel.

Nos, Kevin Spacey-nek ez nem sikerült. A lavina beindult, egyre-másra jöttek a történetek, és mind meglehetősen fiatal fiúkról (akik ma már felnőttek). Muszáj volt többet felmutatnia ennél. Elvonult rehabra, és karácsonyra elkészített egy igazán ütős választ a közvéleménynek. Olyan ütőset, hogy azóta is sokan törik a fejüket rajta. Pedig szerintem rém egyszerű és egyértelmű az üzenet. 

Kevin Spacey színész maradt, minden körülmények között. Nem hajlandó bepillantást engedni az emberi oldalába, semmilyen körülmények között. Ezért választotta legismertebb karakterét, Frank Underwoodot arra, hogy rajta keresztül, az ő bőrében üzenjen egy videóban. És mert Underwood pontosan az a figura, aki egy ilyen helyzetre illik: lefegyverzően romlott és erkölcstelen. De tényleg lefegyverzően, sőt, lenyűgözően. Művészi szintre emeli az amoralitást.

Így szólít meg minket: „Tudom, mit akartok. Naná, hogy megpróbáltak elválasztani minket egymástól, de mi kapcsolatunk túl erős ehhez – túl hatalmas. Úgy értem, mindazok után, amiben osztoztunk...

A legmélyebb titkaimat bíztam rátok. Megmutattam, mire képes az ember. Sokkoltalak benneteket az őszinteségemmel, és gondolkodásra késztettelek titeket. És ti megbíztatok bennem, pedig tudtátok, hogy nem volna szabad. Szóval még nem végeztünk, bárki bármit is mond. Én tudom, mit akartok: vissza akartok kapni.”

És máris visszajutottunk az eredeti kérdéshez: szét lehet-e választani az embert és a művészt? Spacey kimondatlanul is azt üzeni: nem. Dehogy. Micsoda őrültség ez?! Akarjátok látni, milyen sötét erők lakoznak az emberben? Szerettek szórakozni rajta? Szerettek borzongani? Hogy képzelitek, hogy valaki mindezt képes megmutatni anélkül, hogy konkrét tudása lenne róla? Hogy is hihettétek, hogy egy szent, aki ilyesmivel szembesíteni tud benneteket? Mi ez a maszlag, amivel etetnek benneteket, hogy mi legyünk jó színészek – megidézve az emberi természet minden árnyalatát –, de közben éljünk példás életet? Csak az álszentek hisznek ebben a baromságban.   

„Jól tudom, azt mondják majd: tiszteletlen vagyok, nem fogadom el a játékszabályokat. Mintha bármikor is hajlandó lettem volna a szabályok mentén játszani. Sosem tettem, és ti imádtátok ezt” – mondja később. Majd miután gyakorlatilag elismerte, hogy jobb, ha nem tudjuk, mi rejtőzik a felszín alatt és a szerepei mögött, egyben le is tagadja, hogy bármi igaz lenne az ellene felhozott vádakból. De azt elismeri, hogy vannak ott bűnök, csak nem épp ezek. És ha azokért nem bűnhődött meg, miért épp ezekért, a hamis vádakért tenné? – kérdezi kacsintva.

Kijött a videó, és részben felháborodást, részben értetlenséget váltott ki – pont, ahogy megmondta, mert nem játszott a játékszabályok szerint. Nem omlott össze látványosan (sőt, azt is állítja, hogy meglepően jól van), nem követ meg senkit, nem ismer be semmit, azt sem fogadja el, hogy a karrierjének vége – hiába írták ki a Kártyavár utolsó évadából, hiába vágták ki egy már leforgatott filmből (A világ összes pénze) és pótolták utólag mással, hiába van dobozban egy kész filmje, amit talán már sosem lehet bemutatni (Gore), és hiába nem mer senki dolgozni vele, mert az felérne egy szakmai öngyilkossággal. Nem és nem, ő ebbe nem megy bele. 

Mert ő színész, és nem híresség. Neki az élete, a tapasztalatai, a lelke mind alapanyag ahhoz, hogy szerepeket gyúrjon belőle. Senki nem várhatja tőle, hogy az életét szentként élje. Nem arra esküdött föl. Hanem arra, hogy megmutassa, mire képes az ember. És ahhoz előbb tudni kell. 

Hiába mondják a színészek gyakran: „nem kell ahhoz meghalni, hogy az ember el tudjon játszani egy halált”, de azért közelről látni, megérezni, milyen is az, nem árt hozzá. Van, akinek elég a fantázia, van, akinek meg is kell élnie. És mindjárt máshogy tekint rá.  

Ugyan ezt sem erősítette meg soha, de Spacey bátyjától, Randall Fowlertől lehet tudni, hogy rettenetes körülmények között telt a gyerekkoruk. Az apjuk súlyos bántalmazó volt, aki az egész családot terrorban tartotta, a nagyobbik fiát (Randallt) éveken át rendszeresen megerőszakolta, a többieket náci eszméivel tömte – miközben a világtól elszigetelte őket, és gyakran költöztette is a családot. Kevin Spacey az anyja védettsége alatt állt – a báty szerint –, így a szexuális molesztálásból valószínűleg neki nem jutott. Vagy igen, ki tudja. Ez sok mindenre magyarázat – de nem mentség! – lenne. Randall Fowler szerint ez elől menekült a színészetbe, a maszkok viselésébe, a karakterek mögé bújásba, és az érzelemmentes magánéletbe. Ebből dolgozik. Ezt dolgozza fel. És ebből él. Ez az élete. 

Nem engedi, hogy elvegyék tőle. Nem engedné, de úgysem tehet semmit. Innentől nem az ő döntése, nincs felette kontrollja. Amerikában nem lehet büntetlenül megúszni az efféle vádakat, főleg, ha valakiben még hajlandóság sincs a vezeklésre. Rettenetes lehet neki. Ülni egymagában a születésnapján, tagadásban, hárításban, őrizgetve minden sérelmét, fájdalmát, bűnét, csak nehogy szembesülni kelljen velük, csak el ne vegyék ezeket tőle. Ülni haragban az egész világgal. Mert ha mindezt odaadná, akkor mi maradna belőle? Ki lenne onnantól Kevin Spacey?   

  Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Tim P. Whitby