Megy az egymásra mutogatás

A hírek szerint az óvoda válasza az óvónők hollétére az, hogy kevesen vannak. Az önkormányzat válasza arra a kérdésre, hogy ez hogyan történhetett meg egy általuk fenntartott óvodában az, hogy

„az oviban jelentősen nőtt azoknak a gyerekeknek a száma, akik „szociális készségekben” eltérnek a koruknak megfeleltethető szinttől, ők jellemzően hátrányos családi környezetből származnak, legtöbbjük a kerületi átmeneti szociális otthonban lakik”. 

Nem hátrányos helyzetű, értelmes, jó kommunikációs készségű óvodás esetével saját magam találkoztam szülő coach-ként; a kisfiú anyukájának szólt egy óvodástárs anyukája, hogy a gyerek (anyukája telefonján) pornográf filmet mutatott a kislányának az otthon tartott születésnapi zsúron. A kisfiú anyukája emlékezett, hogy a fia elkérte a telefonját.

Nagyon nem hátrányos helyzetű, szociális készségek terén messze az átlag felett álló négyéves kisfiú történetét szintén a munkám közben hallottam; a gyereket játék közben, a család házában „leszopta” az ugyancsak nagyon nem hátrányos helyzetű vele egyidős rokon kislány. A kislány apukája annyit mondott, amikor rákérdeztek, hogy ez hogy lehet, hogy „ja, tényleg, ezt szokta csinálni más gyerekekkel is”, meg hogy „hm, lehet, hogy látott minket, nem szoktuk becsukni az ajtót, hogy halljuk, ha felébred”.

„Nagyon rosszul gondoskodunk...”

Nem hátrányos helyzetű felnőttekként még mindig nem akarjuk tudomásul venni, hogy sem a gyerekekkel szembeni szexuális (és más) abúzus, sem az, hogy a gyerekek ezt egymás között hogyan adják tovább, nem a szociális helyzettől és/vagy szociális készségektől függ elsősorban. Nagyon rosszul gondoskodunk a gyerekek védelméről, ha azt feltételezzük, hogy művelt, magasabb társadalmi státuszú körökben nem fordul elő szexuális bántalmazás.  

A gyerek előtt élt szexuális élet is szexuális abúzus, vagy az is, ha valaki a gyerek előtt néz, illetve számára hozzáférhetővé teszi a szexuális tartalmakat.

Nagyon rosszul gondoskodunk a gyerekünk védelméről, ha elfogadjuk, hogy az óvodában, iskolában, bárhol, ahol másra bízzuk a gyerekeinket, nincs elég személyzet – nincs elég hozzáértő ember, aki megvédené a gyerekeket attól, hogy az otthonról vagy az internetről hozott minták, illetve a rosszul értelmezett látvány alapján egymást bántalmazzák.

Iskolába járni kötelező, hároméves kortól óvodába is, elvileg azért, hogy azok a gyerekek is megszerezzék a szociális készségeket, akik azokat esetleg nem otthonról hoznák. Ha az óvodában arra lehet hivatkozni, hogy nincs elég személyzet, akkor miért is kötelező odajárni? Biztos, hogy az óvodai és iskolai személyzet fel van készítve arra, hogy pótolja vagy korrigálja a gyerekek szociális készségeinek hiányosságait?

Ha a gyerekeket állami gondozásba veszik, mert a szüleik nem megfelelően gondozzák, veszélyeztetik őket, akkor miért számít elfogadható magyarázatnak, hogy a gyerekek veszélyeztethetik egymást, mert ahol vigyázni kellene rájuk, ott nincs elég személyzet, illetve nincs elég jó személyzet, esetleg nem olyanok a körülmények? Miért fogadjuk el egy gyerek antiszociális viselkedésére magyarázatként azt, hogy „ja, ő átmeneti otthonból jön/állami gondozott/cigány/migráns”

Hogyan történhet meg, hogy egy állami intézményben az egyik gyerek szexuálisan bántalmazza a másikat?

Hogyan vigyázunk a gyerekeinkre otthon, amikor felügyelet nélkül tévére, internetre kapcsoljuk őket, és hogyan vigyáznak a gyerekeinkre azok, akikre rábízzuk őket az óvodában, iskolában?

Biztos, hogy mindent megteszünk?

Azt hisszük, hogy a mai gyerekeknek nagyon jó, mindenük megvan, még jogaik is vannak. El vannak kényeztetve.

Biztos ez?

Biztos, hogy mi, felnőttek, szülők, mindent megteszünk azért, hogy ne bánthassa senki a gyerekeinket? Biztos, hogy elvárjuk, hogy akikre rábízzuk őket, azok megfelelően képzett, megbízható, a gyerek érdekeit figyelembe vevő felnőttek legyenek? Biztos, hogy nem az fordul elő gyakrabban, hogy amit kényszernek érzünk, az felülírja a gyerek biztonságával, jóllétével kapcsolatos kérdéseinket, aggodalmainkat?

Újra kéne ezt gondolni. Legalább azoknak a gyerekeknek az érdekében, akik még nem nőttek ki az óvodából, iskolából. Akiknek még tudnánk segíteni.

Ui.: csak egy adalék, egy időközben érkezett friss hír: az iskolákból csak Budapesten több mint 500 pedagógus hiányzik, országosan ez a szám több mint kétezer, köztük több száz tanító is. Szóval lesznek szép nagy osztályok, és majd lehet arra hivatkozni bármilyen baleset vagy félresikerült gyerekjáték esetén, hogy „jaj, nincs elég pedagógus”...

Kerpel Éva

Képünk illusztráció! (Forrás: Getty Images)