–

„A szép-emberit akartam megírni, azt, amit az én túlélőimtől kaptam, láttam. Az ocsmány-emberit már annyian megírták, és olvassák is boldog borzongással. Hátha a szépre is lesz kíváncsi szem és fül. 1948 mindenkinek mást jelent. Ennek a történetnek a hősei a túléléssel küszködtek. Talán szebben, mint sok kortársuk. Mert korábbi életükből volt elegendő szeretetforrásuk, ami nemcsak ’44 traumáját segített begyógyítani, hanem 1950-et is átvészelni. Szabad-e ebben a férfivilágban leírni, hogy a gyógyítás mindig a szeretetről szól?” – mesél F. Várkonyi Zsuzsa a Férfiidők lányregénye című könyvéről, amiből az Akik maradtak film készült.

Szép. Jó szó ez, és tökéletesen illik a filmre is. A történelmi háttér csúf, gonosz, kiszámíthatatlan, és ez a kontraszt csak még inkább kiemeli a történet szereplőinek első pillantásra is nyilvánvaló, vagy épp titkos, rejtett szépségét.

A Wiener Klárát alakító Szőke Abigél szépségéhez persze kétség nem fér, a megszelídített Körner Aladár – Hajduk Károly –mosolya azonban épp attól lesz szép, hogy végigkísérhettük a gyógyulási folyamatának aprócska, finom lépésein.

Mint a már egyszer összetört porcelánbabák, úgy sodródik egymás mellé az életben a tizenhat éves Klára és a negyvenkét éves, nőgyógyászként dolgozó Aladár, hogy aztán elkezdjék óvatosan vattába csomagolni egymást. Mindketten súlyos fájdalmakat cipelnek magukban, a gyászuk miatt örök félelem költözött a szívükbe. Aladár nem akar már semmit az élettől, nem hisz semmiben, csak teszi az egyik napot a másik után, legfőképp azért, mert mást nem tehet a hátralevő életének elviselésén kívül. Nem mer szeretni, nem mer kinyílni, mert nem akarja még egyszer átélni a veszteség gyötrelmét. Klára viszont a fiatalság minden élni vágyásával és kamaszos vakmerőségével le akarja dobni magáról sünhöz hasonlatos tüskéit, amiket önvédelemből és a gyásza, a lelkiismeret-furdalása, a bánata takargatására növesztett. Úgy csapódik Aladár mellé, mint egy kóbor kiskutya, vágyakozva az ölelés, az érintés, a valakihez tartozás után.

A kapcsolatuk apránként, szép mozdulatokkal, leheletfinom gesztusokkal fejlődik.

Hatalmas feladat, egyben vékony jég is okosan és érzékenyen ábrázolni egy negyvenes férfi és egy fokozatosan nővé érő fiatal lány viszonyát.

Hogy ne keltsen visszás érzéseket az, ahogy ölelkeznek, ahogy alszanak, ahogy megélik a mindennapok intim rutinjait. Az emberben sok ellentmondásos érzés kavarog a jelenetek láttán, hiszen láttunk már erre számos jó és rossz példát a világirodalomban és a valóságban is… az újdonsült apa és leánya környezete sem nézi feltétlenül jó szemmel a dolgot. Ám végül mégsem kap lolitás ízt a történet, de ennél többet már igazán nem árulhatok el, inkább nézzétek, és ítéljétek meg magatok a filmet.

Ahogy az írónő a szépségre és a jóságra törekedett a könyv megírása során, úgy a Férfiidők lányregényéből készült film is szép lett és jó. Talán ez az, ami bennem mégis hagyott egy kevés hiányérzetet. Karc, dráma és igazi konfliktus csak a történelmi háttérben lapult, a szereplők azonban egytől egyig szívmelengetően jók és szeretetteljesek a maguk visszahúzódó, óvatos módján.

Mi újat lehet még elmondani a holokausztról, teheted fel magadnak a kérdést. Ám az Akik maradtaknak mégiscsak sikerül friss szempontokat bemutatnia. Lehet, hogy eltűnni, meghalni a kevésbé fájdalmas? Hogy valójában azoknak nehezebb, akiket belekényszerített az élet a folytatásba, melléjük helyezve szeretett halottaik gyötrő emlékét? Táplálkozhat két ember barátsága a sajgó múltból? Egy biztos: a leheletfinom, szép ölelések a vásznon nemcsak Klárát és Aldót gyógyítják, de szépen, apránként a film nézőjét is. Azért a biztonság kedvéért zsebkendőt vigyél magaddal.

 

Fiala Borcsa

 

Ha felkeltette a film az érdeklődésedet, akkor feltétlenül olvasd el Gyárfás Dorka beszélgetését róla a rendezővel, Tóth Barnabással és a főszereplő Szőke Abigéllal ITT.