Kiestem a vonatból menet közben – Megnéztük a Mesterjátszmát, Tóth Barnabás új filmjét

–

„A sakktábla kockái: éj és nap.

Bábuk vagyunk a sors keze alatt,

ő játszik velünk, tologat, kiüt,

és a sötét dobozba visszarak.”

(Omar Khajjám)

A sakkjátszma mint szellemi összecsapás, megmérettetés, a művészek egyik kedvenc toposza, rengeteg filmben és irodalmi műben kap fontos szerepet egy-egy parti vagy csak maga a játék mint szimbólum.

Sikerfilmek, -sorozatok (A vezércsel, A bajnok, Gyilkosság lólépésben stb.) bizonyítják, hogy nemcsak játszani, de nézni is nagyon szeretjük a profi sakkozók összecsapását. De a kép, ami nekem Tóth Barnabás új filmjének nézése közben többször is beugrott: a Halállal sakkozó Block lovagé Ingmar Bergman 61 évvel ezelőtt készült klasszikusában, A hetedik pecsétben.

„Könyörülj rajtunk, mert kicsik, ijedtek és tudatlanok vagyunk!”

– így imádkozik a lovag Bergmannál, de lehetne fohásza ez a Mesterjátszma vonatán utazó embereknek is, akik a szétlőtt Budapestről menekülnek 1956 novemberében.      

A történet Stefan Zweig „Sakknovella” című elbeszélésén alapszik. A zsidó származású írónak a nácizmus előretörése miatt el kellett hagynia Ausztriát. 1941-ben Brazíliában írta egyik utolsó és legismertebb alkotását. Néhány hónappal később feleségével együtt öngyilkosságot követett el. Hazájában máglyán égtek a könyvei ez idő tájt.

A Sakknovella egy New Yorkból Buenos Airesbe tartó óceánjárón játszódik. Az utasok egyike a sakkvilágbajnok, Mirko Czentovic, aki nagyon mélyről jött, iskolázatlan és szinte írástudatlan, pénzsóvár és faragatlan, de a sakkhoz rendkívüli érzéke van. A hajón azonban mindenki ámulatára legyőzi őt egy titokzatos ügyvéd, bizonyos dr. B., akiről kiderül, hogy a Gestapo börtönében tanult meg sakkozni. Egy elcsent könyvben tanulmányozta a kihallgatások közt a mesterjátszmákat, hogy ne tébolyodjon meg. Azzal kínozták ugyanis fogvatartói, hogy megfosztották minden ingertől. Hónapokon át nem láthatott emberi arcokat, és csupasz magánzárkájában még az őrrel sem beszélhetett.

Mi történik egy emberrel, ha teljesen elszigetelődik?

Ha a hatalom elszakítja a társaitól, kitépi a saját közegéből (ahogy azt az író is tapasztalta).

Mi történik, ha ez embernek egyszerre kell magáért és maga ellen küzdenie? Mint a fogolynak, aki hallgatásával védi társait, emberi értékeit, de tartása egyben önfeláldozás is.  

Dr. B., bár eddig partner híján csak maga ellen játszott, kiáll a hajón a robotszerűen sakkozó, Mirko Czentovic ellen. Az utazóközönség szkeptikus a parti kimenetelét illetően.

„Nem hiszem, hogy sok szerencséje lesz!” – mondta a barátom. „Tudomásom szerint még senkinek sem sikerült Czentovicból pszichológiai adalékot kicsikarnia. Egy dologról végtelen korlátoltsága ellenére sem feledkezik meg ez a ravasz parasztfiú: gondosan ügyel arra, hogy senki ki ne puhatolhassa gyengéit.”

Mirko Czentovic-csal ellentétben, dr. B. törékeny, mert érzésekkel teli, emberi. Ellenfele rá is érez, mi a gyenge pontja, és gátlástalanul manipulálja. Ahogyan Tóth Barnabás filmjében, a Mesterjátszmában a szintén Czentovic(s) nevű ÁVÓ-s (Mácsai Pál), a papot (Hajduk Károly) – B.-t. Ez a momentum tehát átkerült az adaptációba, és tulajdonképpen a vázát is adja a cselekménynek. A történelmi háttér más (fasiszta helyett kommunista diktatúra), de ennek igazából nincs jelentősége: nem a konkrét események lényegesek, ezek csak a kulisszául szolgálnak a terror és a kollektív tudathasadás természetrajzához, amelyet mind a két korszak tökéletesen prezentál.

Tóth Barnabás mozija nem történelmi film, sokkal inkább pszichothriller az alkotók szándéka szerint. Van is benne bőven borzongás, nyomasztó helyszín, akciódús jelenet, tébolyábrázolás és misztikum is. A rendkívül izgalmas látványvilágnak (Másik Szőke András volt az operatőr, Hujber Balázs a látványtervező és Szlávik Juli a jelmeztervező – le a kalappal előttük!), a film ütős hangeffektusainak (Keresztes Gábor) és a pergő, nagyon eredeti vágásnak (Szalai Károly) köszönhetően egy percre sem lanyhul a néző figyelme, a feszültség állandó a film végéig. Néha úgy is éreztem, lassítsunk már kicsit, hadd nézzem még alaposabban egyik-másik színt, fülkét, szereplőt. Hadd igya be a szemem a hol Edward Hopper, hol Rembrandt képeit idéző látványt, a megkapó részleteket, arcokat, a korabeli tárgyak képét!

Talán épp a sietség és zsúfoltság okán vesztettem el a fonalat a film vége felé

De az is lehet, hogy nem a kapkodás és a véleményem szerint feleslegesen túlbonyolított meseszövés miatt estem ki a vonatból menet közben, hanem a párbeszédek vittek félre. A szereplők egyes érzékelhetően kulcsmondatnak szánt közlését nem tudtam hova tenni, a „mesterjátszma” pszichés hadviselésének lényegét pedig a nagy rohanásban csak úgy tudtam értelmezni, hogy ismerem Zweig Sakknovelláját. (Az a gyanúm, hogy lesznek, akik felhördülnek majd időnként a moziban, hogy „mivan”?)

A robogó cselekmény és a zsúfolt vonat okán egyes, potenciálisan izgalmas szereplők elsikkadnak.

Különösen igaz ez a nőkre: az egyik főszereplőről, Mártáról (az első filmszerepét játszó Varga-Járó Sára) például az az érzése az embernek, hogy csak azért került a történetbe (Zweignél egy férfi barát van helyette), hogy valami szerelmi szál is legyen a sztoriban, és legyen a férfiaknak kit ide-oda rakosgatni a táblán, akarom mondani, a vonaton. Habár sokszor színen van, nincsenek erős színei, elfeledkezik róla az ember.

Keveset szerepel, ellenben mégis nagyon erőteljes a jelenléte a Vasutasnak, akit David Yengibarjan örmény származású harmonikaművész-zeneszerző játszik. Tényleg megáll az emberben az ütő, ha feltűnik a színen – mint mikor a határőrök felszálltak a vonatra a rendszerváltás előtt.  

Nagy rizikót nem vállalt a rendező a színészeivel

Vezetőszínészek kaptak a filmben olyan szerepeket, amelyeknek a megformálásában nemcsak erős rutinjuk van, de amelyek adott esetben szinte össze is nőttek velük. Mácsai fess, fegyelmezett és titokzatos úriember, Péterfy Bori láncdohányos díva, akinek a lábai előtt hevernek a férfiak, Váradi Gergely pedig, akárcsak A besúgóban, életrevaló, bátor és eszes srác, aki szerelmi ügyekben igazi lánglelkű lovag.

Hajduk Károly pedig, akivel Tóth Barnabás az Oscar shortlistjéig jutó Akik maradtakban is együtt dolgozott, most is a hőssé váló kisember figuráját kapta – hiteles is benne, ki is dolgozta szépen: erős érzelmeket képes kiváltani, közvetíteni egészen apró rezdülésekkel is, lenyűgöző.  

Hibái ellenére figyelemre méltó alkotás született ismét Tóth Barnabás kezei között, és a téma, vagy inkább témák, amiket felvet, örökké aktuálisak. Érdemes elmenni, és moziban megnézni a filmet. Jó apropó lehet ez arra is, hogy elővegyük az eredeti művet, a novellát is. Borzongásban nem lesz hiány: döbbenetesen ismerős lesz sok ponton a mű nekünk is, 81 évvel Stefan Zweig halála után.

Kiemelt képünk és a belső fotók forrása: JUNO11 Pictures

Kurucz Adrienn