Emilia Pérez: a film, amin az egész világ felháborodott, valójában kényelmetlenül szórakoztató

–

Az Emilia Pérez az a film, aminek még csak ki sem kellett jönnie ahhoz, hogy óriási visszhangot keltsen. Az hagyján, hogy a musical/thriller besorolás már önmagában elég rendhagyó sztorit sejtetett, de ha mindez nem lett volna elég, Karla Sofia Gascón színésznő is ledobta az atombombát. Miközben ugyanis örülhetnénk, hogy végre, a történelem során először jelöltek transznemű színészt Oscar-díjra, az is kiderült, hogy Karla korábban rasszista kommenteket tett közzé Twitteren, ami nem meglepő módon az Emilia Pérez mögötti stáb és a filmipar egy részét is hátraarcra késztette. Noha a plakátokról levették a nevét, és a film rendezője, Jacques Audiard is megbocsáthatlannak nevezte a nő tettét, ez mit sem változtat azon, hogy az egész világ Gascónnal van elfoglalva, aki végül az Oscar-gálán is részt vesz majd.

Na szóval, innen indultunk, és bár azt gondoltam, nagy meglepetés már nem érhet, végül megnéztem a szóban forgó filmet is. Maradjunk annyiban, hogy naiv voltam.

Amikor a transznemű drogbáró dalban kér alkut

Szóval Mexikóban járunk, adott egy fiatal ügyvédnő, Rita Mora Castro, akit egy tárgyalás után, egy teljesen életszerűtlen telefonhívást követően kvázi elrabolnak. Miután zacskóval a fején, az indokoltnál eggyel együttműködőbb módon megérkezik egy helyi drogkartell telephelyére, ott a méltán hírhedt, roppant ijesztő maffiavezérrel, Juan Manitas Del Montéval találja magát szembe. A férfi visszautasíthatatlan ajánlattal áll elő:

szeretné magát nővé operáltatni, és ha Rita ezt megszervezi neki – értelemszerűen eltüntetve minden nyomot – akkor a hátralévő élete anyagi gondok nélkül telik majd.

Na, a világ szanaszét-utazása és némi kutatómunka után Rita megtalálja a megfelelő dokit (aki elsőre kicsit transzfób, de jobb belátásra bírható), Manitas két gyerekét és feleségét (akit amúgy Selena Gomez alakít) Svájcba költözteti egy kamuindokkal, világgá kürtölik Manitas halálát, a fickó meg innentől boldogan él tovább Emilia Pérezként.

Ha azt hiszed, itt vége a sztorinak, nagyot tévedsz: még csak 40 percnél járunk, és a java akkor következik, amikor Pérez rájön, hogy hiányoznak neki a gyerekei. Na, ekkor megint előveszi Ritát, akitől azt kéri: hozza vissza Mexikóba az egész famíliát, adja elő nekik, hogy ő valójában Manitas unokatestvére, költözzenek össze mindnyájan, miközben ő jótékonysági szervezetével a maffia által kinyírt emberek családjait szupportálja. És bár már önmagában egészen extrém ez a gengszterből angyallá vált Mrs. Doubtfire-motívum, a legérdekesebb az egészben végső soron a tálalás lesz. A fent leírtakat ugyanis…

…dobpergés…

…musicalként kapjuk meg.

Igen, jól értettétek, Rita és Manitas/Emilia Broadway-re illő dalokban, koreográfiákban számol be az alacsony fizetés okozta nehézségekről, Manitas péniszének hüvellyé alakításáról, transzfóbiáról és szerelmi csalódásokról – és kell egy jó félóra, mire sikerül akklimatizálódni nézőként ezekhez a betétdalokhoz. És nem csak azért, mert kontextusidegenek, de azért is, mert sajnos meglehetősen kínosak.

Bár a musical műfaja már eleve rizikós, itt mintha még a megszokottnál is zavarbaejtőbb és indokolatlanabb lenne az egész tálalás, ami a 16 dalbetétből összesen kétszer sül el jól – legalábbis számomra.

Hozzáteszem: dallamtapadást egyik szám sem okozott, márpedig ez íratlan szabály ebben a műfajban. (Csak a jegyzőkönyv kedvéért: ezzel lehet, hogy egyedül vagyok, a „From man to woman, or woman to man, from penis to vagina" dal például óriásit megy TikTokon.)

A baloldalnak túl sztereotip, a jobboldalnak túl woke

A film nem meglepő módon keményen megosztotta a kritikusokat. Míg a The Times, a Time Magazine és a The New York Times maximális pontszámot adott neki, és az egekig magasztalta Gascón alakítását és a fantáziadús forgatókönyvet, meglehetősen sokan kifogásolták a következetlen cselekményt, és a rendhagyó formátumot. A film logikai csavarokban is bővelkedik, de ez szinte sokadrangú probléma –

az olyan bagatell kérdések ugyanis, minthogy miért nem tűnt fel Manitas családjának, hogy a fickó hormonterápiát kezdett, vagy miért egy ügyvéd a legalkalmasabb arra, hogy sebészt kerítsen számára, még mindig eltörpülnek amellett, ahogy a rendező Mexikót és a transzneműséget ábrázolta. 

Merthogy, bár első ránézésre a sztori, és az időnként elejtett feminista megnyilvánulások akár Donald Trump elleni hadüzenetként is felfoghatók, Audiardék végső soron az LMBTQ-közösség, de még a dél-amerikai közösség Achilles-ínjára is rátapostak. Míg a baloldal sztereotipizált, tévhiteken alapuló és bagatellizáló üzenete miatt támadja az Emilia Pérezt, a jobboldali sajtó túlzottan woke-nak érzi, és azzal vádolja, hogy kizárólag a transzneműség témája miatt kapott ennyi jelölést az Oscarra. Hozzáteszem: az a narratíva sem túl szerencsés, hogy míg Manitas férfiként maga a sátán kutyája, egy nemhelyreállító műtét után földre szállt angyallá válik, és keblére öleli a világot. Az Emilia Pérezbe sok ponton bele lehet kötni – hogy ez tükrözi-e a rendező eredeti szándékát, az végig kérdés marad.

Úgy tűnik, azt végső soron senki sem tudja eldönteni, hogy a film beszólás a konzervatívoknak, szatíra a woke-kultúra felé, esetleg fricska és egy nagy középső ujj a két oldal közötti harcnak.

Éppen ezért, talán érdemes rá politikai állásfoglalás helyett egyfajta művészi vízióként tekinteni: bár az alapsztorival talán nem egyszerű azonosulni, az identitáskeresés, a változás, a bűnök és a szégyen felülírásának gondolata mindannyiunknak ismerős lehet. Bár Pérez karakterét nem sikerül megkedvelnem, a film előrehaladtával mégis egyre emberibb, egyre összetettebb lesz. Ha feloldást nem is kaphat a korábban elkövetett bűneiért, feltűnik az a fajta gyarló, emberi oldala, aminek a kezdetekben még csírája sem volt – ez pedig valamiképp mégis közelebb hozza őt a néző szívéhez. Az persze, hogy a felsorolt kérdések érnek-e 13 Oscart, már más kérdés – ezt döntse el majd a zsűri.

 

Takács Dalma