Az élet egyéb dolgai sokkal jobban izgatták, mint a színészet

Marlon Brando esetében a szertelen használattól kínosan elkoptatott szavak (sztár, legenda, ikon, szexszimbólum) valós értelmükben tündökölnek, jóllehet ő maga igazán nem sokat tartott e – másokat olyannyira csábító – rangokról. Mi több, még a saját, „rendes végzettség híján” végzett munkájának, s egyáltalán a színészi hivatás egészének sem kívánt nagy feneket keríteni. Hiszen ahogy azt memoárjában újra és újra megfogalmazta:

„A színészet számomra mindig csak eszköz volt, olyan pénz forrása, amihez kemény munka nélkül hozzájutok. Rövid a munkaidő, jó az órabér, és ha befejezted, szabad vagy, mint a madár.

A színészkedés olyan, mint gyerekkorban boltost vagy papás-mamást játszani. Nem akarom lekicsinyelni, de amióta az eszemet tudom, az élet egyéb oldalai sokkal jobban izgattak.”

Ezt a meghökkentő és talán eleve annak is szánt megközelítést persze rögtön ellensúlyozhatja a szakma, a pályatársak ítélete, amely kivételesen egybehangzó módon méltatja Brando színészi tehetségét, jelenlétének súlyát és átütő természetességét – életében és holtában egyaránt.

Laurence Olivier vagy Paul Newman csakúgy csodálta őt, mint szinte bárki, akinek csak a neve az eszünkbe juthat, ha mai A-kategóriás hollywoodi férfiszínészre gondolunk. Persze a kultikus státuszt nemcsak, sőt nem is elsősorban a szakma elismerése biztosította és biztosítja mindmáig Brando számára, hanem az a tény, hogy jószerint a pályára lépése pillanatában egy nemzedék, egy típus – és végeredményben egy korszak megtestesítőjévé vált.   

Oscar-díj Az utolsó tangó Párizsban Marlon Brando macsó szerepek
Marlon Brando - Kép forrása: Getty Images/ Bettmann / Contributor

Még James Deant is jóval megelőzve, ő volt „a” lázadó, a farmeres-bőrdzsekis rosszfiú

A vad című 1953-as film motorosbanda vezéreként arra a kérdésre, hogy voltaképpen mi ellen is lázad, kurtán ezt felelte: mi a választék? (Vagy még nyersebben magyarítva: miért, mid van?)

Krónikus alkoholista anya és széles körben elismert kocsmai verekedő, nőcsábász apa szeretethiányos gyermekeként Brando nemcsak a bizonyítási vágyat hozta már készen a színpadra és a kamerák elé, de a düh, a brutalitás és a sérülékenység robbanóelegyét is.

A jóképűség, a támadó erejű szexuális kisugárzás, valamint a motyogásig életszerű megszólalás képessége mellett ez az állandó feszültség volt a fiatal Brando filmszínészi karrierjének motorja. És a kiismerhetetlenség vészes kockázata (akárcsak a henye artikuláció hajlandósága) jóval azután is markáns jegye maradt, hogy a férfibáj és az előnyösen fotografálható felsőtest odalett: gondoljunk csak akár Don Corleonéra, akár az Apokalipszis most őrült ezredesére.

Csakhogy az alakításoknak ez az imponáló vonulata a mából nézve olykor már némi aggállyal szemlélhető, lévén Brando a szerepeinek tekintélyes hányadában mintha a toxic masculinity, a mérgező macsóság első számú képviselőjének tűnne. E látszat legszélsőségesebb pontját pedig éppenséggel Az utolsó tangó Párizsban és annak híres-hírhedt, vajjal síkosított erőszakolási jelenete jelezheti számunkra: még ha a Maria Schneidernek tartós traumát okozó szcéna felelőssége legfőként Bernardo Bertoluccit terhelte is. (Erről ITT írt korábban Kurucz Adrienn.)

A mérgező maszkulinitás vélelmét, mi tagadás, a filmvásznon túli, a kezét olykor a valóságban is ütésre lendítő Brando élete sem cáfolja. S ahogyan azt az egyik meghitt barátnője a szemébe mondta:

„A szex neked körülbelül annyit számított, mint megenni egy Mars csokit, vagy bekapni egy szem gyógyszert… a nőkkel szembeni viselkedésed mindig nagyon ambivalens volt.”

Maga Brando, aki visszaemlékezéseiben nagyobb teret szentelt Russell nevű mosómedvéjének, mint három feleségének és összes gyermekének együttvéve, erről minden restelkedés nélkül így nyilatkozott:

„Életem a nőkkel: mint egy telefonkönyv vagy előjegyzési naptár… Sokan megfordultak az életemben, bár alig-alig esett meg, hogy valamelyikkel pár percnél többet együtt töltöttem volna.”

Furcsa kettősség

Így hát híres és kevésbé híres nők (és ha minden igaz: nemcsak nők) hosszú sorát lehetne emlegetni itt, ám ennél azért sokkalta fontosabb, hogy Brando nem csupán végletesen öntörvényű módon – de egyúttal a társadalmi felelősségtől is áthatva élte az életét. Ez ugyan ellentmondásosnak tűnhet, mégis tény, hogy akár a harmadik világot sújtó szegénységről, az éhező gyermekekről, akár az afroamerikaiak és Amerika őslakóinak jogairól volt szó, a sztár harcos szerepet vállalt, ilyenkor a letartóztatás kockázatát és az anyagi áldozatokat sem sokallta.

Oscar-díj Az utolsó tangó Párizsban Marlon Brando macsó szerepek
Marlon Brando - Kép forrása: Getty Images/ Archive Photos / Stringer

Brando e témákban progresszív élharcos volt, s ennek legnevezetesebb példája, midőn a Don Corleone-alakításáért neki odaítélt Oscar-díjat 1973-ban az indián viseletben megjelenő Sacheen Littlefeatherrel vétette át. (ITT írt róla Csepelyi Adrienn korábban.) Fanyar fordulat, hogy utóbb igen erős kételyek merültek fel az aktivista nő származásával kapcsolatban. Ilyen szempontváltó mozzanatok amúgy szigorúan Brando kapcsán is felbukkantak az értékelésekben:

akár az egyik-másik nyilatkozatából kihallani vélt antiszemita felhangokról volt szó (dacára sokszor hangsúlyozott filoszemitizmusának), akár arról, hogy a Teaház az Augusztusi Holdhoz című filmben komikus japán figurát alakított.

„Mindent kipróbáltam – a dugást, az ivást, a munkát –, de egyiknek sem volt értelme”

Legértőbb rendezője, Elia Kazan szerint e szavakkal jellemezte saját életközépi válságát Brando, aki szigettulajdonos világsztárként is még egyre csak kereste az egészséges önértékelés nyugalmát. 

Igaz, a színészi teljesítményével kapcsolatban sem ekkor, sem később nem gyötörte a kétely, és erre kora, meg utókora egybehangzó ítélete szerint nem is lett volna semmi oka. Mert ha pályafutása utolsó, a szövegtanulás kötelmét mellőző harmadában hajlamos is volt az önparódia pereméig elvinni az alakításait, ám azok így is váltig a nyugtalanítóan izgalmas és színészként örökkön nehézsúlyú Marlon Brandót mutatták.

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Screen Archives / Contributor

László Ferenc