–

Talán még emlékszel rá, mennyit panaszkodtam a tél folyamán, hogy a futástól valami rettenet módon elkezdett fájni a hátam. Az egész odáig tornyosult, hogy egyik éjjel, január vége felé, szinte már vajúdó fájások törtek rám, hogy alig bírtam elaludni tőle. Le is álltam a futással egy jó időre, elkezdtem jógázni (erről ITT meséltem), meg nagy okosan (nem) a könnyebb, de drágább végét megfogva a dolognak, elmentem egy csodaembernek kikiáltott csontkovácshoz. Messze földön híres volt a hatékony módszereiről ez a varázsló, aki azonban sajnos luxusprostituált áron dolgozott (gondolom, bár még nem vettem igénybe effajta szolgáltatást, és magam sem próbáltam megkeresni így a kenyeremet, szóval csak sejtem, hogy a másik testét aranyáron taperolás kellő okot adhat e hasonlatra). Mindenesetre konzultálva a könyvelőmmel úgy döntöttem, egy darab alkalom talán ebből a mókából elég is lesz. Csak az átkozott hátfájás nem múlt el tőle.

Végül megjött a jobbik eszem, és tüneti kezelés helyett az alaposabb, hatékonyabb, ám időigényesebb módszerek felé fordultam: bejelentkeztem egy környékbeli gerincközpont gyógytornászához.

A szerda kora esti időpontot úgy vártam, mint a Messiást, végre valaki mondja meg kerek perec, mi az istentől sajog a derekam.

Megöregedtem? Abszurd módon elferdült a gerincem? Túlterheltem magam? Netán tényleg tumor, ahogy a Google mondja? Így fogok már meghalni? Fogok tudni még futni ebben a bánatos életben? Vagy valóban itt áll a küszöbön az a szégyenteli időszak, amikor a csávómat kell megkérnem reggel, hogy segítsen bele a bugyogómba, zoknimba, mert egyedül képtelen vagyok magamra ráncigálni? Megannyi kínzó kérdés! Megannyi megalázó jövőkép!

Végre elérkezett a várva várt nap. Siettem haza az irodából, hogy még rendben össze tudjam szedni magam az állapotfelmérés előtt, bekapjak egy könnyű falatot uzsonnára, almát egy kanálka túróval, vagy egy szeletke puffasztott rizslapot, ilyesmi… Ám amikor beléptem a lakásba, látom ám, hogy a gyerekek kint felejtették az ebéd maradékát, a kacsazsírban sült kacsamellet az étkezőasztalon. Nosza, elpakolom gyorsan, mielőtt indulok. Igen ám, de közben eszembe jutott, mégiscsak meg kéne kóstolni, nem romlott-e meg az a finom pecsenyezsír itt napközben nekem. Meg, ha jól emlékszem, lapul a kamrában az a finom házi kenyér is, ropogós aranyhéjjal, puha, hófehér belsővel. Igazán, egy falatka nem árthat, akkor az lesz az uzsonna, nyugtatom magam praktikusan.

Hat púposra pakolt zsíros deszka után önmérsékletet tartottam, és úgy döntöttem, talán mégiscsak illene átneveznem ezt az uzsonnát vacsorának, ha már így alakult…

Közben titkon megveregettem a vállam, hogy bölcsen nem szeltem a tetejére friss lilahagymát is, az talán mégiscsak túlzás lett volna az állapotfelmérés előtt.

Apropó, állapotfelmérés! Hát, ha ennyit pakolászok a gyerekek után, még a végén el találok késni! – jutott eszembe, majd gyorsan ellenőriztem a gyógytornász sms-ben küldött instrukcióit, rövid nadrág, vékony pántos sportmelltartó, atléta legyen rajtam, hogy minél alaposabban meg tudjon gusztálni a pontos diagnózishoz. Nosza, beleugrottam a gúnyámba, de már szaladnom is kellett, nem értem én rá semmi másra!

Pontosan érkeztem a gerincközpontba, ahol a kedves, fiatal, magas, vékony gyógytornásznő beterelt a vizsgálószobába. Hirtelen egy félszuterén helységben találtam magam, melynek egyik falát padlótól plafonig tükör borította. Kora estére járt az idő, így muszáj volt felkapcsolni a neonlámpákat.

Nos, én nem tudom, láttad-e már magadat félig pőrén, neonlámpa által bevilágítva… Ha eddig kimaradt ez az élmény, akkor csak annyit hadd áruljak el, egyrészt rohadt mázlista vagy, másrészt a felülről érkező neonnak olyan tulajdonságai vannak, nos, hogy fogalmazzak érthetően, olyan a fény esése és színe, hogy még a legapróbb makulát is erőteljesen felnagyítja. Ha kicsit karikás a szemed, úgy fogsz kinézni, mint aki most mászott elő a sírból, ahol nem pihenéssel töltötte az elmúlt száz évét.

Ha nyár elején még fehér a bőröd, úgy fogsz festeni, mint egy vízi hulla. Az én esetemben ráadásul, mint egy felpüffedt vízi hulla.

Illetve, ha mégolyan sima is a bőr a fenekeden és a combodon, mint egy ablaküveg, neontól megvilágítva olyan gödröcskésnek fog tűnni, mint egy aknamező. Vagy mint egy hepehupákat, hegyeket és völgyeket illusztráló terepasztal. A karfiol hozzád képest úgy fog festeni, mint egy villanykörte. Komolyan, ez lesz a pillanat, hogy ráébredsz, még a karod, sőt, a homlokod és a füled töve is narancsbőrös.

És ha esetleg, egészen véletlenül kacsazsíros kacsamellet vacsoráztál volna, húsz perccel korábban, a rideg megvilágításban bizony úgy fog csillogni az a zsír az ábrázatodon, mint a Salamon töke.

Azt hiszed, túlzok, pedig dehogy. Egészen sok időm volt ugyanis felmérni magamon minden aprócska részletet, a vizsgálat első fél órája ugyanis úgy zajlott, hogy szembe kellett állnom a gigantikus tükörrel, kisnadrágban és egy darab sportmelltartóban, miközben a hátam mögött álló gyógytornász alaposan végigmért. Nagyon alaposan, erről biztosíthatlak. Ott álltunk így, évszázadoknak tűnő hosszú, hosszú percekig. Ő engem méregetett, én meg, jobb híján, a neontól bevilágított, visszatükröződő önmagamat. Ő néha gondterhelten hümmögött egyet, illetve megkért, hogy ezt vagy azt a végtagomat mozdítsam el ilyen vagy olyan irányba. Én meg minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne boruljak a nyakába hangosan zokogva, hogy te úristen, hát hogy nézek ki, muffin topostul, zöldes szín narancsbőröstül, laposhajastul, nagyvalagostul, és hogy mennyire igazságtalan az élet, mert nem, nem igaz, hogy semmi sem ízlik jobban, mint amilyen érzés soványnak lenni, mert ez egy nettó nagy faszság, mert igenis, a kacsazsíros kacsamelles fehér kenyér, amiről lespóroltam az ő kedvéért a lilahagymát, mert igenis egy jellem vagyok, az sokkalta finomabb, mint az alultápláltság érzése lenne… gondolom, bár még életemben nem voltam gebe, és ahogy elnézem az „itt dudorkás, ott gödröcskés” negyvenpluszos anyukakorpuszomat, nem is fogom én már ezt megtudni.

De ezeket mind nem mondtam, mert erős vagyok. Csak álltam, és néztem a farkasszemet a tükörképemmel, meg csinálgattam a gyakorlatokat, amikre dirigálva lettem.

Így aztán, több hónapnyi keserves hátfájás, futás kihagyás, sántikálás és egy óra kivizsgálás után meg is született a diagnózis. Ami nem tumor, és nem végzetesen elgörbült gerinc. Még csak nem is az öregség vagy a túlhajszoltság. Hanem.

Egyrészt jobban rá kell erősítenem a mélyizmaimra, mert azok renyhék, és így nem a megfelelő muszklikkal tartom a gerincemet, úgyhogy tessek eljárni Pilatesezni. Másrészt nyújtsak szépen le minden futás után. Mert mégis, mit gondoltam? Mi a fenéért akarom épp azt az öt percet megspórolni egy óra kocogás után, teszi fel nekem a kérdést a gyógytornász, akin látom, legszívesebben megsimogatná a fejemet, hogy „nem, Pistike, nincs kockafejed”.

Szóval konklúzióként két dolgot tanácsolnék azoknak, akik hasonlóan hátfájós cipőben járnak. Tessék szépen lenyújtani futás után! (Tényleg, mégis, mit gondoltatok??!)

És állapotfelmérésnél mindig szépen kérjétek meg, hogy kapcsolják le a villanyt.

 

Fiala Borcsa