Földöntúli béke és fájdalommentes, hajlékony derék – így váltam masszív szkeptikusból jógafüggővé
Nem szabad beletörődni, hogy az idő múlásával egyre több helyen szúr, nyom, fáj. A hát – bár fitnesz és esztétikai szempontból – nem a legkiemeltebb testrészünk, ugyanúgy megérdemli a gondos foglalkozást, mint a fogsor vagy a hasizom. Mert ha elhanyagolod, csúnyán bosszút áll. Fiala Borcsa írása.
–
Korral jár?
Egyik nap a postán várakozva fél füllel kihallgattam három középkorú férfi beszélgetését. Az egyik épp több testi problémájára panaszkodott, kiemelve közülük a legfájóbbat, a konstans derékfájdalmat. Mire a másik búsan legyintve erre azt felelte, ez neki is a negyvenedik születésnapja körül kezdődött. „Ez már így marad, törődj bele. A korral jár” – mondta ki a végső ítéletet, mire a harmadik úr is bőszen bólogatni kezdett.
Nekem azonban ez a végkövetkeztetés, ha nem is a szívembe, de a hátamba mart. Lassan már idejét sem tudom, mióta küszködöm a derekammal, de egy biztos: a tünetek egyre aggasztóbbá váltak. Amióta egy hat évvel ezelőtti nyaralás során lumbágóm lett, már nem a régi, (értsd: fájdalommentes és terhelhető), egy-egy óvatlan mozdulat hosszú napokra képes két vállra fektetni, szó szerint. Az elmúlt egy évben pedig örök társamul szegődött a sajgás. Reggeli futások másnapján végig éreztem, de
az is sűrűn előfordult, hogy már aludni sem tudtam tőle, mert egyszerűen képtelen voltam olyan pózt találni az ágyamban, amikor nem törtek rám a vajúdáshoz hasonlatos kínok.
De beletörődni, hogy innentől fogva ez lesz? Hogy soha nem fogok tudni már lehajolni nyögdécselés nélkül? Hogy tíz év múlva meg kell kérnem valakit, hogy segítsen bekötni a cipőfűzőmet? Borzasztó kilátásnak tűnt, úgyhogy elhatároztam, sürgősen kezdek magammal valamit. Nem vagyok hajlandó beállni a testi nyavalyáikba beletörődött kortársak sorába!
Kuruzslók, sámánok, vajákos emberek
Első körben egy csontkovácshoz mentem el egy barátnőm javaslatára. A hatvanperces kezelés nagyon jólesett, a termetes úr, aki a lakásán fogadott, becsülettel kiropogtatott, miközben azt is kiolvasta a tenyeremből, hogy tűz-levegő személyiségű vagyok, ezért könnyen kiszáradok a sok szenvedélytől, amit meleg levesek buzgó fogyasztásával és olajos masszázsok sűrű alkalmazásával tudok ellensúlyozni. Illetve azt is elárulta (kérés nélkül), hogy a házasságom azért ért véget, mert túl sok lett belőlem – nem kilóban. E terápiának is beillő érdekes élmény a hátamon azonban hosszú távon nem sokat javított, két hét múlva megint a hétrét görnyedés stációjánál tartottam.
Éreztem, ennél egy fokkal komolyabb szakemberhez kell fordulnom, úgyhogy egy másik barátnőm javaslatára ezúttal egy diplomás, messze földön híres kiropraktőrhöz jelentkeztem be. Újabb tekergetések, ropogtatások következtek, méghozzá aranyáron, a személyiségem obskúrus elemzése ezúttal elmaradt, viszont kaptam egy nagyon hasznos gondolatot. A szakember ugyanis elmondta, az a legfőbb baj, hogy mivel nincs esztétikai értéke, az emberek többsége hajlamos elhanyagolni a hátát, azaz nem erősíti, tornáztatja, nyújtja a hát és derékizmokat.
Pedig ennek legalább annyira fontosnak és rendszeresnek kellene lennie, mint a fogmosásnak.
Bár e tanács mellé felírt még két hónapnyi kezelést heti két alkalommal, ám miután konzultáltam ez ügyben a pénztárcámmal, kénytelen voltam a lelkem mélyére nézni. Mert hiába fizetem ki egy rózsadombi garzon árát a hátfájásom elmulasztására, ha utána ugyanolyan slendrián módon elhanyagolom a kérdéses testtájam. Az olyan lenne, mintha életmódváltás helyett a zsírleszívást választaná valaki: a tüneteket elmulasztom, de a valódi problémát nem oldom meg. Úgyhogy végül összekaptam magam, és bejelentkeztem egy gerincjóga órára. Aztán csak azért vertem a fejem a falba, hogy nem évekkel ezelőtt tettem meg ezt a lépést.
Kell egy értő ember
Hébe-hóba otthon is jógáztam korábban – különféle YouTube-os videók segítségével –, ám rögtön az első igazi órámon be kellett látnom, hogy az kábé annyit ért, mint halottnak a beöntés. Egyrészt, mert fogalmam sincs róla, jól tartom-e magam, nem fordul-e ki véletlenül az, aminek nem kéne, és behúzódik-e az, aminek meg igen. Másrészt a lakásomban nem tudok teljes koncentrációval elmélyülni a feladatban, főleg nem kilencven percen keresztül, hiszen közben eszembe jut, hogy be kéne indítani egy mosást, elküldeni egy e-mailt, az eb is odafekszik alám – felfelé néző kutyapózban –, amikor én épp ennek az inverzét próbálom előadni.
A rendes jógaóra viszont rögtön egy ráhangolódással kezdődik: befelé és lélegzésünkre figyelve, szépen lassan letesszük az egész napos rohanást, a terheket, a stresszt.
„Ez a másfél óra csak rólad szól. Figyelj a testedre. Most senkinek nem kell megfelelned.”
– indítja a meditációt az oktató, én pedig hálásan adom át magam az élménynek. Közben arra gondolok, hogy mindenkinek, de legfőképp a napi verkliben őrlődő szülőknek receptre kellene felírni ezt a heti két jógaórát. Én legalábbis folyamatos lelkiismeret-furdalással küzdök minden egyes alkalommal, amikor a magam örömére teszek valamit, és nem a gyerekeim érdekében.
A szorongásra hajlamos felettes énemet azonban ezúttal az öltözőben hagyom
Semmi értelme azon agyalni, hogy vajon a kutya mennyire vár már haza, biztosan elvégeztem-e az összes aznapi feladatot, és a kamaszaim megtalálták-e rendben a kikészített ebédjüket. Mély levegőt veszek, behúzom a köldököm, majd szépen lassan elkezdem kicsavargatni a bekövesedett pontjaimat. Minden levegővételkor erőt gyűjtök, és minden kifújáskor nyújtok, lazítok magamon pár millimétert.
Ez a másik aspektusa a jógának, amiről – pörgős személyiségként – soha nem gondoltam volna, hogy a szerelmese leszek: a megfontolt, lassú mozdulatok. Kívülről elnézve nem túl látványos sport, de belülről egészen varázslatos és felszabadító megélni, ahogy centiről centire egyre messzebb tudok hajolni, egyre könnyedebben mozogni, míg a végén olyan testrészeimet tudom könnyedén összeérinteni, amik régóta nem voltak még köszönőviszonyban sem egymással. Az oktató pedig végig rajtunk tartja a szemét, odamegy, segít, igazít, míg valóban tökéletes nem lesz a tartás, hiszen csak így hatékony.
Béke veled
Úgy repül el a másfél óra, hogy szinte észre sem veszem. A légzőgyakorlatoknak és az egymásra épülő mozdulatsoroknak hála, a lelkemen végtelen nyugalom lesz úrrá. A lezáró meditáció során, amikor meg kell feszíteni minden izmunkat, majd egy nagy sóhajtással kiengedni, elengedni az összes feszültséget, érzem, hogy a boldogságtól valódi könnyek szöknek a szemembe.
Olyan földöntúli békét érzek, hogy szerintem ott helyben el lehetne rajtam végezni egy hasi műtétet – érzéstelenítés és altatás nélkül.
Este pedig, hosszú idő után, úgy alszom, mint a bunda. Vagy mint az egyik jógapózban: egy boldog baba.
Bár a spiritualitás rettentő távol áll tőlem, és csak a hátfájásom elmulasztása miatt jöttem, de annyival több pozitív élményt kaptam, hogy elhatároztam, ezentúl rendszeresen, hetente kétszer mindenképp eljárok. Sőt, azóta az ismeretségi körömben a jógázás felkent hírnöke lettem: mindenkit arra buzdítok, hogy menjen, csinálja, ne várja meg, amíg már a dereka kényszeríti erre.
Csak egy dolog bosszant azóta is: ha az iskola valóban az életre nevel, akkor a gyerekeknek miért nem tanítanak gerincjógát és helyes futástechnikát a tornaórákon kislabdadobás, szekrényugrás és rúdmászás helyett? Hiszen napi nyolc–tizenkét órát borítékolhatóan ülni fognak felnőtt korukban, no meg a busz után is mennyivel hatékonyabban tudnának később szaladni…
Fiala Borcsa