–

„Hozzád útlevél kell, drágám” – mondta mindig az egyik barátom, amikor hazavitt kocsival. Egyetemisták voltunk, és neki már akkor is volt autója, mert kellett a munkájához, amit a Közgáz mellett végzett. Rózsadombi gyerek volt, de hamar önfenntartóvá vált, jó üzleti érzékkel és szorgalommal áldotta meg a sors, nem a szülei emelték, hanem ő magát, évről-évre feljebb.

De azért, amikor hozzánk jött, a külváros külvárosában kicsit úgy érezte magát, azt hiszem, mint Alice Csodaországban.

Míg a felnőtt koromban szerzett barátaim többsége Budapest belső kerületeiből származik, addig a régebbiek kivétel nélkül külvárosiak voltak – dél-pestiek, ahogy én is az vagyok. Ennek persze az az egyszerű oka, hogy érettségiig alig mozdultam ki a mikrokozmoszból, az iskola is abban a kerületben volt, amelyikben laktunk.

Az én világom három – egy villamos- és két–három buszjárattal – összekapcsolt kerületet jelentett 18 éves koromig: Pesterzsébetet, ahol születettem, Kőbánya-Kispestet, ahol pár évig panellakók voltunk a szüleimmel, és Pestimrét, ahol az apai nagymamám lakott, meg én is, a szünetekben.

A rokonaim, akárcsak én, ebben a háromszögben születtünk, és akik meghaltak közülünk, szintén e háromszög egyik temetőjében nyugszanak. 

Ha valami különleges okból metróra szálltunk (illetve előtte még buszra és villamosra), akkor azt mondtuk: „bemegyünk a városba”, mintha mi nem is Budapesten élnénk.

Nem is értem, miért beszélek múlt időben: ma sem mondjuk másként, ha Erzsébeten vagyunk az anyukáméknál. Vagy a városba megyünk be, vagy a „kossuthiba”, ami a kerület központi utcáját jelöli a városházával és a boltokkal.  

És ha már szóba került a metró: elárulom, hogy a nagyapám – aki egész életét Erzsébeten élte le, azaz Budapest XX. kerületében, nem egy kis faluban a határ mentén – nem mert mozgólépcsőre szállni. Úgyhogy metrózni csak akkor lehetett, ha ő nem jött. És eljutni tőlünk például a városligeti cirkuszba, ahova rendszeresen kaptunk jegyet a soroksári szövőgyár kultúrfelelősétől, a nagyanyámtól, nem volt egyszerű a Papával…

Na, efféle bonyodalmakat a belvárosban felnövő egyetemi barátaim például nem ismertek.

Nekik természetes volt, hogy pár megállónyira van minden fontos helyszín, én pedig megszoktam, hogy ha moziba, színházba, múzeumba, később pedig iskolába, munkahelyre – tehát gyakorlatilag bárhova – megyek, akkor legalább egy órát zötyögök különféle járművekkel – és vissza még egyet.

Aminek megvan az az előnye különben, hogy ki lehet olvasni egy komplett könyvtárat pár év alatt, ha van erre vágy az emberben, persze. Emellett az is jó az állandó békávézásban, hogy egy életre elegendő sztorit gyűjthetünk (hallgathatunk ki), ha netalántán írói ambícióink is vannak.

És akkor jöjjön a nagy hátrány az időveszteségen túl, mert az is van persze: ha ifjú, csóró éveimben elment az utolsó busz, akkor az éjszakai járattal kellett hazavergődnöm valamiképp (átlagban kétszer egy héten húszéves koromban), ami gyors tempóban is húsz percnyi sétára volt a házunktól. A sötét éjszakában egyedül vágtam át egy lakótelepen, és egy fél, redőnyök mögött alvó kertvároson, elrohanva egy kórház, egy bolondokháza és egy kiserdő mellett, amelyben fura fazonok bolyongtak nappal is, nemhogy éjjel.

Féltem? Nagyon. De mindig győzött a mehetnék, a fiatal lelkesedés, a kalandvágy, és nekiindultam az estéknek akkor is, ha nem tudtam, hogyan jutok végül haza. Hányszor vágytam rá, bárcsak „a” városban laknánk, nem itt a „pusztán”. Ahova, ha útlevél nem is kellett, de néha nyúlcipő igen. (Remélem, anyukám nem olvassa ezt az írást…)

Az Astoria környékén felnövő barátnőm egyszer azt mondta húszéves korunkban a villamoson, hogy „ha itt most egyedül hagynátok, sírva fakadnék”. A budaörsi koleszba tartottunk épp egy HOBO koncertre, úgy emlékszem, és nagyjából a Móricz Zsigmond körtér táján jártunk. Röhögtünk a kétségbeesésén, mert a velünk lévő másik barátnőnk koleszos-albérletes vidéki lány volt, egyedül vonatozott tizennégy éves kora óta az ország egyik csücskéből a másikba, én meg tízéves korom óta tömegközlekedtem egyedül szerte Budapesten, mindenhova odataláltam már a Google Maps előtti időkben is, mindig a végállomásig mentem a metróval, és valamelyik busszal, és nem jöttem soha zavarba még az olyan földrajzi nevektől sem, mint Cinkota, Csepel-Csillagtelep vagy „a” Havanna.

Szóval elveszni a Móriczon egészen groteszk ötletnek tűnt.

Azt hiszem, az az életforma, amit a külvárosban, (alias kertvárosban, ma már így szokás nevezni) éltünk, voltaképp a falusi embereké volt – nem véletlenül, a külvárosi kerületeket nem olyan régen csatolták a városhoz, addig önálló községek voltak.

Gyerekkoromban, a szomszédságban nem építettek csoda díszkerteket csobogóval, mint ma szokás, nem volt locsolórendszerrel és kertésszel karbantartott pázsit, hanem ágyások voltak, és köztük szép, takarosan elgereblyézett föld. Mindenfélét termesztettek az emberek, és a szomszédok közt működött a cserekereskedelem: málnát adott az egyik, cseresznyét a másik, spenótot a harmadik, mikor mi termett, ki mit vetett, ültetett, nevelt.

Csirkét, disznót is sokan tartottak a környéken régebben, igaz, az én gyerekkoromban már nem, mert akkor már a felnőttek a gyárakba jártak dolgozni, vagy „be” Pestre, irodába, a nők is, nem bírták már gondozni a jószágot.

Pár csirke azért maradt mutatóba. (Most pedig megint divat tartani, ugye.)

Szóval, amit a belvárosi gyerekek legfeljebb a vidéki nagyszülőknél láttak, azt mi testközelből.

A minap be kellett gyújtanom erdei fával, gyújtóssal egy hatalmas dézsányi vizet melegítő fém kályhába, ami gyakorlatilag egy szűk henger volt. És jól meglepődtem saját magamon, mert rájöttem, minden trükkre tökéletesen emlékszem. Tudom, Nagyi hogy csinált gyorsan meleget, amikor hazaértünk, és öt fok volt a szobában. Ő olaj- és széntüzelésű kályhákat használt, de a szomszédban lakó nagynénjénél volt sparhelt, kemence, a szülőházamban pedig cserépkályha.

Nem voltam cserkész, de büszkén jelentem, bárhol rakok tüzet bármilyen fosszíliából. Tényleg. (Aki még nem próbálta, az most biztos nevet, hogy ez aztán a teljesítmény, de ha már lett tele a lakása csípős füsttel egy próbálkozása során, vagy aludt ki a tűz a kályhában huszadjára, mert az istennek sem akart lángra kapni a becipelt fa a gyújtóstól, akkor megért.)

Ha a belvárosban születek, ahova lakni egy időben annyira vágytam, ezzel például nem dicsekedhetnék most nektek.

És nem anekdotázhatnék arról sem, hogy mi még a nagymamámnál kerti budira jártunk (Budapesten, igen, a nyolcvanas években), és vödörrel hoztuk be melegíteni a kútról a fürdő- vagy inkább mosdóvizet. Eszembe sem jutott akkor, hogy ez kényelmetlen. Mert mihez képest jutott volna eszembe? Nem volt nálunk kicsivel sem nagyobb komfort, mint egy tanyán, de gyerekként bánta a fene. Legalább nem kellett „vigyázni” semmire nagyon, legfeljebb a húgomra.

Nem tudom, a felnőttek hogy érezték magukat a bőrükben, mire vágytak, hogyan és hol szerettek volna élni, de nekem nagyon jó volt gyereknek lenni. Nagyon-nagyon jó volt.

A nagyapám mindenesetre sírt örömében, amikor kiutaltak nekünk, a lánya családjának egy összkomfortos panellakást Kispesten. Ilyenje még nem volt senkinek a szűk családban, igaz, diplomája sem. A szüleim hasítottak.

Nagy ugrás volt ez a lakásdolog, bár – őszintén szólva –, a família minden tagja zsigerileg utálta a lakótelepet, a millió ismeretlen embert millió egymásra nyíló ablak mögött, a távolban újabb és újabb tömböket pakolászó darukat, a huzatos gigászokat mindenfelé, amelyek kitakarták a napot, a bűzös szemétledobó-szörnyeteget, a beton virágtartókat és réteket, amelyekről Skodák és Trabantok gördültek ki hétvégente. Idegenek maradtunk ott mindvégig. Viszont volt rendes klozet, kád, központi fűtés és nem palackban lakott a gáz.

Nagyapám vágyálma, az én rémálmom: fellélegeztem, amikor elköltöztünk onnan évekkel később. Azt hiszem, anyuék is.

Házba mentünk onnét, a szüleim építették, mondhatni, a saját kezükkel. Remélték, sok a hely, maradunk majd ott velük mi is, gyerekek. Persze nem maradtunk, így szokott lenni.

Én, ahogy tehettem, beköltöztem – „a” városba. Annak is a kellős közepére, ahová titkon mindig vágytam „úrilánynak”, már ha éppen nem visszakívánkoztam a gyerekkorba és a nagyanyámhoz. De Nagyi időközben meghalt, úgyhogy nem volt kérdés, merre van az előre. Belvárosi lány lettem. Legalábbis úgy néztem ki. Gyalog jártam a szigetre, a munkahelyemre, a moziba, minden közel volt. Sok fiatal és sok külföldi szomszédom volt, ellepték a kávéházakat, amelyekben én is sokat ültem, pezsgett, nyüzsgött, forrt előttünk az utca, pláne nyáron, amikor jobb híján a körfolyosóra ültem ki éjjel, de ott sem volt levegő. Nem bántam, élveztem minden percét a szédületnek.

Ha hazamentem a szüleimhez, körülbelül annyit utaztam, mint azok, akiknek a családja, mondjuk, Nógrád megyében lakott valahol.

Azt gondoltam, soha többé nem költözöm el a belvárosból, ide tartozom most már, és kész. Én ugyan tutira nem békávézom-autózom el többé a nap felét, nem fogok korábban kelni mindenkinél, hogy odaérjek egy találkozóra, az estéim pedig szabadok lesznek mindörökké, mert nem kell a hazajutással, másnapi keléssel kalkulálni, halleluja.

Szerintetek hol lakom most, húsz évvel később?

Talált, süllyedt, persze hogy a külvárosban. Csak most egy másikban.

Megint mondják, hogy útlevél kell hozzám, ha valaki meg akar látogatni. Megint egy órát utazom a munkahelyemig. Megint káromkodom emiatt. De már fel sem merül, hogy beköltözzek „a városba”.

Ágyásaim még nincsenek, gereblyém viszont már van, gyümölcsfáim és állataim is, igaz, nem esszük meg őket. Egyrészt sokkal kényelmesebb az életünk, mint gyerekkoromban, a begyújtás egy kapcsolás, nem kell megrakni kályhát, a meleg víz is megtölti magától a kádat, másrészt viszont az összes technika által magunknak megspórolt időt munkával töltjük, csak másmilyennel, mint a nagyszüleim.   

Apukám képeket fest, és az egyik kiállításának az volt a címe, hogy Hazatérés. Nem kellett megbeszélnünk, mire gondolt, amikor ezt a címet adta, pedig nem a mi „falunkat” festette.

Tudnám, miért van az, hogy az életünk második felében azon dolgozunk, hogy megalkossuk valamiképp a gyerekkorunk díszleteit, amelyek közül életünk első felében elvágyódtunk, lehet, el is menekültünk. Világgá megy az ember, aztán hazasompolyog. Ha lehet.

 Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció