–

Hangos hajnali konvoj hajtott a kórház elé. Egy pillanat alatt elleptük az utcát, majd a népes társaság – a mozaikcsalád és a barátok – az üres folyosókon visszhangzó karattyolással menetelt egészen a szülészetig, ahová már csak Sári és Béla léphetett be.

Az utolsó puszik, ölelések után, mint egy vándorcirkusz tagjai ültünk a padokon, és a függöny takarásában vártuk, hogy elkezdődjön az előadás. A későbbi fellépésre váró dédi, nagyik, nagyapa, nagybácsik, anyósok, apósok, nagyanyós, nászok, nászasszonyok, féltestvérek, menyek, sógorok, sógornők, ángyok, és még ki tudja, hányféle, számomra kibogozhatatlan, egymással szövevényes kapcsolatban lévő rokonok.

Sáriék családalapítása, Róza érkezése alaposan megrázta a kaleidoszkópot, változott a szereposztás, új színes formációk, kapcsolódások jöttek létre, melyekhez társultak innen-onnan a legközelebbi barátok, és így alkottunk egy nagy családot, amelynek lényege egymás elviselése, a szeretet.

Mikor a lányomék mögött bezárult az elektromos ajtó, a családi vándorcirkusz tagjai elcsendesültek. Anyám, a dédi, aki mindig megállíthatatlan, kizökkenthetetlen, és sztorifolyamokban kommunikál, szokatlanul beforduló lett. Az elmúlt hónapokban eszembe sem jutott, hogy míg én az öregedés gondolatával, a nagyiság státuszával barátkoztam, addig neki, a család legidősebb tagjaként, az anyaság, nagymamaság mellett a dédiposzt adta lehetőségeket, és talán a lassan elköszönő generáció, vissza- és előrenéző problémáit kellett feldolgoznia. Igen, jó esetben ez az élet rendje, de mégse lehet habkönnyű, főleg, ha az ember múltján többször átgyalogolt a történelem és a gyilkos betegség is. De akkor, ott az életet ünnepeltük, szóval a kórházi folyosón nem láttam értelmét a közös szétszálazásnak.

Rózi születésére koncentráltunk.

A Jön a baba dokumentumsorozatom miatt (plusz a sajátjaim) majdnem ötven gyerek világra jövetelénél voltam jelen. Most volt az első, hogy kint ücsörögtem, mert a kotnyeleskedő, kérdezősködő nagyinak akkor nem volt dolga.

Arra gondoltam, hogy 12 évvel ezelőtt, amikor Sári öccse, Zsiga született, a lányom volt, aki üzenetemre a matekóráról felpattanva a közeli gimiből elsőként ért a kórházba, ő fogta a kezem, amikor vajúdva a szülőszobába vánszorogtam. Most meg ő volt bent, és tapasztalatból, szinte percre pontosan tudtam, hogy most van az, hogy „cicahát”, megkapja a spinális érzéstelenítést, most már fekszik a műtéti lámpákra meredve. Remélem, hogy az anesztes doki jó fej és dumál hozzá, kicsikém, minden oké, nem vagy egyedül, Béla a műtő előtt vár, és mi is itt vagyunk kint.

Most vágják, már csak körülbelül két perc, most kiemelik Rózit, felsír, igen, felsír, mindjárt az apukája karjában van, Sárikám, már csak a műtéti stoppolást kell átvészelned, meg a következő sok évet, különösen a lányod kamaszkorát. 

Aztán egyetlen másodpercre kinyílt az ajtó, megpillantottuk Bélát, kezében egy kis csomaggal. A maszk fölött könnyezve, vörös szemmel nézett a lányára, és csak annyit mondott:

„Mindenki jól van.” 

Ekkor a cirkusz tagjai egy focimeccs drukkereivé alakultak. A férjem kezét a magasba lendítve úgy ugrált éljenezve, mint amikor a Barça győztes gólt rúg a Real Madridnak. Mindenki mindenkivel sírva-nevetve ölelkezett, kezdetét vette a népünnepély. 

Egy óra múlva a vejem guruló ágyon kitolta a nap hősét, aki a kis csomagot, benne a számunkra legszebb 2800 grammos, 48 centis gyöngyszemet szorongatta, és akkor mindenki föléjük tornyosulva, boldogan kiabált az arcukba. Én a testemmel próbáltam közéjük kerülni, nehogy már rögtön az elején összeköpködjék őket. 

Három nap múlva Sári a nappaliban ült, úgy sírt, mint kiskorában, amikor az orrából jégcsapként csüngött a takony.

A csecsemős nővérek ugyanis még a kórházban elkezdték nyomasztani, hogy „túl aluszékony a baba, nem eszik eleget, mert nincs elég tej, túl sokat fogyott”. Legszívesebben dúvadként rontottam volna rájuk, hogy ha segíteni nem tudnak, legalább ne ártsanak!

Sári már otthon, ezzel a bizonytalansággal kezdett neki az „életben kell tartanom a gyerekem” akciónak. Próbálkoztak nagyon a szopizással, de nem igazán sikerült, ettől Rózi éktelen haragra gerjedt, üvöltött, anya pedig bepánikolt. Azonnal szalasztotta Bélát tápszerért. De mégse, próbálkoztak újra. Na mégis legyen a tápszer. De nem megy, éhen fog halni a gyerek, azonnal tápszert! – kiabálta végül sírva.

A vejem klaffogós sportpapucsban, tréninggatyában, a kutyák hangos csaholásával kísérve – jó mókának tartották az ide-oda rohangászást –, megzavarodva, tanácstalanul pendlizett a nappali és a bejárati ajtó között. Ez volt az a pont, amikor mindenki, sőt a magam számára is ismeretlen nyugodt erőmet elővéve azt tanácsoltam, ne kínlódjanak, hívjunk segítséget.

Néhány óra múlva megjelent Bocskainé Irci, a mi mentőangyalunk, aki páratlan pszichológusi képességgel, és több évtizedes szoptatási tanácsadói, csecsemős nővéri tapasztalattal, humorral oldva a feszültséget, rávezette anyát és lányát az egymásra hangolódásra, a szoptatásra, és láss csodát, volt elég tej. A meghitt, harmonikus csendet csak Rózi ütemes, elégedetten mormogós nyeldeklése törte meg. 

Olvastam egy tanulmányt, amiben idősebb szülőket kérdeztek arról, mit csináltak volna másképp fiatal anyaként, apaként. A nagy többség ezt válaszolta:

„Több segítséget kértünk volna.” 

Én is azt mondogattam Sárinak, hogy nem kell hősként mindent megoldaniuk. Nem gyengeség támogatást kérni. A segítség pedig mindenkinek más, és sokfelől jöhet. Testet ölthet ételrendelős cég meleg ebédjében, patyolatban, mindenféle szakember, pozitív, nem lehúzó közösség, szomszéd, barát, bébiszitter, távoli-közeli rokon segítségében – és mindenképp, ha van, hadra fogható nagyiban. 

Azt már korábban is írtam, elhatároztam, hogy úgy segítek, ahogy a lányomék szeretnék, és nem úgy, ahogy én jónak látom. Ennek ellenkezőjére volt példa a családban, és ha lesz hozzá erőm, és képes leszek úgy megfogalmazni, hogy ne nagyon bántsam meg az én szerető anyukámat, majd erről is mesélek. A mi anya-lánya történetünk miatt hoztam meg a fenti „jól akarok segíteni” döntést, de ehhez partnerek kellettek.

Fontos volt, hogy Sári és Béla meg tudják fogalmazni, miben várnak támogatást, nekem meg az volt dolgom, és ma is ebben vagyok, hogy kellő empátiával felfogjam, mint ahogy azt is, hogy ők határozzák meg, ki, mikor jön babanézőbe.

Emlékszem, amikor Sári születése után megérkeztünk a kórházból, ott ült a nappalinkban az egész család. Teljes pánikban voltam, mert azt se tudtam, hogyan fogom megfürdetni a csöpp gyerekem, közben pedig hullafáradtan jópofizva, kávét kellett szervírozni a vendégseregnek.

Szóval a fiatal család húzza meg a határokat, és ha valakinek ezzel problémája van, azt intézze el magában. 

De visszatérve a segítéshez, ez naponta változhat.

Egyik nap az a jó, ha csendben, szinte láthatatlanná válva kimosok, kiteregetek náluk, majd hazamegyek. Máskor ebédet hozok. Harmadik nap kiveszem a kezéből a síró babát, és röhögve nézem, ahogy monomániásan porszívózik. Nálunk egyébként – természetesen női ágon – öröklődött a katatón porszívózás és a lakás tárgyainak a kívülálló számára teljesen értelmetlen, a mi számunkra viszont egy nagyon is létező mátrixban való elhelyezése. A könyvek, vázák, papucsok és mindenféle biszbaszok tologatása. Minket ez teljesen kikapcsol.

De folytatom a segítés további lehetőségeit. Lehetnek olyan napok, amikor nincs más dolgom, mint felszívódni, nem jelentkezni, ellenőrző telefonokat nem megereszteni, és hagyni, hogy a kis család kizárólag hármasban legyen. Máskor beugrom egy órára, hogy Sári a gyermekágyi időszak befordultságából kiszabadulva, miután úgy kikerázta magát, mintha az Operába menne, elhaladjon a legközelebbi bevásárlóközpontba.

Az is nagyon jó lehet, ha napközben hagyom aludni, közben én a babakocsiban alvó unokámmal és a két mindig másfelé húzó kutyával büszkén parádézom az utcán. Itt jegyzem meg, a saját gyerekeim csecsemőkorszaka után sokadjára tapasztaltam, hogy a babakocsi–kutya kombó nagy körültekintést igényel. Mert ugye csak két keze van az embernek. Ha Siva istennő lennék, akkor a kocsit sem kéne lefékeznem, mert az egyikkel azt tartanám, a másik két kezemmel egy-egy ugráló ebet, a negyedikkel pedig szépen zacskóba markolnám a kakikat. Mármint a kutyákét.

De nem vagyok istennő, csak egy mezei nagyi, aki akkor alig várta, hogy az unokája végre nálunk aludjon. Elképzeltem, ahogy a férjemmel és a fiammal fürdetjük a hurkás Rózit, majd mindnyájan együtt hempergünk a nagyszülői ágyon. Később ez is eljött, de már tudtam, nem szabad az időt sürgetni, jobb a jelenben élni,

mert minden rohadt gyorsan elmúlik, és aztán nézhetünk, mint most, amikor a 43-as lábú kamasz fiú már nem igazán akar a szüleivel mutatkozni, mert cikik vagyunk. 

Egyet nem voltam hajlandó akkor és most sem, vasalni. Vekerdy Tamás pszichológus mondta: „Könyörögve kérem az anyákat, hogy ne vasaljanak, mert a vasalás egy pokol.” E megállapításával is tökéletesen egyetértek. Az üdvözítő, frusztrációmentes anyai, nagymamai léthez annyit teszek hozzá, hogy akkor alszunk, amikor a baba, és akkor vasaluk, amikor a baba. 

Hadas Kriszta

A kiemelt kép a szerző tulajdona