–

Nem tömegközlekedünk napi szinten, de ha igen, akkor valahogy mindig látványosság leszünk. Valamiért a csodaszép és roppant kommunikatív kislányaim rendszerint ezeket a pillanatokat választják, hogy a kínosabb kérdéseket feltegyék, a mókásabb családi sztorikat felidézzék.

De miért nem ülünk le?

A legkevésbé vicces, de mindig hatásos, amikor a full teli buszon ártatlan tekintettel megkérdezik, hogy miért nem ülünk le? Mindig szépen válaszolok, hogy mert nincs hely. Szerencsére ilyenkor hirtelen lesz. Aki esetleg nincs képben ekkora gyerekekkel kapcsolatban: egy három év alatti gyerek egyensúlyérzéke, de még a koncentrációs képessége sem elég fejlett ahhoz, hogy kapaszkodva megálljon egy mozgó járművön. Egy négy év fölötti már elég ügyes, de nem méri fel, hogy pontosan mikor kell ellentartani. Vagyis a felnőtt, aki két ilyen korú kisgyerekkel utazik, általában kézzel-lábbal azon igyekszik, hogy ne zuhanjanak el az első fékezésnél. Na, ezt nem könnyíti meg, hogy a legtöbb esetben a többi utas az első megállóig észre sem veszi, hogy felszálltunk, így ha alapból nincs hely, akkor megszívtuk. Főleg, ha jármű (kismotor, nagy roller, futóbringa) is van velünk. Ilyenkor szerencse, hogy a lányok rögtön ezzel a kérdéssel nyitnak.

Mi a jó a buszozásban?

Budapesten azért gyakran megesik, hogy akkor is praktikusabb a tömegközlekedést választani, ha az embernek van autója. De ezt egy kétévesnek nehéz elmagyarázni. Nagyobb lányom ugyanis ennyi idős volt, amikor az apukája mesélte neki: Képzeld, holnap busszal megyek dolgozni. Rögtön jött a kérdés: De miért apa, amikor autóval sokkal jobb? Ezt egyébként azóta már másképp gondolja.

Örök probléma nálunk, hogy hány könyvvel hagyjuk el a lakást, és mivel a harmadik emeleten lakunk egy lift nélküli házban, még az autóig sem szívesen cipelek fejenként egynél több (vékony) könyvet. De a kisebb lányom elég kemény vitapartner ebben:

– Anya, vigyük el a könyveinket, hogy legyen mit olvasnom a buszon.

– Jó, választhatsz egyet.

– Nem egyet, vigyük el mindegyiket.

– Mindegyiket nem bírom el.

– Biztos? Jó, akkor hát vigyünk négyet.

(Kettő lett a köztes megegyezés.)

Még egészen pici volt a kisebbik lányom, akit magamra kötve vittem a buszon a kormányablakhoz – aminek közelében lehetetlen parkolni –, miközben a nővére a saját lábán jött. A kicsi sírva fakadt, mire én viccesen megjegyeztem: Ne aggódj, készen lett a személyid, nem csempészünk ki Szlovéniába. Nem hatotta meg, tovább pityergett. Megszólalt a nővére: Szerintem nem szereti, ha csempézik. A fél busz egy emberként röhögött fel. Szóval a nagy telefonnyomkodás félig-meddig csak látszat.

Ez akkor is kiderült, amikor a buszon a hangosbemondóban tájékoztattak a metró időszakos leállása miatti metrópótló torlódásokról és késésekről, ami úgy zárult, hogy „köszönjük türelmüket”. Erre a nagyobbik lányom megszólalt: „De anya, miért köszönik a türelmünket, amikor én nem is voltam türelemben.” És valóban nem, mert akkor már hatodszor kérdezte meg, hogy hány megálló múlva érünk oda.

Kínos témák a buszon

Az is megesik, hogy más foglalkoztatja őket, így a buszon állva kell társalognom olyan témákról, amiket legszívesebben a négy fal között (sem mindig) beszélnék meg. És persze olyankor épp senkin nincs fejhallgató.

Szokásos buszos témázgatás megy, elég sokan vannak, de mindenki ül, délutáni utazóközönség, felnőttek, gyerekek vegyesen. Átbeszéljük, ki néni, ki nagylány, már ez is elég para, nehogy valakit túl idősnek tippeljek, meg kell mondanom, hogy ki iskolás, ki dolgozik már, tiszta lutri. A nagyobb már expert, vágja, hogy nem mindig a magasabb az idősebb, erről beszélgetünk épp. Mire a kisebb felveti:

– Anya, te felnőtt vagy.

– Honnan tudod, hogy felnőtt vagyok? – kérdezek vissza, problémamentes terepnek tűnik.

– Mert hosszú a hajad.

– Aha. De a tesódnak is hosszú a haja, mégsem felnőtt. Apának meg rövid, mégis felnőtt. – Van az a mondás a lófaszról meg az alászaladásról.

– Meg azért tudom, mert nagy a cicid. – A komplett utazóközönség vigyorogva csekkolta a melleimet, nagy élmény volt.

Azt, hogy hányszor kellett leszállnunk S. O. S. azért, mert valakinek kakilni kell, meg sem tudom számolni. De hogy ezt általában milyen választékosan hozták tudtomra, az nagy élmény volt a többi utas számára. („Anya, mindjárt kipottyan egy kakidarab a popsimból.”)

De a kaki-pisi kérdés nemcsak ilyenkor merül fel. Hanem állandóan. Egyszer egy fél buszutat töltöttem azzal, hogy a kisebbik lányommal vitatkoztam arról, hogy a frissen vásárolt plüss Törpillának kék kaki lóg-e a fenekéből, vagy az tényleg a farka.

Máig meggyőzhetetlen. Mondjuk meg tudom érteni.

Gyermeki bölcselkedések

Gyakran mesélünk a buszon, ha épp van hely, és el tudjuk foglalni a hátsó hármas üléseket. Olyankor úgysincs akkora tömeg, hogy az emberek kibeszélése és/vagy szórakoztatása elég izgalommal szolgáljon. Egyszer az volt a mesében, hogy „a tó fenekén.” A kisebbik lányom rögtön rávágta:

– Anya, a tónak nincs is feneke. – És persze közben már röhög.

– Van feneke, csak nem olyan, mint az emberé. Hanem az valójában az alja.

– Akkor kaki van a mesében?

– Dehogy van kaki, csak a tó fenekéről van szó benne.

– De a fenékből kaki jön! – Itt már dőlnek a nevetéstől. És nem csak ők.

Legutóbb, nem sokkal azután, hogy megnéztük az Aladdin rajzfilmet, éppen azt meséltem a buszon. A kisebb lányomnak van szeme az ilyesmikre, a rajzfilmben rögtön feltűnt neki, hogy Jágó egy ponton azt mondta, „a büdös életbe”. Ez napok óta vicces, a buszon is kitárgyalták, hogy ez az a pont, ahol mondja (a könyv szerkesztője érthetetlen okokból kihagyta a szövegből). Aztán a nagyobb lányom továbbfejlesztette: „A kaki is büdös, kaki élet, hahahaha!” Mire a kisebb: „Az élet nem is kaki!” És így tényleg nem. Még az amúgy sok kívánnivalót hagyó tömegközlekedésen sem.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/ipekata