Miért jó meccset nézni gyerekekkel?
Emlékeztek a kétezres Európa-bajnoki döntőre? Olaszország és Franciaország játszott, és én konkrétan véresre karmoltam a kezem izgalmamban (hosszabbításban egyenlítettek a franciák és aranygóllal győztek, szóval tényleg volt miért izgulni). A szurkolási motivációim, mondjuk, utólag elég kétesek: azért az olaszoknak drukkoltam, mert abban a csapatban megítélésem szerint szebb fiúk voltak, de hát tizenöt évesen szerintem ez nem meglepő koncepció. És még ha a véresre karmolás vagy a focisták felsőtestének tüzetes tanulmányozása nem is pont az, amit a lányaimnak szánok, szeretném, ha nekik is lennének nagy szurkolásélményeik, amiket húsz év távlatából is fel tudnak idézni. Tóth Flóra írása.
–
De miért fontos, hogy egy gyerek szurkoljon?
Bár nem vagyok szakember, abban azért biztos vagyok, hogy a szurkolás által a gyerekek nagyon sok mindent tanulnak a világról. Nyilván a kemény munkáról és a csapatszellemről meg más dolgokról is, de szerintem ennél sokkal több potenciál van ebben.
Bizonyos sportoknál a szabályok ismerete is hasznos dolog (akár azt is mondhatnám, hogy az alapműveltség része, bár akkor biztos lehurrognának azok, akiket egyáltalán nem érdekel a sport), de a földrajz, a számolás és a történelem is eléggé adja magát, bármilyen kontinens- vagy világversenyről van is szó.
Közben a saját viselkedésünkkel is példát mutatunk sportszerűségből meg abból, hogy hogyan ne tárgyiasítsuk a sportolókat. A drukkolás nem azt jelenti, hogy a vesztes csapaton vagy sportolón kitöltjük a felhalmozódott feszültségünket – hiszen senki nem látja, mit ordibálunk a tévé előtt („csak” a gyerekünk).
Ráadásul, ha változatos az otthon követett sportválaszték, akkor megkönnyítjük a gyerekünk helyzetét, ha majd később azt szeretnénk, hogy sportoljon – mert már van egy csomó sport, aminek ismeri a menetét, így nem fog gondot okozni a sportválasztás. Én több sportágat is választottam a tévéből, és profitáltam is belőle.
Így lettem „profi” sportnéző
1992-ben, hétévesen éppen a Balaton-parton nyaraltunk az olimpia idején, és máig előttem van, ahogy az első napokban járjuk a környék kocsmáit, hogy megtaláljuk az ideális helyszínt, ahol majd megtekintjük „Egérkét”, ahogy leússza a fél világot (ami nekem akkor nagyjából mesebeli történetnek tűnt), és még néhány kulcssportágat. Nem sokkal később az öcsém focizni kezdett, úgyhogy a nézőtéri hangulatot és az ehhez kapcsolódó viselkedésmintákat már élőben is elkezdtem átélni, és nagyon hamar rájöttem, hogy egy igazi tévé előtt szurkoló típus vagyok. Már akkor is látványos volt számomra a különbség a kommentárral és a visszajátszásokkal, pedig a jelenlegi apparátushoz képest durván gyerekcipőben járt a sportközvetítési szakma.
Biztos utolérhetetlen a légkör, ha a helyszínen követsz egy sporteseményt, de basszus, hát alig látod, mi történik, és senki nem mondja a statisztikákat vagy a részeredményeket, nem beszélve a játékosokhoz kapcsolódó, „kis színes” infókról.
Ráadásul ma már olyan technológia áll rendelkezésre, hogy a focisták borostáját szálanként le tudod számolni, ha nézed a közvetítést, és nincs csúszás, mindent abban a pillanatban látsz, amikor történik! Na, ahogy látjátok, vérbeli tévésként engem a közvetítés maga legalább annyira lelkesít, mint az esemény. Ez persze már később jött. Mint ahogy az az információ is, hogy sportot nézni nem feltétlenül „lányos” dolog, amit azóta sem értek, pedig nekem is voltak hasonló élményeim, mint amiket Csepelyi Adrienn összegyűjtött ebben a cikkben, pedig sem sportújságíró, sem olyan komoly drukker nem voltam és vagyok, mint ő.
Egyébként az olimpiákon és a bevezetőben már felidézett Eb-döntőn túl van legalább tíz olyan sportesemény, amire máig meghatározó élményként gondolok vissza.
A mobilnet hajnalán néztem vízilabdameccset távolsági buszon laptoppal az ölemben a fél utazóközönséget magam köré gyűjtve,
szerveztem nemzeti ételes foci-vb-döntő partisorozatot, és vettem tévéelőfizetést azért, hogy tudjam követni a 2008-as Eb-t. Ezek után nyilván alig vártam, hogy a gyerekeim is olyan korúak legyenek, hogy be lehessen rántani őket ebbe, mert szerintem a sportnézésben az a legcsodálatosabb, hogy azt csipegeted ki belőle, ami a kedvedre való, senki nem mondja meg, hogy mit „kell” megnézned – ha egy sportág, csapat, verseny nem áll közel a szívedhez, akkor egyszerűen kihagyod. Bármikor fel lehet venni a fonalat, főleg most, hogy minden információhoz fél perc alatt hozzájuthatunk.
Hogyan kezdjünk bele a közös sportnézésbe?
Nekem óvodás és kisiskolás lányaim vannak, akik elég korán szerezték meg az első élményeiket sportnézés terén, de nem bíztam a véletlenre: jégtánccal és műkorcsolyával vezettem fel a témát. Azóta már belekukkantottunk a síugrásba és az óriás-műlesiklásba, és természetesen néztük a budapesti vizes vb egy részét (pedig a kisebb akkor még alig volt kétéves). És most az Eb az első olyan focis esemény, aminél már elég nagynak ítélem őket ahhoz, hogy nagyjából végigkövessük – ez lesz az olimpia főpróbája is. Holnap kezdünk a magyar meccsel, úgyhogy még nem tudom, hogyan reagálnak. Azt biztos nem fogom megemlíteni nekik, hogy focit nézni nem „lányos” dolog, főleg, hogy a mi családunkban a lányok nagyobb érdeklődést tanúsítanak a téma iránt, mint a fiúk egy része. A foci már évek óta érdekli őket, mert a nagybátyjuk ma már amatőr játékosként, de évtizedek óta űzi, sőt edző is, szóval a jó alapok megvannak.
Szerintem a sportnézés kulcsa a koruknak megfelelő, de nagyon-nagyon rövid magyarázat (tehát a lesszabály ráér), és mindenképpen tartozik hozzá valami nassolnivaló. (Holnap az ellenfél tiszteletére pastel de natával készülök…)
Mivel a gyerekek képernyőzésére érzékeny vagyok, és szerintem nem is biztos, hogy egy teljes meccs leköti őket, az a tervem, hogy csak a második félidőnél csatlakozunk be, aztán majd meglátjuk. Sok gyereknek különösen izgalmas része a meccsnek a himnuszéneklés, de gyerekkoromban volt olyan meccs, amit a késői kezdés miatt csak félig nézhettem meg, ilyet ne tegyetek szerintem, máig kísért, hogy én csak reggel tudtam meg az eredményt. Ez kegyetlen dolog, de tényleg. (Ez tényleg kegyetlen, a koliban is rendszeresen elkövették ellenünk ezt a gyalázatot – a szerk.)
A másik, amivel szerintem szülőként érdemes készülni, az néhány érdekes infó a játékról, az országokról és a játékosokról – szerencsére a közösségi média ebben sokat segít. És az sem árt, ha arra is felkészülünk, hogy a gyerekek egy idő után meg fogják unni. Esetleg mást akarnak nézni. Én úgy tervezem, hogy ha unják, akkor fájó szívvel, de kikapcsolom, aztán meglátom, hogy a következő meccs elé hogyan ülnek le. Tapasztalatom szerint, ha én lelkesedem valamiért, akkor könnyen „jönnek velem”, aztán simán lehet, hogy nagy pofára esés lesz.
Ti tervezitek követni az Eb-t gyerekekkel? És mi a véleményetek a közös sportnézésről?
Tóth Flóra
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Giselleflissak