Tóth Flóra: „Dobja már ki a csomagot a lépcsőházba, hogy ne kelljen cipővédőt húznom!” „De hát ez egy kanapé!” – WMN-naplók

–

Dolgok, amikre nem vagy felkészülve

Egyedül a gyerekkori otthonomban laktam ennyi ideig (ahonnan szakaszokban költöztem el), ezért csak tippjeim voltak, hogy közel tíz év alatt mennyi holmi halmozódik fel. Bár tudtam, hogy vannak szekrények, amiknek a felső polcait évek óta nem néztük át, azért a valóság százszor durvább volt, mint gondoltam. Másfél hónappal a tervezett költözés előtt álltunk neki a legkritikusabb pontoknak, az úgynevezett „suvasztószekrényeknek”. Úgy tűnt, az évek óta elhelyezett cuccokra a hármas szabály érvényes: egyharmad szükséges, egyharmad másnak jó lesz, egyharmad teljesen szemét. De miért tárolunk évek óta tökéletesen használhatatlan dolgokat?! Nincs válasz. Persze most is (nem először életemben) megfogadtam, hogy a „majd jó lesz valamire” típusú dolgokat inkább továbbadom, hátha másnak tényleg jó lesz és nem majd.

A legfurább dolgok nyilván a gyerekholmik között bújtak meg, 

a régen eladott babakocsi esővédőjétől kezdve az ajándékba szánt, de eldugott, majd elfelejtett könyveken át az öt éve elromlott, de spontán megjavulásban reménykedve eltett kiságyforgóig minden volt a szekrény mélyén.

Kincs vagy szemét?

Már a selejtezés is óriási feladat elé állított bennünket, hiszen az évek alatt összegyűlt használhatatlan dolgokat nyilván nem lehet továbbadni sem pénzért, sem ingyen – így rengeteg lett a szemét. Akadt újrahasznosítható meg speciális is, de elképesztő módon megterheltük a társasház kukáit (itt is elnézést kérek az érintettektől). 

Fontos kérdés: ti mit csináltok a gyerekek műalkotásaival? 

Csak mert én gyűjtöm őket appban is, de nekik ez nem elég, ők szeretnék a kézzelfogható példányt is mind az 58 645 rajzból, gipszizéből, felismerhetetlen só-liszt gyurma entitásból. Végül egy esős szombatot eltöltöttünk a válogatással, így bármikor be tudok rendezni egy kiállítást a gyerekek korai zsengéiből, csak megfelelő kiállítótérre lenne szükség.

Ha bármilyen selejtezésnél újrajátszottuk volna a Szex és New York emblematikus gardróbkipakolós jelenetét, az én gyerekeimnek csak „kincs” feliratú táblácska kellett volna, mert szerintük minden az. 

A nem működő elemtöltőtől a törött fakanálon át az öt éve kihízott farmerig, minden. (Azért a kedvenc, félig kihízott farmeromat eltettem, sosem lehet tudni alapon.)

És eljött a konkrét átköltözés napja is…

Végül valahogy minden dobozba került, de az utolsó napokban már nagyjából vakon pakoltunk… ezért történhetett meg, hogy a költözés kellős közepén konstatáltuk, hogy az egyik autó kulcsa egy olyan kabát zsebében maradt, ami valahogy bekerült egy „nappali mindenes” feliratú dobozba. Természetesen négy ilyen doboz volt, és gondolom, már tudjátok, hogy az utolsóban találtuk meg a kabátot, pedig én tudományos megközelítéssel próbáltam megfigyelni, hogy melyiket mennyire kapkodva írhattuk. Nem jól tippeltem. 

Szerencsére a kávégépet a régi lakásban utolsóként raktuk el, és az anyósülésen szállítottam át elsőként, bekötve és végig beszélve hozzá, nehogy cserben hagyjon az új helyen – így a nagy ijedségre gyorsan ittunk egy kávét.

Bújócskahely interneteléréssel

Könnyített pályán mozogtunk, mert a költözés napján a gyerekek a nagyszülőknél voltak estig. 

Amikor végül megérkeztek az új otthonunkba, ahol minden helyiségben a plafonig álltak a kipakolásra váró dobozok, óvatosan megkérdezték: „Ez így marad? Csak mert itt nagyon jól lehet akkor bújócskázni.” 

A dobozrengeteg kicsit sokkolta az internetet bekötő embert is, ugyanis szerinte őt akkor szokták hívni, amikor már rendesen beköltöztek. Jó fej volt amúgy, mondtam neki, hogy szerintem home office-os időkben a zavartalan internetelérhetőség elsőbbséget élvez olyan jelentéktelen dolgokhoz képest, mint a tévé (vagy bármi más) kicsomagolása. De neki kellett a tévé is, úgyhogy együtt kiszabadítottuk, aztán bemászott a dobozok közé, és bekötötte. Mondjuk, nézni még nem tudtuk egy ideig.

A gyerekek ekkor már legalább jártak intézménybe, csak én nyomtam a home office-t a dobozerdőből, ami enyhe rendmániásként néha kínszenvedés volt, mert nem tudtam úgy leülni dolgozni, hogy ne lássak rá a hatalmasnál hatalmasabb kupihalmokra. Végül arra jutottam, hogy egy üres falfelület felé fordulok, de akkor meg az idegesített, hogy mikor fognak ide felkerülni a képek.

Hol a p…ban van az a k… oltási könyv?!

A nappali élhetővé válását az mozdította előre a legjobban, amikor oltásra kellett mennünk a gyerekorvoshoz (kullancs által terjesztett agyhártyagyulladás, nem valami extra csókos gyerek-Covid-oltás), és azonnal elő kellett kerítenem a gyerekek oltási könyvét. Néhány éve ugyanis pár alkalommal elfelejtettem elvinni, és már „priuszom” van a gyerekorvosnál, úgyhogy oltási könyv nélkül nem kaphatnak oltást a gyerekeim (nyilván nem is szabályos). Mivel ahogy már korábban említettem, kicsit sok „nappali mindenes” doboz volt, jó párat ki kellett pakolnom a kanapéra, mire meglettek a nyamvadt oltási könyvek. (Közben sokszor hagyta el a számat az alcímben leírt mondatocska.)

A gyerekek nem nagyon zavartatták magukat, tovább használták a kanapét, dacára a ráhalmozott holmiknak, így gyakorlatilag nem volt más választásom, mint sürgősen helyet találni mindennek – a holmik, a gyerekek, és az idegrendszerem épsége érdekében.

Kanapévásárlás, mintha sitcom lenne

Mire nagyjából minden a helyére került, kiderült, hogy a gyerekek szobájában túl nagy helyet foglal el a két ágy, így inkább egy kinyitható kanapé lenne az ideális fekvőhely. Bár tizenéve vásárolok interneten (a menyasszonyi ruhámat is rendeltem!), valamiért hagytam, hogy a férjem meggyőzzön: kanapét csak élőben veszünk. Megnéztük, kiválasztottuk, kipróbáltuk, már majdnem megvettük, amikor észrevettem, hogy ugyanez a darab húsz százalékkal olcsóbban kapható egy bútorokat forgalmazó oldalon. Újratervezés, rendelés. 

 

Megjött a kiválasztott kanapé, ami a bútorboltban full stabil volt, a gyerekek ugráltak rajta kinyitott állapotban is. Szétszedtük az ágyakat, lepakoltuk a garázsba. Összeraktuk a kanapét. Inog. Kinyitva konkrétan borul, ha nem teljesen egyenletes a súlyelosztás. Ennek részben a padló egyenetlensége az oka, de ezen sajnos nem tudunk segíteni, és a nyitogatás miatt a lábak kiékelése sem megoldás. Oké, elállunk a vásárlástól. A gyerekek ágyait nyilván nem szereljük újra össze, nappaliban alvás, tábori körülmények újra. Mivel a csomagolás egy része már a szelektív kukában felaprítva, jeleztük az elállásnál, hogy csak részben tudjuk visszacsomagolni. Vették.

Pár nap múlva jön a futár érte, azt mondja nekem: dobjam (!) már ki a lépcsőházba, hogy ne kelljen cipővédőt húznia. Ööö, mondom, ez egy kanapé.

„Mi?” – kérdez vissza. Kiderült, hogy ő max. másfél méter magas, 15 kilónál könnyebb cuccokat szállít.

Újabb kör, a következő futár ír, hogy mikor jön, majd telefonál is, és akkor más időpontot mond. Közben kérdezi, hogy ugye papírba és fóliába is be van csomagolva a kanapé. Mondom neki, hogy nem, csak fóliába, ahogy ezt jeleztük. Neki erről nincs tudomása, legyek szíves, értesítsem a céget, amelyiktől rendeltük. Mondom, én már értesítettem, értesítse ő. Mondja: ő semmilyen viszonyban nincs ezzel a céggel. Mondom: viszonyban én se, de lassan annyit beszélünk, mintha lennénk. Taps, vége, köszönöm a figyelmet.

Utóirat: azóta a kipróbálás nélkül megrendelt kanapéágy megérkezett, tökéletesen funkcionál, viszont a másikat még mindig nem vitték el.

Hogy mikor jön el az a pillanat, amikor egyetlen becsomagolt, nagy kiterjedésű holmit sem kell kerülgetni, nem tudom. Fél év? Vagy egy héttel azelőtt, hogy újra költözünk?

Tóth Flóra

A képek a szerző tulajdonában vannak