„Most szőke vagyok, de a fejbőrömön még mindig ott rikít a kék négyzet” – Tinédzserek, és az ő átmeneti (?!) korszakaik
Ahogy a gyönyörű pillangónak is van egy kevésbé dekoratív hernyócska korszaka, úgy az embergyerek felnövése sem teljesen zökkenőmentes általában. Jó pár dolgot ki kell próbálni, különféle eszméket vakon követni, kísérletezni a testtel, lélekkel, ruházattal, kinézettel, míg létrejön az a felnőtt, aki már pontosan tudja, ki is ő valójában. Az odáig vezető girbegurba ösvényen való kamaszos botorkálást pedig rendszerint aggódó szülői tekintetek lesik azon szurkolva, hogy ne állandósuljon az épp aktuális rettenet, és a csemete vad kísérletezése átmenetinek bizonyuljon. Íme, jó pár olyan vallomás, amit már felnőtt emberek osztottak meg a rémséges tinédzserkorukból, amikor örökké tartónak hitték a rajongásukat a gangszta élet, a kék haj vagy a lovak iránt. Jó hír: minden elmúlik egyszer – kivéve a tetoválás. A tetoválás baromi nehezen múlik el. Fiala Borcsa írása.
–
„Ugyan, ez csak egy átmeneti időszak! Majd kinövi” – mondják a sokat tapasztalt rokonok, tanító nénik, barátnők a szegény szülőnek, aki aggódva lesi szerelmének punk taréjos gyümölcsét, amint épp magába fordulva gubbaszt a szobájában death metált hallgatva, netán biztosítótűvel böködi csipketerítővé a fülcimpáját, vagy csatlakozik valami fura szektához. Szó, mi szó, anyaként sokkal majrésabb asszisztálni a gyermek különféle bizarr hóbortjaihoz, mint megélni mindezt belülről kamaszként – tapasztalatból tudom. Nem is mertem megkérdezni azóta sem, az én szüleim vajon mit szóltak ahhoz, hogy hétvégente egy lepattant kőkunyhóba jártam tobzódni a barátaimmal egy erdő kellős közepén, ahol nemhogy budi, de még ágy vagy folyó víz sem volt, a tizenhatodik születésnapomat pedig egy sziklapárkányhoz kikötözve töltöttem.
És akkor még nem is beszéltem a más szempontból kellemetlen korszakaimról: amikor szájharmonikázni tanultam lelkesen, ám autodidakta módon (akkoriban nem voltak YouTube tutorial videók), füstölőket gyújtottam, mellé teát ittam literszámra, és merengtem az élet értelmén (ami természetesen komor volt, és csak újabb deprimáló kérdéseket generált), vagy egészen életidegen pózba kifacsarodott homokóratestű meztelen nőket rajzolgattam álló nap, és aztán ebből a sorozatomból jó párat el is ajándékoztam, többek között a végtelen szemérmességéről ismert nagypapámnak. Az élet azonban visszanyal, és immár két kamasz gyerek anyukájaként én vagyok kénytelen magamnak mantrázni: „Ez csak egy átmeneti időszak! Elmúlik!” (Legalábbis baromira remélem, különben muszáj leszek záros határidőn belül kilövetni magam a Holdra.)
Ebben a megpróbáltatásokkal teli időszakban különösen jólesett rálelnem arra a Reddit-kommentáradatra, ahol a felhasználók arról vallottak, nekik milyen nehezen tolerálható vagy egyenesen az idiotizmus határait súroló korszakaik voltak, amiről akkoriban úgy képzelték, örökké fog tartani. (Jó hír és spoiler: nem így lett!)
1. A nevem Vrümm. Vrümmvrümm.
Kissrác koromban, valahol a nyolcvanas években odáig és vissza voltam a Transzformerekért. Egyik nap aztán úgy döntöttem, megváltoztatom a nevemet az egyik kedvenc autórobotoméra. A keresztnevem elég béna, úgyhogy helyette egy menő transzformernévre vágytam. Természetesen a szüleimet is arra kényszerítettem, hogy így szólítsanak, és ha véletlenül a „régi” nevemen hívtak, iszonyatos patáliát csaptam. Így voltam egy teljes hétig én Wheeljack.
2. Miau!
A macskafülkorszakom… Mindennap hordtam a macskafüleimet. Mindenhová. Volt vagy húsz pár. Most mindenki azt hiszi, hogy egy furry vagyok. (Furry: antropomorf állatokért rajongó internetes szubkultúra – a szerk.)
3. Drága, egyetlen, örök szerelmem, te!
Amikor tizenhat évesek voltunk, megesküdtem az élő istenre, hogy a pasim az én igazi lelki társam.
Ma már a nevére sem emlékszem.
Bocs, anyu!
4. Te is más vagy, te sem.
Azt hittem, én más vagyok, mint a többi lány.
5. Cowboyélet
Nagyon akartam egy lovat.
Egészen extrém módon allergiás vagyok a lovakra.
És persze anyagilag sem engedhettem volna meg magamnak egy lovat.
6. Rocksztár
Csak a szokásos. „Nekem nincs szükségem a sulira, anyu. Hiszen együttesben játszom!”
7. „Voltál már úgy, hogy nem tudtad, ébren vagy-e, vagy álmodsz?”
A ballonkabátkorszakom, miután láttam a Mátrixot. Kiderült, egy csíra kis 13 éves távolról sem tűnik annyira menőnek, mint Neo.
8. A padlásszoba kis hercegnője
Az elegáns korszakom. Rettenetes brit akcentussal beszéltem, eltartottam a kisujjam, miközben a teát kortyolgattam, és rengetegszer mondtam, hogy ’pá-h-don’. Aztán a bátyám szólt, hogy ezt hagyjam abba, és így is történt.
9. Teljes testes bizonyítás
Csináltattam egy elég nagy tetoválást 21 évesen, mert be akartam bizonyítani a szüleimnek, hogy már felnőtt vagyok, és azt teszek a testemmel, amit csak akarok. Ma már iszonyatosan utálom, amint tehetem, le fogom szedetni.
10. A titkokat az ujjaimnak mondom el
Kitaláltam magamnak egy barátnőt, Sarah-t, aki rákban hunyt el. Mindenkinek elmondtam, hogy mennyire depressziós vagyok a halála miatt, és hogy meg akarom ölni magamat. Nyolcéves voltam.
11. Lennék én is Tarantino-film főszereplője!
A haverommal elhatároztuk, hogy nyitunk egy olyan kocsmát Jamaicában, ahol egzotikus kígyók lesznek terráriumban a falakon. A fősulin két éven keresztül győzködtük egymást, mennyire frankó lesz az egész. Az álombárunknak még neve is volt: Fredro’s. Az egész családom ezzel cukkolt. Miután kikerültünk a főiskoláról, rájöttünk, hogy mindez sajnos nem igazán rentábilis, így végül irodisták lettünk. Amúgy mindketten fehérek vagyunk, zéró jamaicai kapcsolattal.
12. A világ legrövidebb rapsztárkarriere
Amikor 14 éves voltam, és Eminem épp berobbant, rendeltem magamnak egy billentyűs szintit. Kétszáz dollárba fájt, az összes megtakarított pénzem elment rá. Amikor végre megérkezett (ugye ez még jóval az Amazon és társai előtt volt), megpróbáltam rappelni. A húgom beszólt, hogy „ez valami rettenetes”, úgyhogy azon melegében abba is hagytam.
13. „Hogy előrelépjek, nekem sok mindent meg kell élnem, és nem tudom, ki az, akitől kéne félnem.”
A gangsztakorszakom.
Középosztálybeli, fehér, 12 éves gyerek voltam, de úgy viselkedtem, mint aki bűnözésre született, az utca nevelte, és jelentős börtönmúltat tudhat maga mögött.
Péntek esténként a bevásárlóközpontban méregettem az embereket szúrós szemmel, fejemen hátrafordított sildes sapkában, bő gatyában. Ha valaki ténylegesen belém kötött, akkor rendszerint, mint két kiskakas, köröztünk, össze-összefeszülve, „na, na, mi van? Gyere ki! Nem, te gyere ki!” – én persze leeresztett karokkal, mert jobban érdekelt, hogy gangsztának tűnjek, mint hogy ténylegesen megvédjem magam. Az esetek 90 százalékában nem történt persze semmi, amit én a haverok előtt abszolút győzelemként tálaltam. (Itt jegyezném meg: az egyik barátom egyszer lefejelt valakit, de valami ultrabéna technikával, amitől mindketten ott helyben elájultak. Ám mivel a haverom tért elsőként magához, ő is győzelemként értékelte a teljesítményét, amivel meglepően nehéz volt vitatkozni.)
A sapkám elejére rávarrattam, hogy „Lil E”, ám sajnos a betűtípus és a tré kivitelezés miatt Lilynek lehetett olvasni. Nagyon gáz volt. Egy teljes havi zsebpénzem ráment a sapira, amit aztán összesen egyszer hordtam, de a barátaim így sem felejtették el soha.
14. „Megvakultam, mert csak téged látlak. Egyedül táncolok. Azért imádkozom, hogy a szíved mást érezzen.”
One Directionre táncoltam, és mindenkinek azt mondtam, hogy a klipjükben is fogok szerepelni. Őszintén azt gondoltam, hogy ez lesz a jövőm.
15. A vallomás, ami tökéletes fedősztori is lehetne. Akár…
Egy időben nagyon foglalkoztatott a halál. Bérgyilkos akartam lenni. Szent meggyőződésem volt, hogy tökéletes gyilkológép válik majd belőlem. Ez eltartott jó pár hónapig.
16. NEM-697
Uhhh. A kurvarendszámom. Azt képzeltem, rettentő szexi vagyok tőle. Most egy egyetemen tanítok, és mindig magas derekú nadrágokat kell hogy viseljek, nehogy észrevegyék a diákjaim.
17. I’m blue, da ba dee da ba daa, Da ba dee da ba daa, da ba dee da ba daa
Tizenhat éves koromban kékre festettem a hajamat, az időm java részében pedig azért dolgoztam, hogy legyen pénzem hajfestékre. Aztán egyik nyáron a macskánknak – egy szürke-fehér cirmosnak – amputálni kellett a lábát, mert megharapta egy kígyó. Így vettem észre, hogy a bőre is hasonló színű, mint a szőre. Több se kellett az én idióta tizenéves énemnek!
Leborotváltam a hajamat azzal a feltett szándékkal, hogy az egész koponyámat kékre tetováltatom. Azt reméltem ugyanis, hogy akkor majd a visszanövő hajam is teljesen kék lesz. Még egy tetováló fickót is sikerült leakasztanom, aki elvállalta a feladatot, de csak akkor, ha egy kísérleti négyzet alakú résznél működik a dolog.
Most szőke vagyok, de a fejbőrömön még mindig ott rikít a kék négyzet.
Édesanyámat annyira sokkoltam, hogy köpni-nyelni nem tudott. Az apám, amikor meglátott, kiment a kertbe, és hosszan, nagyon hosszan nézett el a távolba. Soha többet senki nem hozta szóba a dolgot. És én sem festettem be többé a hajam.
18. What’s up, bro
Volt egy Eminem-korszakom, amikor megpróbáltam „szlengesebben” beszélni. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a mondókámat sűrűn teletűzdeltem ’yo’-val, és élénken gesztikuláltam a karjaimmal.
19. Egy reményteli vallomás
Iszonyatosan undok, hülye picsa voltam. Nagyon goromba voltam mindenkivel. Hál’ istennek, hogy elmúlt! Elég sokszor bocsánatot kérek miatta az anyukámtól, de ő mindig nevet, és elintézi annyival, hogy „a tinédzserek ilyenek”. De őszintén? Igazi kis szarkupac voltam, és ennél sokkal jobbat érdemelt volna.
Fiala Borcsa
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Funwithfood
