-

Vannak napok, órák amelyek örökre nyomot hagynak az életünkben. Bebújnak a bőrünk alá érzések, illatok, ízek, érintések, színek, hangok, melyeket talán csak pár percen át észleltünk, de életünk szövetévé válnak. Megrendítő, megindító találkozások, melyek belénk ivódnak. Ezt éltem át azon a céges önkéntes napon, amit Miskolcon a Magyar Vöröskereszt által működtetett idősek otthonában, átmeneti szálláshelyen és közkonyhán töltöttünk munkával, odafordulással. Adtunk csomagot, jó szót, élményt, ételt, egy kis életet. Leborulok azok előtt az emberek előtt, akik a Magyar Vöröskereszt munkatársaként mindennap ott teljesítenek szolgálatot. És imádkozom azokért, akiken segítenek. Jó, hogy kicsiben én is részese lehettem ennek.

Borika néni szemében nem csak egy bizonytalan és szomorú öregasszony tekintete van, ahogy a fekete-fehér lapot nézi. Ott rejtőzik egy fiatal, álmodozó lány, egy anyuka, aki a boldog család örömeiben lubickol. Egy feleség, aki férjével együtt alkot, épít. Egy dolgozó nő, egy jó munkaerő. Vacsorát főz, jóéjtpuszit ad, simogat. Ez mind ő. És ennél sokkal több.

Most pedig pár hónapja a Vöröskereszt által működtetett miskolci idősek otthonának lakója, tele van félelemmel, magánnyal. Férje és fiai meghaltak.

Nincs senkije, semmije: lakását jóhiszeműen megosztotta olyanokkal, akik mindenét elvették, kifosztották. Borika néni figyelmesen, precízen, remegő kezével gondosan kiválasztva a ceruzákat, színezni kezdi a fénymásolt papíron az őszi gyümölcskosarat.

Közben beszél. Beszél, mert kérdezzük, végtelenül örül, hogy őszinte érdeklődéssel fordulunk felé.

Kiosztottuk az adományokat, egy bácsinak kicsordult a könnye, amikor meglátta, hogy zokni is van a csomagban. „Ez az egy zoknim van... a lábamon.”

Ahogy ebéd előtt az asztalt körbeülve színezünk, néhány pillanat úgy telik, mintha gyerekek között lennénk. Kacagunk, buzgón válogatunk a ceruzák között. Aztán az önfeledtségből egy pillanat alatt újra itt a valóság: súlyos sorsok, nehéz élettörténetek vannak minden ráncba írva. A tekintetek régen biztosan ragyogtak, tele voltak reménnyel, tervekkel, tettvággyal.

A sors szólt közbe? Rossz döntések, hibák vitték félre az életeket? Tragédiák, veszteségek? Majd megint rossz döntések sorozata?A szempárok mögött sorsok vannak.

És mi csak színezünk…

Mintha az életet akarnák kiszínezni, mintha most a ceruzák kékjével akarnák befesteni az eget, igyekvő mozdulatokkal sárgára a napot, zöldre a füvet. Beleadnak mindent, hogy szép legyen a kép, hogy végre helyükre kerüljenek a dolgok, és végre ne csak fekete-fehér és üres legyen minden. Mindent pótolva törekednek arra, hogy végre színekben pompázzon az egész, hogy életet fessenek arra a papírra. Legalább most legyen varázslatosan szép!

Az éjjeli menedék ágyai között van néhány, ami „be van rendezve”. Plüssfigurák, szív alakú párna, egy fotónyomat mutatja: van kit szeretni. Átmeneti szállás ez, mégis néhányan otthonná akarják alakítani az ágyat, hisz minden éjjel ott vannak. Oda mennek haza: egy-egy nagy terem – külön férfi és női –, tele ágyakkal. Előírás szerint vasból, rajtuk farostlemez, és vastag fóliával bevont, vékony matrac.

Vannak házaspárok, akik évek óta itt lelnek menedéket éjszakára.Este a különteremben együtt álmodnak. Nappal az utcán csatangolnak.

Délben csomagokat és ebédet osztunk a közkonyhán, a mosogatóban vagyok. Napi kétszáz ember tér be ide. Vagy több. Beadják az ablakon az üres tányérokat, jóllaktak. A kezeket látom, a tekinteteket nem mindig.

Mit tettek ezek a kezek? És mit nem tettek? 

Van, aki megköszöni az ebédet, van, aki nem szól semmit. Mennek vissza az utcára. Mi mindent cipelhetnek magukkal? Talán néhány éve még a családi fészekben várta őket valaki. Minden történet más, minden történet tele van sajgó fájdalommal.

Fájdalomból születhet igazgyöngy... és születhet még több keserűség.

Éjszaka van. Valaki most a plüssfiguráit szorítja azon a vaságyon, és álmodik.

Borika néni talán az ajándékba kapott, kiszínezett őszi gyümölcskosarat tette gondosan az ágya mellé. Nem tudjuk, mennyi időnk van. Az biztos, hogy véges. Talán ettől lesz olyan értékes.

Minden élmény, minden perc, amit a szeretteinkkel, jókedvűen eltöltünk, növeli az értékét. Minden másoknak adott mosoly, kedves szó, őszinte odafordulás ragyogóbbá teszi. Minél több tartalommal, önzetlenséggel, szeretettel töltjük meg, annál boldogabb.

Időt kaptunk ajándékba, a nagy titok az, hogy mennyit.

Vegyük kezünkbe azokat a ceruzákat!

 Görözdi Dóra

A fotó illiusztráció, forrása: flickr.com