–

„Soha nem tudom előre a történetet, azért is írom meg, mert egyszer csak kíváncsi leszek arra, hogy mi fog történni” – mondta a Litera irodalmi folyóiratnak Bodor Ádám, amikor a művei keletkezéséről kérdezték. Majd azt is hozzáfűzte: „Furcsa dolog erről beszélni, mert kísért állandóan, hogy az ember esetleg hamisságokat próbál most előadni. Miközben magyarázza azt, amivel maga sincs egészen tisztában.”

Sejtelmekből épített írói világ

Ez a két rövid idézet is jól példázza, hogy Bodornál nincsenek eleve eldöntött kérdések az alkotói folyamatban: Bodor Ádám életútja és írói pályája viszont pontos lenyomata Kelet-Közép-Európa elmúlt 100 évének.

A börtön szaga

Aki esetleg eddig még nem találkozott Bodor Ádám munkáival, annak mindenképp érdemes megismernie A börtön szaga – Válaszok Balla Zsófia kérdéseire című, (szintén teljes terjedelmében olvasható) élettörténetét. Ennek egyik legmegrázóbb része, hogy a kamasz Bodort a Ceaușescu-rendszerben két évre börtönbe zárták, ahogy azt a keretes részben is olvashattátok.

Íme, egy idevágó rész: „Két év letöltése után, tizenkilenc éves koromra, ha kissé börtönszagúan is, de kiszabadultam. Idejében, mert én akkor a szerelmet még csak leírásokból, esetleg szaftos elbeszélésekből ismertem, magyarán: nem voltam még nővel. Hál’istennek, férfival sem… Becsukódott mögöttem egy kapu, miközben éreztem, hogy annak, ami mögötte maradt, egyetlen zöreje vagy illata többé el nem enyészhet az emlékezetből. Közhelyes nagy szavak ezek, mégis: megint egy új időszámítás kezdődött. Azt azért nagyjából sejteni lehetett, nem sétalovaglás lesz, ami rám vár.”

Ezen a ponton muszáj idéznem Dragomán Györgyöt is, a szintén erdélyi születésű, Bodornál majd’ negyven évvel fiatalabb pályatársát, hogy képet kaphassatok Bodor Ádám sajátos humoráról. 

Tíz évvel ezelőtt, az akkor 80 éves Bodor Ádámot ünnepelték a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Dragomán György pedig ezt írta az esemény után:

„Miután végighallgatta a köszöntéseket, nyolcvanadik évét egy napja betöltő Bodor Ádám is színpadra lépett. A mikrofon elé állt, aztán azt mondta, nem sajnálja, hogy beszélgetésre ez alkalommal nem került sor, mert akkor feltehette volna valaki azt a gerincvelőjéig hatoló kérdést, hogy amikor tizennyolc évesen kiengedték a szamosújvári börtönből, szeretett volna-e testi kapcsolatot létesíteni a börtönigazgató lányával.

Megállt, pici szünetet tartott, azt mondta, hogy így aztán nem is kell erre válaszolnia, majd lelépett a dobogóról.”

Nem kellett titkolnia, hogy ellenálló

Furcsa módon Bodor Ádámot valamiképp megvédte ez a kétévnyi elég keserves börtön, hisz a román Securitate sem titkolta, hogy minden lépését figyelik a szabad eszméket hirdető fiatal irodalmárnak. A Tehnofrig gépgyárban dolgozott a börtön után, majd úgy úszta meg a hároméves, munkaszolgálattal is felérő katonaságot, hogy csontsoványra fogyasztotta magát, és nagyon hitelesen eljátszotta a sorozóbizottság előtt, hogy mennyire alkalmatlan a katonaságra. Fel is mentették a szolgálat alól.

„Menekülési útvonalnak a teológiát szemeltem ki mint egyetlen felsőfokú intézményt, ahova esélyem lenne bejutni. Édesapám meg a magam politikai hátterével, más egyetemre nem vettek volna fel” – mesélte a Transtelexnek adott hosszú interjúban, amelyben a magasztos Erdély-képpel kapcsolatos igen szkeptikus nézeteit is bőven kifejtette.

A teológia elvégzése után három évig levéltárosként dolgozott, mivel a lelkészi pálya egyáltalán nem vonzotta. Majd egy másoló-fordító irodában helyezkedett el, ahogy ő fogalmazott ugyanebben az interjúban: „gépírókisasszonyként”.

Első kötete 1969-ben jelent meg A tanú címmel Romániában, ezt követően kizárólag az írásból élt. Parti Nagy Lajos idézte fel Bodor 80. születésnapján a Litera oldalán olvasható történetet, amelyből világosan kiderül, mit is jelentett az íróság abban a közegben: 

„1969-ben egy lepusztult máramarosi menedékházban iszogatott a gondnokkal, aki egy idő után rákérdezett, hogy mivel is foglalkozik. Idézem:

»Friss kötettel a tarsolyomban, meggondolatlanul azonnal rávágtam: író vagyok. Sokáig fürkészett hallgatagon, míg végül kibökte: író? az mi? Ír, jó, jó, de mit?

Hát könyvet.

Könyvet? És fejből? Szóról, szóra?

Igenis, fejből, és ha úgy vesszük, szóról, szóra.

De hát hogy van ez, egyáltalán hogy lehet ilyesmit csinálni? 

Hát úgy, hogy néha leülök egy darab papír elé és írok, írok, ha belefáradok, akkor kortyolok valamit, vagy kimegyek gombát szedni az erdőbe. Így megy ez, egészen addig, amíg a könyvem végére nem érek«.

Akkor ez a gondnok újra hosszan bámult az ünnepeltre szörnyű gyanakvással a tekintetében, mígnem végül kibökte: