Az egész azzal kezdődött, hogy megnéztük a Jégvarázs második részét. Egyszer, kétszer, hatszor, huszonötször. Én meg ökölbe szorított kézzel koncentráltam, hátha most, na, majd most végre megértem, miről szól. Nagy vonalakban érteni véltem. Van ez a két testvér, az egyik jeget varázsol, de ha túlparázza a dolgokat, akkor a varázsereje veszélyessé válik, ez volt az első rész. Aztán jött a második.

A nagy Jégvarázs-rejtély

A másodikban Elza királynő, a jeges csaj hangokat hall. Erről énekel is egy dalt, hogy ő sem érti, mi ez, de nagyon hívogatja az a hang, a dal végén kristályok jelennek meg a levegőben, amelyek lezuhannak, és abban a pillanatban jön az égszakadás- földindulás, utána pedig kész tényként közölve, hogy, hát, sajnos felébresztette az elvarázsolt erdő szellemeit.

Itt robban először az agyam, nem értem. Milyen szellemeket? És mivel ébresztette fel? Azzal, hogy énekelt? Vagy hogy jégből varázsolgatott ilyen-olyan figurákat? Mindegy is, a királyságot evakuálják, Elza, a testvére, Anna és a többiek pedig elindulnak a hang felé. Az elvarázsolt erdőben mindenféle szellemek vannak, amelyek teljesen random módon jelennek meg. Van valami forgószélszellem, egy tüzet ontó, de azért cuki szalamandra (logikus), vannak hatalmas kőóriások és egy elsőre elég para vízló. Velük kell összehaverkodni. Közben van valami régi történelmi konfliktus is az erdő lakói és a királyság között is, ez a vonal még követhető valamennyire, de ez a szellemesdi teljesen kikészít, ugyanis – figyelem, spoiler! – a végére Elza talál valami befagyott folyót, onnan szól a rejtélyes hang, amiről kiderül, hogy a lányok rég halott anyjáé.

via GIPHY

Elza újra énekel, jégoszlopokat rendezget, és mire megtalálja a hang forrását, leesik neki, hogy a tűzgyík, a kőóriások, a tornádó és a vízló valójában egy család, és ő áll a közepén, ő köti őket össze mint jégnő.

Esküszöm, nem értem. Odáig stimmel, hogy víz, tűz, levegő és föld. Na de a jég miért kötné mindezt össze? Hogyhogy?! Miééért?! Milyen alapon? Ha látnátok most a klaviatúrát, épp hogy nem füstöl, ahogy püfölöm ezeket a sorokat.

Vissza a történethez

Na, szóval Elza az ötödik elem, ami nem tudom pontosan, mit takar, de aztán Elza túl mélyre megy az emlékek folyójában (ez még valahogy oké), és megfagy. Közben Anna rájön, hogy a nővére odalett, és ebből logikusan következik, hogy neki küldetése van, le kell rombolni a gátat, amit az ősei építettek, és attól majd jó lesz.

Komolyan, én tényleg irigylem ezeket a lányokat, hogy ilyen gyorsan leesik nekik a tantusz, mert ha rajtam múlna, mind a királyság, mind az elvarázsolt erdő odaveszhetne, de nem véletlenül nem születtem mesebeli Disney-királylánynak. Szóval, Anna lerombolja a gátat, amitől Elza feléled, és mindenki megmenekül. Levonják a tanulságot, Elzának a szellemcsaládja mellett a helye, és a királyság élén inkább legyen Anna, itt a vége, fuss el véle.

via GIPHY

Egyvalamit le kell szögezzek: minden értetlenségem ellenére: én szeretem ezt a mesét.

Szép a látvány, és a dalokat is bírom, ha nem kell napi hetvenszer meghallgatni. (Meg kell.) De a történetet magát egyáltalán nem értem.

Ez önmagában nem baj, mert nem biztos, hogy mindenben logikát kell keresni, hiszen ez egy mese. De amikor bekerült a háztartásunkba könyv formában is, és olvasás közben a kislányom keresztkérdésekkel kezd bombázni, alaposan megizzadok. Hát mégsem mondhatom neki, hogy a hang a múlt, és ezek transzgenerációs traumák lehetnek, és azt sem, hogy a gát lerombolása a saját szorongásaink és félelmeink legyőzésének allegóriája, és az egyetlen út önmagunk elfogadásához, mert azt hiszem, nem értékelné háromévesen. Hát, így vagyunk mi, én és Elza, meg az erdő szellemei. 

 

Nem vagyok egyedül!

Amikor ezt a problémát felvetettem a szerkesztőségi megbeszélésen, kiderült, hogy nem csak én tudok teljesen kiégni egy-egy mese történetén. Van, aki úgy imádott gyerekkorában egy mesét, hogy fogalma sem volt arról, miről szólt, és ez felnőttkorára sem változott. Van, aki annak ellenére rajongott egy rajzfilmért, hogy elfogadta, valójában nem tudja, mi történik benne.

Pásztory Dóri szerencsére nem borul ki azon, hogy kedvenc gyerekkori meséjét egyáltalán nem érti:

„Nekem az »Édes mostoha« volt a kedvencem, tényleg rongyosra mesélte anyukám, és most elolvastam felnőttként, de

egyáltalán nem tudok rájönni, mi foghatott meg gyerekként benne ennyire. És vajon mit árul el a lelki világomról, hogy ezt kellett nekem mesélni?!

Mindenesetre nem hoztuk el Londonba, így nem tudom azt mondani, hogy a gyerekemnek most én olvasom az én kedvenc mesémet, inkább maradunk a »Kuflik«-nál.”

via GIPHY

Na, bezzeg a Kuflikat értem, pedig azok aztán igazán pszichedelikus, borult mesék. Nem úgy, mint a Diótörő és a Pán Péter, amik érdekes módon a mesékben igencsak jártas Both Gabinak okoznak fejtörést, aki nagyon hálás lenne, ha valaki végre elmagyarázná neki ezeket a történeteket.

Micimackó és a füves cigi

Nyáry Luca Everestje egy japán animációs rajzfilm: „A kedvencem a »Vándorló palota«. Imádom a mai napig, meg nem tudnám mondani, mi történik benne, a jelenetekre emlékszem de a sztori teljes homály…”

Hát, én is láttam, de én az animéktől általában teljesen befordulok, és menekülök tőlük, úgyhogy én sem nem értettem, se nem szerettem. Ez komoly frusztráció az életemben, hiszen értem, érzem, hogy kimaradok valami értékesből, mégis, zsigerileg tiltakozik minden atomom az animék ellen.

via GIPHY

Ha valamit, akkor azt tényleg alig várom már, hogy végre újra személyesen találkozzunk Molnár Erikával, az irodavezetőnkkel, hogy bővebben is kifejtse, hogy is volt az a sztori a csacsi öreg medvével. Egyébként őt láthatjátok az első GIF-en, ahogy – Elzának kölcsönözve arcát – teli tüdőből énekel.

„»Winnie the Pooh«, avagy »Micimackó«. Huszonöt évesen au pair voltam Angliában, és ott eredetiben olvastam fel a gyerekeknek.

Sírva röhögtem, a gyerekek meg nem értették, hogy mi olyan vicces. Csak annyit mondtam nekik, hogy majd húsz év múlva megint olvassák el, vagy szívjanak ők is füves cigit, attól minden sokkal vidámabb (na, jó ez utóbbi nem hangzott el – muhaha).”

via GIPHY

A bíró okos leányának csunyája

Fiala Borcsa sohasem értette a Borsószem hercegkisasszonyt:

„Mit nyeklik-nyaklik azon az egy kurva szem borsón? Azt hogy lehet? Ha én ráfekszem, azonnal kilapul. Iszonyatosan idegesített ez a kényeskedés.”

Maximálisan egyetértek Borcsával, és kaptam egy fülest, hogy a jövő heti Popfilter podcastban hasonló témában remekel majd, úgyhogy, aki szívesen marad ezen a vonalon, annak már tudok egy jó programot hétfőre. Visszatérve a borsóra, ez tényleg lehetetlen egy sztori, de minek is keresni a kákán a csomót, mindig elfelejtem, hogy ezek mesék, nem doktori disszertációk!

via GIPHY

A népmesék között is van egy elég komplex darab, méghozzá a Magyar népmesék sorozatból, ami pedig Gyárfás Dorka vérnyomását emeli meg rendszeresen:

„Gyerekkorom óta feszül bennem az értetlenség A bíró lánya című népmese miatt, amiben az okos lányt úgy rendeli magához Mátyás király, hogy legyen is rajta ruha meg nem is, se az úton ne érkezzen, se az út mellett, vigyen is ajándékot meg nem is. Ő pedig egy bakkecskére térdel fel egy fehér galambbal a kezében, és – most jön a lényeg! – nem visel mást, csak egy melltartót, mert a melleit maga nevelgette, míg a „csunyáját" (így, rövid »u«-val) az isten adta neki, azt tehát büszkén viseli.

Hát, ez nekem sehogy sem fért a fejembe, mert engem úgy neveltek, hogy éppen arra legyek csak büszke, amit »magam nevelgettem«, hiszen az az én teljesítményem, azzal viszont sose kérkedjek, amit istentől kaptam, hiszen az nem az én érdemem. De a szemérem is azt diktálta volna nálam, hogy legalább a bugyit magamon tartsam, ha már félmeztelennek kell lenni.

Ám be kell látnom, az én történetem így feleannyira sem lett volna izgi!”

via GIPHY

Kislánykorom egyik legnagyobb kedvencével pedig Tóth Flóra rukkolt elő, ami amúgy nem ért váratlanul, mert felnőttfejjel valóban van magyarázatra szoruló rész benne, nem is kevés.

„Nekem az »Ariel«-ben érthetetlen teljesen, hogy Ariel miért nem bólogat, jelel, esetleg próbál írni (úgy rémlik, előtte írt vagy olvasott a víz alatt, szóval az írástudatlanság nem lehet akadály, főleg, hogy mindent csináltak a víz alatt, olyat is, ami elvileg lehetetlen), amikor némán mászkál a herceggel. Csak vigyorog, mint a tejbetök, nem tesz semmit, nem használ testbeszédet... semmit.

De nekem alapból nagyon mélyre megy, ha valaki nem tud beszélni, teljesen komfortzónán kívül esik számomra.

A másik: miért gondolja bárki azt, hogy »Csipkerózsika« a róla elnevezett mese főszereplője?! Hiszen az elején magatehetetlen kisbaba, a közepén van két jelenete, a második felét meg végigszunyálja. Ezt az Oscar-gálán is csak a legjobb mellékszereplő kategóriában díjaznák, tök egyértelmű, hogy Demóna és a herceg a főszereplők.”

via GIPHY

És ezek csak tartalmi kérdések, mert amúgy pont ez a két mese dugig van olyan morális és társadalmi fekete lyukakkal, hogy azokról tényleg köteteket lehetne írni, mégis, gyerekként simán, a bilin ülve képes voltam egész nap újra és újra ezeket nézni.

A mese érthető, az élet nem

Amikor már kezdtem azt érezni, hogy gyakorlatilag a felnőttek fejével a legtöbb mesébe bele lehet kötni, akkor jött Marossy Kriszta:

„Hiába voltam magyarszakos, olvastam rengeteg könyvet, már rég a Széchényi Könyvtárban készültem a felvételire, amikor még az otthon magányában csakis meséket olvastam. Újra meg újra meg újra. Egyre sem emlékszem, amit nem értettem, viszont arra igen, hogy

ezek hatására sajnos nagyon hosszú ideig pont a valós életet nem értettem meg, nem értettem, ma sem, hogy a bűnös miért nem lakol, hogy az igaz szerelem miért nem olyan, mint ahogy elképzeltem a mesék alapján és még folytathatnám.

Szóval azt kell bevallanom, hogy a meséket túlzottan is értettem, de ezek deformálták a valós életben a lelkem flexibilitását. A »Jégvarázs«-t még nem néztem, de meg fogom, hátha végre nem tudom értelmezni a mesét, haha! Drukkoljatok!”

Az az igazság, hogy mi „fölnőttek” mindent elrontunk.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Gyerekként képesek voltunk elmerülni a mesékben újra és újra, anélkül, hogy túl sokat agyaltunk volna rajtuk. Persze, kérdések megfogalmazódtak, de ha nem kaptunk rájuk adekvát válaszokat, a mesék élvezeti értékén az mit sem változtatott. A mi gyerekeink Waldorfba járnak, és ott a mesék különösen kiemelt szerepet kapnak. Még az iskolai tanulásban is érdekes, hogy amit felnőttként én félelmetesnek vagy barbárnak tartok, azon milyen szépen átsiklanak a gyerekek, hiszen számukra a mesevilág egy védett hely, ahol a jó boldogan él, amíg meg nem hal, a rossz pedig elnyeri méltó büntetését… ennyi a lényeg.

Szóval szerintem nem kell mindent túlbonyolítani. Fejest kell ugrani meseországba, vissza se nézni. A kérdéseinket és aggályainkat pedig hagyjuk szépen a partvonalon. Ahogy Elza énekli eredetiben: „Let it go”.

Nektek is vannak olyan mesék, amiket, ha meggebedtek, akkor sem tudtok értelmezni? Osszátok meg velünk, és ha esetleg a fenti égető kérdéseinket meg tudnátok válaszolni, azért elég hálásak lennénk. Hiába, nem mindenki tud mindent elengedni úgy, mint Elza.

Szabó Anna Eszter