Így nem lettem nagymama – (Hűsítő citromos recepttel!)

–

Bár még csak negyvenéves vagyok, de teljes mellbedobással buzognak bennem a nagymamai gének. Az hagyján, hogy boldog-boldogtalant állandóan meg akarok etetni, de ráadásul jól meg is sértődöm, ha valaki nem szed minimum háromszor a főztömből. A barátaim persze már ismernek, mint a rossz pénzt, ha vendégségbe hívom őket, akkor az előtte lévő egy hétben már nem is vesznek magukhoz más táplálékot, mint vizet, abból viszont több hektoliterrel is naponta. Részben, hogy jól kitágítsák a gyomrukat, részben pedig, hogy kellőképpen megéhezzenek – és ne maradjanak szégyenben az étkezőasztalom felett görnyedve, miközben én szúrós, lelkiismeret-furdalást keltő tekintettel meredek rájuk egy sötét sarokban duzzogva.

Mostanra azonban már nemcsak a haverokat üldözöm ki a világból a folyamatos táplálással, de rászabadultam az én drága kollégáimra is. Nem is volt kérdés, hogy a nyári kánikula beköszöntével beizzítom a nagyiágyút, és sütök nekik egy kis ezt meg azt, de legfőképpen zöldcitromos süteményt, mert 30 fok fölött nem is csúszik más jobban. Az alaposan behűtött, fanyarkás édességnél frissítőbbet és kellemesebbet el sem tudok képzelni. Ráadásul nem kell hozzá sokáig befűteni a konyhába a sütővel, nem fogsz tőle feleslegesen megizzadni, cserébe viszont a készítése során olyan bódító vajas-lime-os illatot fog árasztani a kezed, mint egy igazi... mint egy igazi nagymamának.

Amikor azt állítom, hogy nem kell sokáig vacakolni a sütővel a hőségben, akkor nem viccelek, az eredeti verziót valószínűleg egyáltalán nem is sütötték. A key lime pie története ugyanis az 1800-as évek végén a floridai partoknál dolgozó szivacshalászokhoz fűződik. Szegény halászoknak rengeteg időt kellett a vízen tölteniük, miközben a napi fejadagjuk nem volt túl izgalmas. Egy doboz édesített konzervtej (ami, ugye, sokáig eltartható, cserébe viszont vacak ízű), egy marék háztartási keksz, meg egy kis lime (gondolom, a skorbut ellen) bizony nem azok a fogások, amiktől az ember boldogan nyalogatja a tengeri sós szellőtől cserepesre száradt szája szélét. Aztán valamelyik kreatívabb tengeri medve ezekből az alapanyagokból kisütötte, hogyan lehetne sütés nélkül finomat készíteni (a hajókon nem volt sütő). Az eredeti receptet később továbbfejlesztette Key West első milliomosának szakácsnője, Sally néni. Az agg szakácsné WMN-es megtestesülése pedig ezúttal Borcsa nagyi lett.

Először is összekevertem 400 gramm darált háztartási kekszet egy csipet sóval (a halványan sós ízvilág csodálatosan fog majd harmonizálni a krém édesen savanykás hangulatával), meg 250 gramm puha vajjal. A morzsás alapot belenyomkodtam egy sütőpapíros tepsibe úgy, hogy két-három ujjnyi pereme is legyen a dolognak, majd így, ahogy volt, betettem a sütőbe tíz percre.

Ezalatt megmostam öt dundi zöldcitromot, lereszeltem a héjukat, kicsavartam a levüket. Sally néni konzervtejét meghagytam a viharos hullámokon hánykolódó tengerészeknek, és inkább mascarponéval dolgoztam, mert az finomabb. A krémet habverővel elkevertem három tojássárgájával, 300 ml tejszínnel, egy fél bögre porcukorral, a lime-ok levével és héjával. Majd a masszát szépen ráöntöttem a kekszes alapra, és visszadugtam a sütőbe húsz percre.

Nos, kábé innen kezdődtek a problémák... Amikor ugyanis az idő leteltével kiszedtem a remekművet a sütőből, a kekszes alap ugyan kellemesen megbarnult, a közepén lévő szósz viszont úgy lötyögött és hullámzott a medencéjében, mint  a strand vize július derekán, délidőben. Hiába írta a recept, hogy legalább három órát hűteni kell fogyasztás előtt, én búsan és hitetlenül meredtem a katasztrófának induló tortára. Hát hogy a csudába fogom így jóllakatni az én kisunokáimat kollégáimat??! Boldogtalanul caplattam vissza az asztalomhoz, hogy aztán a nap további részében – hol aggodalmaskodva a hűtőhöz szaladgáljak megrázigálni a pitét, vajon megdermedt-e már, hol – fájdalmasan panaszkodjak bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni (meg annak is, aki nem), hogy mennyire kibabrált velem az élet. Meg az étel. Két órával tovább maradtam bent, mint szoktam, csak hogy rápillanthassak még egyszer a sütire. A rohadék azonban ugyanolyan képlékenyen bámult vissza rám, mint addig.

Vert nagymamaként hadként slattyogtam haza, de olyan pocsékul éreztem magam ettől a fiaskótól, hogy szinte még aludni sem tudtam. Úgyhogy másnap reggel újra bevásároltam, majd bevonszoltam az irodába kora reggel még egy adag konyhai cuccot, és különféle alapanyagokat azzal a szent elhatározással, hogy akkor inkább citromos piskótát sütök az én kis fiókáimnak kollégáimnak. Hisz az csak nem lehet, hogy éhen maradjanak??!

Ám mielőtt újra begyújtottam volna a nagyirakétákat, óvatosan kinyitottam a hűtőt, hogy keserűen szemrevételezzem előző napi kudarcomat... És láss csudát! Olyan csinos, szilárd és kellemetes kinézetűvé dermedt a zöldcitromos pitém, amilyennek a nagykönyvben meg van írva. Ami csak egy dolgot bizonyít: aki ilyen türelmetlen, mint én, az még bőven ne pályázzon nagymamai babérokra.

Jó hűsölést, kellemesen édes-savanyú lime-tortázást kíván,

 Borcsa nagyi

Fiala Borcsa

  A képek a szerző tulajdonában vannak