Az eksztázis arcai: így lélegeztek fel a fiatalok Budapesten

–

Tizenöt éve fotózom az egyre sűrűsödő és egyre kétségbeesettebb tüntetéseket Budapesten, megszoktam már a koreográfiát: gyülekezés, beszédek, vonulás, skandálás, a szervezők végül megkérnek mindenkit, hogy békésen menjenek haza, néha tovább megy egy keménymag, de általában tényleg vége, hogy aztán ne történjen semmi, és másnap ugyanabban az országban ébredjünk, mint az előző nap.

Április 12-én ennek az ellenkezője történt. Már a gyülekezés alatt világos volt, merre billen a mérleg, és inkább vidáman zúgott a „ruszkik haza” és a „mocskos Fidesz”, mint dühösen. Orbán Viktor és a Fidesz-vezérkar megszeppent, sírós arcára sem volt szükség ahhoz, hogy az eredményváróból utcabál, majd eksztatikus, kollektív buli legyen.

Senki nem ment haza; éjfélre másfélszer annyian lettünk, mint 11-kor, hajnali egyre pedig még másfélszer annyian. Főleg, miután véget ért a Parlament előtti rendszerváltó veretés: onnan sem ment haza senki.

Az egész Nagykörúton belül ez volt, nem csak a Batyin és a rakparton.

Idegenek ölelgették egymást, férfiak és nők ordították egymás arcába, hogy „megcsináltuk, hallod?!”, majd bemutatkoztak, középkorú párok smároltak úgy, mint legutóbb 19 évesen.

Pár ideges motorostól és BMW-stől eltekintve minden autó a fiatalokkal volt, a taxiban ülők kérték, hogy lassítsanak, hogy az ablakon kihajolva pacsizhassanak. Mindenki tudta, hogy a kiérkező rendőrök őket megvédeni jöttek, nem rendszabályozni.

Több száz fiatal – azok, akiket eddig előszeretettetl szinglihordázott és libsizett a kormány – spontán, könnyek között elénekelte a Tavaszi szelet. Nem mint kampánydalt, hanem mint népdalt.

Az utcák közben ragacsosak lettek: úgy folyt a sör és a pezsgő, mintha nem lenne holnap. Miközben éppen azért folyt, mert lesz holnap.

Neményi Márton