Az év legcsodálatosabb időszaka – már akinek

A kultúránkat máig áthatják a tökéletes karácsonyról szóló csalóka képek: fagyöngy alatt csókolózó párok, ajándékokat bontogató pizsamás gyerekek, népes összejövetelek, ahol mindenki vidám és boldog. Mivel az emberek hajlamosak inkább pozitív eseményekről posztolni, a hírfolyamunkat görgetve is könnyen az a benyomásunk alakulhat ki, hogy rajtunk kívül mindenki csodásan van, egyes egyedül mi küszködünk nehézségekkel. De ez egyáltalán nincs így!

Korábban írtam arról, mit lehet tenni magány ellen az ünnepekkor, illetve hogyan lehet kezelni, ha olyan családtagokkal kéne egy asztalhoz ülnöd, akik régebben bántottak, vagy akikkel máig konfliktusaid vannak. De az is előfordulhat, hogy nemrég szakítottatok a partnereddel, és össze van törve a szíved. Talán nem gondolnád, de statisztikák szerint december közepén különösen sok pár megy szét, mert az év végi számvetés gyakran a nem jól működő kapcsolatok lezárásának vágyát is magával hozza. Az is lehet, hogy idén hunyt el egy szeretted, barátod, és ez lesz az első karácsonyod nélküle. Egy tavaly készült, a pandémia hatásait is tükröző amerikai felmérésből az derült ki, hogy a megkérdezett felnőttek 36 százaléka úgy érezte, az őt ért gyász és veszteség miatt nem fogja megünnepelni a karácsonyt. 

Szóval ha nem szűnnek meg varázsütésre a problémáid a következő hetekben, hidd el, ez nem a te hibád, és nem is vagy ezzel egyedül. Túl sokszor gondoljuk azt, hogy érzelmileg is folyamatosan teljesítenünk kéne, és gyakran szégyenkezünk azért, mert nem vagyunk jól.

Egyeseknek azért van bűntudatuk, mert karácsonykor is szomorúak. Másoknak meg azért, mert a gyászuk ellenére megélnek önfeledt pillanatokat.

Ehelyett fontos lenne, hogy kedvesek és szelídek legyünk magunkkal, ha úgy tetszik, radikális önelfogadást gyakoroljunk. Néha már az is segít, ha egyszerűen belátjuk, hogy az előttünk álló időszak nehéz lesz, és számítunk arra, hogy különféle érzelmek jelenhetnek meg bennünk. 

Becsekkolás, ki hogy van

A gyászunk elől hajlamosak lehetünk a munkánkba, a különböző tevékenységeinkbe menekülni. Viszont ha túl sokáig nyomjuk el az érzelmeinket, egyrészt megnő annak a veszélye, hogy kontrollálhatatlan formában fognak kiáradni belőlünk, másrészt könnyen gépiessé válhatunk, miközben egyre nehezebben kapcsolódunk önmagunkhoz és másokhoz. Ennek az élethelyzetnek ráadásul az az egyik sajátossága, hogy a legváratlanabb ingerek is betriggerelhetnek minket, azaz kiválthatnak belőlünk olyan intenzív érzelmi és viselkedéses reakciókat, amelyek számunkra is meglepőek. 

Néha ezek azok a pillanatok, amikor igazán rádöbbenünk, mennyire szomorúak vagyunk. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Olvastam például egy fiatal édesanyáról, akinek a kislánya többször megkérdezte, elkészítik-e karácsonykor azt a sütit, amit a nagyi szokott, mire az anyuka hirtelen letorkolta, amit persze azonnal megbánt. Ekkor jött rá, hogy noha az édesanyja, a nagymama közel egy éve halt meg, még mindig nagyon fáj a hiánya. Bármennyire is nehéznek tűnik tehát a veszteségeinkkel foglalkozni, érdemes lehet időnként megállni, és megvizsgálni az érzéseinket, a gondolatainkat, hogy ne érjenek váratlanul sem minket, sem pedig a környezetünket. 

Hasonló a helyzet a gyerekekkel is. Talán bizonytalan vagy, hogyan kéne beszélgetni velük az őket ért veszteségről, illetve annak az ünnepekre gyakorolt hatásáról. De ha nem mondasz nekik semmit, vagy esetleg ők is azt érzik, nem hozhatják szóba a dolgot, mert ez túlságosan felkavarna téged, akkor könnyen azt élhetik meg, hogy magukra maradnak a gyászukkal. Ezt elkerülendő, fontos lenne az ő szintjükön, az életkoruknak megfelelően, de alapvetően őszintén beszélgetni velük az elhunyttal kapcsolatos emlékeikről, illetve megkérdezni őket, hogyan képzelik el az idei karácsonyt, mit szeretnének csinálni. 

Eltérő igények, köztes megoldások

A gyász egyik jellemzője – az Elisabeth Kübler-Ross által meghatározott szakaszokkal együtt is –, hogy rendkívül sokféle. Ez azt is jelenti, hogy egy családban, baráti társaságban ki-ki eltérő módon, és eltérő ütemben fogja feldolgozni a veszteséget a személyiségének, az alap jóllétének, az elhunyttal való kapcsolatának megfelelően. Persze az is számít, hogy a haláleset milyen életkorban, milyen körülmények között következett be: váratlan volt-e, tapad-e hozzá valamilyen bűntudat, el lehetett-e búcsúzni az illetőtől. A lényeg, hogy a gyászolók különbözni fognak abban, ki hol tart a folyamatban, mi esne nekik jól, meg szeretnének-e, és ha igen, hogyan szeretnének megemlékezni a személyről. Ezt érdemes előre átbeszélni: felmérni, kinek milyen igényei vannak, és ezek alapján úgy megtervezni az ünnepeket, hogy a lehetőségekhez képest a leginkább össze tudjuk hangolni őket. 

Egy kétgyerekes édesapa, akinek tavaly halt meg a felesége, például arról számolt be, hogy míg a fia szeretett volna helyet biztosítani az anyának az ünnepi asztalnál, megteríteni neki, és üresen hagyni a székét, addig a lánya meg sem akarta tartani a karácsonyt. Innen indultak, innen kellett olyan megoldásokat kidolgozniuk, amelyek mindenki számára működtek. 

Náluk az lett a kompromisszum, hogy nem hagyták üresen az édesanya székét, de a fiú készített egy különleges díszt, amit felakasztott a fára, a lány pedig minden összejövetelre vitt magával könyvet, és bármikor nyugodtan elvonulhatott egy másik szobába, amikor csak szüksége volt rá. 

A férfi azt is elmondta, jövőre újra átbeszélik, mi legyen a terv, ki hol tart. Valószínűleg nem születnek tökéletes megoldások, de már az sokat jelent, hogy a folyamat minden résztvevője azt élheti meg, odafigyelnek rá, számít, mit szeretnének, bevonják őket a közös döntésekbe.  

 

Régi és új tradíciók

Ha ez lesz az első karácsonyotok nélküle, talán úgy érzitek, túlságosan fájdalmas lenne otthon maradni, vendégeket hívni, ünnepelni. Sokan, akik hasonló helyzetben vannak, ilyenkor elutaznak pár napra, vagy azokkal a barátaikkal töltenek időt, akik szintén nem karácsonyoznak. Megpróbálnak kikapcsolódni, pihenni egy kicsit. Ez teljesen rendben van, ahogy az is, ha attól érzitek magatokat jobban, ha megemlékeztek az elhunytról. Van, aki a hagyományosabb módokat választja, például ellátogat a temetőbe, kavicsot visz, gyertyát gyújt. Az is lehet, hogy a vacsoránál tósztokat mondotok, megosztjátok egymással a hozzá fűződő emlékeiteket, nosztalgiáztok, meséltek, naplót írtok, fotóalbumokat lapozgattok, elkészítitek a kedvenc ételét vagy a specialitását. Talán az esne jól, ha az általa kedvelt zenékkel idéznétek meg a jelenlétét, vagy olyan filmeket néznétek, amiket együtt szoktatok. 

De az is lehet, hogy mindez még túl korai. Egy idős nő, aki több évtizedes házasságot követően vesztette el a férjét, például úgy vélte, egyszerűen nem helyes, ha fát állít, mert neki nincs mit ünnepelnie.

Még a rákövetkező évben is, amikor előszedte a régi díszeket, úgy érezte, „mintha aknákat pakolna ki”. Rendkívül fájdalmas volt számára azokat a tárgyakat látni, amelyek a közös ünnephez kapcsolódtak.

Ezért úgy döntött, valami mással próbálkozik: kitett a kandallóra egy fényfüzért, amelyre a férfiról készült képeket akasztott. Mivel erre nagyon jólesett ránéznie, hagyomány lett belőle. 

Ma már egyre több vizsgálat támasztja alá, mekkora szerepe van az egyéni megoldásoknak a gyászfeldolgozásban. Michael Norton és Francesca Gino, a Harvard Business School kutatói szerint a személyes rituálék megléte vagy éppen hiánya fontos különbség abban, ki mennyire rugalmasan birkózik meg az őt ért veszteséggel. Sokat idézett 2014-es tanulmányukban egyrészt kísérleti módon igazolták ezeknek az apró szertartásoknak az érzelmekre gyakorolt kedvező hatását, másrészt azt találták, hogy: a rituálék mindössze 15 százalékának volt vallási vagy társas eleme – túlnyomó többségüket egyedül végezték, és saját magukra szabták az emberek. A résztvevők a búcsúzás és a megemlékezés változatos módjait említették: például levelet írtak, közös helyekre látogattak el, folytatták azokat a tevékenységeket, amelyeket az elhunyt rendszeresen végzett. 

A halállal szemben többnyire tehetetlenek és gyengék vagyunk. Az emlékezés rendszeres gesztusai az életet erősítik: abban segítenek, hogy a világunk egy nap ismét biztonságos és kontrollálható hely legyen. 

Találkozzunk ott, ahol érzelmileg vagyunk

„Gyászunk során, amely meghatározhatatlan ideig tart, úgy érezhetjük, mintha tengeralattjáróban lennénk, nagy csendben, az óceán fenekén, mélyvízi bombák állandó fenyegetettségében, melyek hol közelebb, hol távolabb, rég elfeledett emlékek képében robbannak be a tudatunkba” – idézi egy jó barátja szavait Joan Didion. A veszteségeink feldolgozása általában rendkívül intenzív időszak, amely nemcsak mentálisan, hanem fizikailag is igénybe vesz minket. Az életünk megszokott keretei mellett gyakran a testi funkcióink szokásos mintázatai is felborulnak: túl sokat vagy túl keveset alszunk, nincs étvágyunk, evésbe, ivásba menekülünk.  

 

Ilyen körülmények között különösen fontos, hogy vigyázz magadra. Húzz határokat! Ha nincs kedved emberek közé menni, nyugodtan mondj nemet: vonulj félre, hagyd, hogy mások segítsenek. Ha szünetre van szükséged, mentesítsd magad a karácsonyra emlékeztető ingerektől, vagy sétálj egyet a szabadban. Figyelj oda, hogy egészséges dolgokat fogyassz, sok teát, vizet igyál, engedd meg magadnak, hogy szunyókálj, pihenj. 

Vállald fel a sérülékenységedet, és kérd a barátaid, rokonaid segítségét. Mondd el nekik, mire lenne szükséged, mitől éreznéd magad jobban. Ha pedig te vagy az, akinek az ismerőse, hozzátartozója gyászol, akkor jelezd, hogy mellette állsz, támogatod őt. Ajánld fel, hogy ételt készítesz, vigyázol a gyerekeire, vagy megsétáltatod a kutyáját. 

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a praktikus dolgok mellett a legtöbbet a másik ítélkezéstől és tanácsoktól mentes meghallgatása jelenti. 

Néha, amikor gyászolókkal találkozunk, zavarban vagyunk, mennyire hozhatjuk szóba a veszteségüket, mert attól félünk, ezzel csak tovább mélyítenénk a fájdalmukat. A gyászolók pedig néha úgy érzik, inkább nem beszélnek a nehézségeikről, nehogy nyomasszanak minket, vagy elrontsák az örömünket. Ha viszont ezekre az előfeltevésekre hagyatkozunk, akkor nem nyitunk egymás felé, és könnyen üressé válhat az együtt töltött idő. 

Nem tudod, mi esne jól neki? Kérdezd meg tőle, és tartsd tiszteletben a válaszát. Lényeges, hogy a segítő folyamat – amelyről nemrég a Mindent bele! podcastban is beszélgettünk – elsősorban a segítettről szóljon. Ha ott tudsz vele találkozni, ahol éppen tart, az a kapcsolódás olyan élményét adhatja, ami mindkettőtök számára nagy ajándék lehet.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/GizemBDR

Milanovich Domi