–

Cikkünk eredetileg 2024. január 25-én jelent meg.

Élesen emlékszem egy tizenhét évvel ezelőtti beszélgetésre. Várandós voltam, és egy nő, akinek akkor már nagy gyerekei voltak, azt mondta nekem: az anyaságban szerintem a legnehezebb az állandó lelkiismeret-furdalás.

Sokszor eszembe jut ez a mondat.

Pedig nincs ember, akivel több elemi tisztességgel viseltetnék ezen a világon, mint a lányom. (Szintén belém égett ez a Kurt Vonnegut Börleszk című kötetéből származó aforizma: „Egy kicsit kevesebb szeretetet, ha lehetséges, és egy kicsit több elemi tisztességet.” Utalva arra, hogy mennyi galádságot követ el az emberiség, miközben mantrázza: szeretlek, szeretlek, szeretlek.)

Kétségem sincs afelől, hogy a szülők nagy része hasonlóképp érez: a legjobbat akarja a gyerekének, és minden tőle telhetőt elkövet azért, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. És a lehető legjobb döntéseket hozza helyette, érte. Döntéseket, amelyek különböző mértékben ugyan, de hatással vannak a gyerek sorsára.

Engedjük-e, hogy cukorkát tömjön magába? Járhat-e olyan edzésre, ahol súlyosan megsérülhet? Elengedjük-e egyedül a boltba a nyolcévest, házibuliba a tinédzsert? Melyik orvos tanácsára hallgassunk, ha beteg? Mit hagyjunk, mit tiltsunk, mire bátorítsuk, és miről igyekezzük lebeszélni?

Efféle dilemmák ezreivel is leírható egy szülő-gyerek kapcsolat – az első 18 éve biztosan. Igaz, a vívódás nem ér véget a nagykorúvá válással. Mindig lesznek helyzetek, amikor fel kell majd magunknak tennünk a kérdést: helyesen cselekedtem-e ekkor és ekkor. Jól döntöttem-e egy-egy pontján a közös történetünknek, amikor még nekem kellett dönteni egy kiskorú helyett.

Elkerülhetetlenek ezek a szembenézések, pláne, hogy a szűkebb-tágabb közösség is rögtön a szülőket veszi elő, ha baj van a gyerekükkel. Akkor is, ha felnőtt már réges-rég.

Ki merem jelenteni: a szülők életük végéig (sőt, még azután is) a társadalom bokszzsákjai

Ha csinál valaki valami disznóságot akár negyven-, ötven-, hatvanévesen, manapság egyből felmerül: honnan jött? Mit hozott otthonról? Ki az apja, ki az anyja? Hogyan nevelték? Miben hibáztak?

Ha pszichológushoz megyünk, akkor is rögtön előkerülnek a szülők. Ők adták a mintákat. Ők hozták a jó és rossz döntéseket. (A jó döntésekről kevesebb szó esik, azok „természetesek”, pipa.) Ők bántak velünk így vagy úgy.

Félreértés ne essék, mondjuk ki rögtön: vannak mérgező szülők, és vannak, akik nagy bűnöket követnek el a gyerekeik ellen – és ez az írás nem róluk szól. Nem azokról a szülőkről, akik elhanyagolják, bántalmazzák a gyerekeiket, ridegen bánnak velük. Logikus, hogy ezek a körülmények olyan sérüléseket okoznak a lélekben, amelyek elkísérik az embert egész életében, és ezekkel a traumákkal nem könnyű, olykor lehetetlen elszámolni.

Én most azokról a szülőkről szeretnék írni, akik megtették a gyereknevelésben, amit meg tudtak tenni, és kétségkívül szeretik a gyerekeiket, csak követtek el hibákat (mint mindenki más is). Akik igyekeztek a legjobb döntéseket hozni, de mert emberek és nem mindentudó istenek, ez nem mindig sikerült.

Nagy divatja van manapság, mindannyian tapasztalhatjuk, az önismeretet a felmenőknél kezdeni

– és ott is folytatni. Keresni a felelősségüket abban, amilyen emberré váltunk. Persze nem vitatom ennek a vizsgálódásnak a logikáját. Ugyanakkor gyakorta elgondolkozom, amikor egy ismerősöm már sokadjára számol be arról, melyik családtagja miként okozója a kudarcainak, illetve melyik rossz tulajdonságát kitől örökölte, kinek a hatására keletkezett őbenne valami rossz beidegződés, hogy az egyéni felelősségét bizonyos szokások fenntartásában vajon számba vette-e. Vagy úgy véli, a (hozott) anyagba ragad mindenképp a lábunk?