–

Az óceánparton fekve azon merengek, hogy talán kéne rendelni egy guacamolét. Mexikóban vagyunk, Zipolite faluban – a másképp gondolkodók elszigetelt, ugyanakkor mindenre és mindenkire nyitott paradicsomában, amelybe hat évvel ezelőtt szerettünk bele, azóta pedig minden télen úgy szervezzük az életet, hogy itt kössünk ki.

A dolgok okáról

Most épp mögöttünk van egy vegán vakáció Costa Ricában, ahol tizenhat utazóval kóstoltunk bele a Pura Vida esszenciájába. Ami szó szerint azt jelenti: „tiszta élet”. Ott van a pólókra nyomtatva, a kávézók WiFi-jelszavában, és még köszönésképpen is ezt használják – nekem viszont valójában megértést és türelmet jelent, azt, hogy „jó így, ahogy van”, legalábbis azoknál a dolgoknál, amiket nincs hatalmunkban változtatni.

Mert szervezhetjük mi az életet, valójában a terveket mindig felülírja a valóság. Vagy inkább csak átszínezi őket. Ilyenkor pedig két dolgot lehet tenni. És egyik sem könnyebb, nehezebb, jobb vagy rosszabb a másiknál.

Lehet olyat játszani, hogy az ember átadja magát a narratívának, mely szerint az élet csak úgy történik vele, a ráhatás minden kísérlete valójában amolyan ugrabugra erőlködés, az úgynevezett jó dolgok mind „szerencse”, az úgynevezett rossz dolgok pedig „balsors” – ennyi. A másik játék, hogy leuralom a narratívát, és mindenbe „belehiszem”, hogy annak okkal kellett történnie, mert az életem filmjében ennek a fordulatnak fontos szerepe van, a „jó” és „rossz” dolgok pedig tökéletes egyensúlyban irányítják azt, aminek lennie kell a nagy képben – akkor is, ha én ezt most (még) nem értem. 

És persze van a kettő keveréke, ahol mindig abból a valóságértelmezésből választok, ami épp alkalmas. Ami épp jól működik. Nekem sajnos épp egyik sem. Csak azt tudom, hogy baromi kiváltságos vagyok, hogy itt fekhetek, és egyszerre érezhetem magam szerencsésnek, szegénykének, hálásnak és telhetetlennek, kiteljesedettnek és semminek, nyaralónak és gyászolónak. És azért is, hogy van még két hetem a következő elvonulásunkig – amire már itt, Mexikóban várunk tizenhét utazót. Mert lehet mit feldolgozni, de most nagyon kell. Mert ami történt, abban egy jó dolog van: hogy – ha lehetséges – még közelebb hozott minket egymáshoz Nimivel. 

A macskánk már nem aludt velünk és nem kívánta az ételt

De ehhez vissza kell mennünk az időben, egészen karácsonyig. Amikor minden csodálatos volt, kettesben, Nimivel, Methanán, a kis tengerparti falunkban, ahol még a telet is sikerült megszeretnem, pedig azt régen nagyon utáltam. Leginkább az ágyunkban, a hat macskánkkal körbetekerve töltöttük az ünnepeket. Filmeket néztünk. Csak akkor főztünk, ha kedvünk volt, és azt, amit megkívántunk, nem azt, amit a szezon meg a recepttrendek diktáltak. És jó sokat ettünk. Mi ketten, és a hat macskánk közül öt. Hummus ugyanis – a legnagyobb étkű, legéletrevalóbb cicánk – nem kívánta a kaját.

Ő az, aki minden éjszaka kettőnkön aludt – különösen ügyelve, hogy engem ÉS Nimit is fedjen, és minden reggel szeretetéhes ébresztőfesztivált rendezett, rajtunk mászkálva. Most egyedül aludt egy kis széken.

Miután megbizonyosodtunk róla, hogy ez nem egy sima gyomorrontás, elvittük az állatorvoshoz, Nikoszhoz, a szomszédos Porosz szigetére. Ő az egyetlen a környéken. Megvizsgálta. A következő napokban pedig az asszisztensével, Litszával forró dróton megkaptuk a hírt: Athénba kellene mennünk vele, kórházi ellátásra szorul. Mindez egy héttel azelőtt, hogy Costa Ricába indultunk volna – ahol várt ránk barátunk és társszervezőnk, Horváth „Serpentin” Eszter, és az ismerős és még ismeretlen utastársak, akik bizalmat szavaztak nekünk, és egy életre szóló élményt vártak.

Mi pedig összedobáltuk a cuccainkat úgy, hogy azt sem tudtuk pontosan: egy pár napos athéni kényszerutazásra indulunk, vagy nem lesz lehetőségünk hazatérni Methanára, és az állatkórházból indulunk majd Costa Ricába, majd onnan Mexikóba. Közben a többi cicánk bentlakásos bébiszittere, Michay is megérkezett, és beköltözött hozzánk három hónapra, mi pedig már úton is voltunk egy ijesztően lesoványodott, de békésen alvó Hummus-szal. És egy héten át minden nap délután négy és hat között megérkeztünk a kórházba, ahol sok más kisírt szemű ember vett körül minket, és a remény, hogy a macskánk nemsokára hazamehet.

Mert egyik nap megint kicsit jobban lett. Többet evett. Aztán megint nem. És megint kicsit rosszabbul lett. Az utazásunk előtti napon még azt is felvetettük: Nimi marad Hummus-szal, én pedig utazom a vendégeinkhez, és találkozunk Mexikóban – de belegondolni, hogy a napja huszonkét óráját Athénban tölti majd, egyedül, hogy utána délután négy és este hat között negyed órát a cicával lehessen, nem tűnt jó döntésnek. Így találtuk magunkat a nyaraláson, ahol főzésekért, kirándulásokért és egy társaságért voltunk felelősek.

És miközben az esőerdőből az óceánpartra utaztunk, és láttunk krokodilokat, lajhárokat, majmokat, kígyókat, a szemünk előtt ott lebegett Hummus egy kórházi ketrecben, infúzión.

Belesodródni a boldogságba, bánatosan is

Meg kellett állítanunk az életünket – és mégis belevetnünk magunkat a Pura Vida hullámaiba. Könnyes szemmel, mosollyal az arcunkon. Ismerős állapot volt: én a tévében, Nimi a színházban dolgozva ezt tanultuk. Ha beteg vagy. Ha a szeretted kórházban van. Ha valaki meghalt. Ha épp a legfájdalmasabb szakításon mész keresztül: „The Show Must Go On!” És úgy, hogy az ne a tettetésről szóljon. De olyan csoporttal voltunk együtt, amely megengedte az érzelmek teljes skáláját. Nekünk – és mi nekik. Nevetésben és sírásban, örömben, szomorúságban, izgatottságban és szorongásban. És a hol kettesben, hol néhányan, hol pedig mindenkit bevonva zajló beszélgetésekben, megosztásokban.

Olyan kettősség ez, amit az emberi elme és szív nagyon nehezen tud feldolgozni, ugyanakkor – ha keresztül kell menni a fájdalmon – ennél megtartóbb környezet nem is létezhet. A costa ricai éjszaka közepén felkelni, hogy athéni napközben beszélhessünk a kórházzal, meghallgatni az újabb vizsgálatok híreit, és egyik nap bíztató, másnap lesújtó, majd újra reményteli, és megint rossz hírt kapni –

aztán reggel felkelni, kilépni a teraszra a kis bungalónkból, és hallgatni az esőerdő hangjait, figyelni, ahogy a nap fénye lassan eléri a lombokat. És nem érteni, hogy pokoli szenvedés vagy isteni jóllét az, amin most átmegy a test és a lélek.

Anthony Jimenez, a helyi idegenvezetőnk olyan ámulatba ejtően gyönyörű helyekre vitt minket, és olyan mély tisztelettel, szeretettel, odaadással beszélt a természetről, állatokról, emberekről és mindezek harmóniájáról, és a velünk utazó jógaoktatónk, Csémy Noémi pedig olyan szép és értékes, határokat egyszerre feszegető és tiszteletben tartó órákat tartott nekünk, hogy lehetetlen volt nem belesodródni a boldogságba – így, bánatosan is. Az utolsó előtti napunkon Eszter hajós kirándulást szervezett nekünk a Tortuga-szigetre. A hajnali indulás előtt pár perccel mondta ki az állatorvos először: Hummusnak hasnyálmirigyrákja van.

Mit kezdesz a diagnózissal?