Nem lennék most gyerek… mondjuk, felnőtt se mindig

Amikor ezt írom, péntek van, és az ovisok (akiknek az óvó nénijük vagy bácsijuk nem lett igazolt covidos a tesztelések során) még járhatnak intézménybe. Azt látom magam körül, hogy mindenki mást mérlegel, amikor arról dönt, hogy küldi-e a gyerekét, de kevesen vannak egyáltalán döntési helyzetben. Azok pedig még kevesebben, akiknél a családi kasszát nem érintette érzékenyen az elmúlt fél év.

Van, akinél ez annyit jelent, hogy nem most kerül a legó Halálcsillag a fa alá, másnál viszont az is gond lehet, hogy be kell fizetni az oviban a Mikulás-csomagot. Mert bizony, az oviba úgy szokott menni a Mikulás, hogy az óvó nénik előtte begyűjtik a szülőktől a csomag árát, kiválasztják, megveszik, és aztán egy lelkes apuka vagy valamelyik dolgozó jó fej ismerőse beöltözve szétosztja. Na, ez biztosan nem lesz az idén. Hiszen

jelenleg még arra sincs megfelelő kapacitás, hogy a pedagógusokat teszteljék, teszt nélkül meg nyilván még maga a Mikulás sem teheti be a lábát az intézményekbe.

Szóval az élmény felét biztosan bukták. De mi lesz az ajándékkal? A legnagyobb kérdés, hogy mi lesz azokban az óvodákban, ahol nem két családnak okoz nehézséget befizetni azt a hatszázötven forintot, hanem húsznak. Semmi?! (Erre pont van ötletem, hogy a legtöbb oviban mégis legyen valami – a cikk végén megtalálod.)

Te mire emlékszel gyerekkorodból?

Nekünk, felnőtteknek sokkal könnyebb elfogadni, hogy oké, ez az év kuka, majd jövőre jön a Mikulás, majd tavasszal elmegyünk a távol élő rokonokhoz, nyáron meg az idei helyett is a horvát tengerpartra (ha lehet és ha lesz rá keret).

De egy gyereknek hány olyan ünnep jut, amikor még elég kicsi ahhoz, hogy igazán higgyen a Mikulásban, Jézuskában, Angyalkákban, de elég nagy ahhoz, hogy értse a különlegességét? Négy, maximum öt.

Az én lányaim most billegnek a határán annak, hogy kiderüljön, a Jézuska miért tudja, mire vágynak. Hogy a Mikulásnak címzett levelet valójában a férjem munkahelyére küldjük, és nem a finn Jolopukki eszi meg belőle a gondosan belerejtett csokit. Tehát ez valószínűleg az utolsó olyan karácsonyunk, amikor még mind átélhetjük kicsit a varázslatot. Persze, utána is varázslatos lesz, de másképp. Már túl sok logikai bukfencet találnak a történetben, és kérdeznek. Sőt, ott tartunk, hogy muszáj volt azt mondanunk, ha igazán szeretnék, elmondjuk, hogyan képes a Jézuska mindenhová (?) eljuttatni a vágyott ajándékot, de akkor egy kicsi elmúlik a varázslatból. Most még azt választották, hogy nem szeretnék. De ez nem fog sokáig tartani, és én szeretném kiélvezni ezt az utolsó ilyen ünnepi időszakot.

„De hogyan tud idejönni a Mikulás Finnországból, ha sehova nem lehet utazni?”

A kérdéseket egyébként pont a koronavírus és a kvázi lezárt országhatárok indították el, mivel korábban azt mondtuk a gyerekeknek, hogy a Mikulás Finnországban él és dolgozik év közben, és csak decemberben járja körbe a világot. Na igen, de azt ugye családi érintettségből tudják, hogy most más országokba/-ból utazni nem olyan egyszerű, és kicsit megijedtek, hogy ez a Mikulást is érinti. Mondtam nekik, hogy munka céljából lehet közlekedni országok között is, úgyhogy ne aggódjanak. Sőt, azt is megbeszéltük, hogy az idén nem fognak tudni személyesen találkozni egyik magyar nyelvű, az igazit „segítő” Mikulással sem, mert ez járványügyi szempontból nem oké. Nem voltak boldogok, és

külön felhívták a figyelmemet, hogy idén több finomságot készítsünk a Mikulásnak, mert étterembe se tud menni munka közben bekapni valamit. Már látom magam, ahogy egy sült csirkecombot kipattintok az ablakba egy kis kukoricás rizzsel szegény kis potenciálisan covidos Mikulásnak. Meg persze a nagy pohár tejet, hogy a következő helyszínen jól összecovidozza a vécét.

És közben tudom, hogy a gyerekek pont az ilyen apró, megszokott dolgoktól érzik magukat biztonságban, hiszik el, hogy hiába nem látták a dédmamájukat hónapok óta, a barátaik egy részét lassan egy éve… de azért a fontos dolgok rendben vannak. Még ha amúgy sokszor sajnos a fontos dolgok sincsenek rendben. De egy csoki a csizmában, egy Mikulás-csomag az oviban igenis tud kapaszkodót adni. (Szerintem kicsit nekünk is.) És most sosem látott mértékben szükségünk van ezekre a kapaszkodókra. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

És mit lehet tenni ott, ahol nem biztos, hogy futja ezekre a kapaszkodókra?

Idén év elején eljutottam egy hátrányos helyzetű oviba egy cikk kapcsán, amit rögtön „örökbe is fogadtam” – vagyis Barát Hella szuper kezdeményezésének keretében a számunkra már feleslegessé vált holmikkal segítjük őket. Ennek örömére csatlakoztam a program Facebook-oldalához, és az ovit örökbefogadók zárt csoportjához. Ez a csoport azért jó, mert itt az óvodák vezetői is jelen vannak, és tudják jelezni, ha valamire szükségük van. Például Mikulás-csomagra. Amikor megjelent az első erről szóló poszt, rájöttem, hogy mennyi ovi lehet hasonló helyzetben, olyanok is, amik esetleg nincsenek a csoportban – hiszen ez az év még több családot hozott nehéz helyzetbe. Ezért most tök nagyot szeretnék kérni tőletek, annak ellenére, hogy tudom, mind el vagyunk havazva, és nyilván senki nem szarja a pénzt (bocs az undi hasonlatért). Akinek van annyi mégis, hogy tud belőle venni néhány zacskó külön csomagolt apró édességet, szaloncukrot, akármit, az tegye meg, és nézzen kicsit körül – akár a fizikai környezetében, akár a fenti linkek segítségével az online térben. És

keressen egy ovit, ahová a Covid miatt nem jut el a Mikulás. És juttassa el helyette azt az üzenetet is, hogy hiába van járványhelyzet, hiába félünk, küzdünk és darálódunk be mind, azért mindenkinek jut egy kis biztonságos ünnepíz.

A Harry Potterben a dementorok kiszívják az örömöt az emberekből, ahol megjelennek, de a csokoládé segít helyrebillenteni a dolgot, melegség árad szét tőle a rossz élmény után a testben. Én valóban hiszem, hogy ez néha tényleg így van. Legyen most is így! Köszönöm.

Tóth Flóra