Sokszor a kevesebb a több – Ezért hagyjunk meg többet a fantáziának

–

Vízzel együtt a gyereket is

Először jöjjön a csont, amit ugyan sokan lerágtak, de ettől nem lesz kevésbé aktuális: már rég nem érdekes az, ha egy nőnek –mintegy véletlenül – kivillan a bokája. Senki sem sóhajtozik, milyen formás, milyen kecses. És senki sem találgatja, vajon hogyan folytatódik felfelé. Többé már nem kell morfondírozni, képzelődni, mert az égvilágon mindent láthatsz belőle – ha akarod, ha nem –, legyen az modell, színésznő, vagy csak átlag tömegközlekedő a metrón.

Sokan, sok mindent írtak már erről, panaszkodnak, hogy húspiaccá vált a világunk, a modern élet öltözködési szabályai kimerülnek abban, hogy ne lobogtasd a melled és az intim testtájaidat, cserébe minden mást megmutathatsz. Pedig nincs ezzel semmi baj, a szabadság fontos alapköve, hogy mindenki úgy öltözik, ahogy jól érzi magát, és kifejezi önmagát. Csak útközben elvesztettünk valami lényegeset – többek között a bokánk jól megérdemelt fontosságát, meg úgy kompletten a jó ízlést.

Élére vasalt divat

Az 1700–1800-as években a nők hosszú szoknyában mentek be a vízbe, miután a ló által vontatott kis kabinjukban átöltöztek fürdőzőszettbe. Hogy úszni hogyan tudtak, az már másik kérdés, de 1910-ben is kötelező volt térdharisnyát hordaniuk egyre könnyebbé és kényelmesebbé váló szettjeikhez. 1930-ban már csak a comb egy részét takarta anyag a strandon, a bikini szó szerinti berobbanásával pedig teljesen láthatóvá váltunk.

Az utcai viseletnél a hosszú nadrág és a földig érő szoknya az érettséget jelképezte, el kellett érni egy bizonyos életkort – általában a kamaszkor határát –, mire „elég nagyok” lettek hozzá a fiatalok, és így büszkén is viselték a felnőttes ruhákat. A vállat, a karokat, a dekoltázst lehetett mutogatni, de a láb tabu maradt hosszú ideig. Az 1920-as években nagy botrányt kavart a francia Suzanne Lenglen nyári olimpiai játékokon hordott teniszszoknyája, vagy 1928-ban Sonja Henie műkorcsolyázónő minije, de még harminc év telt el, mire a tényleges miniszoknya elkezdte hódító útját.

Azóta oly mértékben átformálta a divatot, hogy a hetvenes évek óta minden március 24-én a világnapját is megünneplik.

Ehhez persze arra is szükség volt, hogy a női alsónemű a térd alá érő bugyogók és alsószoknyák kavalkádjából fokozatosan egyre rövidebb darabbá váljon, míg már a combot sem takarta egyáltalán. Elérkeztünk a tangához, amit fürdőruhaként is rengetegen hordanak, újabb sok tenyérnyi darabot véve el a fantázia világából, és megérkeztünk pucér korunkhoz. Végre nem kötnek hülye szabályok, azt veszünk fel, amit akarunk, de ennek megélése helyett elkezdtünk versenyszerűen levetkőzni.

„Szép a gazellaláb, de szebb az ő bokája”

Azt hiszem, ugyanazért csomagoljuk magunkat ruhába, amiért nagy erőkkel díszes papírba tekerjük a karácsonyi ajándékokat. Át lehet adni őket anélkül is, a hatás intenzív, azonnali, a reakció is más, de ki ne állt volna még aranypapírba burkolt ajándék előtt azzal a boldog tudattal, hogy fogalma sincs, mi rejlik benne, és találgatott volna percekig a forma alapján?

Ezt a megismerési vágyat, visszafojtottságot, türelmet, várakozást, izgatottságot hiányolom a mai öltözködésből, és mellesleg a szexuális kultúrából is. Nem várom, mikor húzza le a cipzárt, gombolja ki az inget a másik, mert nincs is rajta.

Nincs út, amit végigjárhatnánk, nem használjuk a fantáziánkat, az orrunkat, a fülünket, mert minden a szemé azonnal.

Nem koslatunk kivillanó csipkék és bokák után, nem is nagyon foglalkozunk már vele, kinek milyen vastag vagy vékony ez a testrésze, ahogy a csukló, a kar és a kéz is sokat veszített fontosságából. Nincsenek listák a legszebb vállú sztárokról, legkecsesebb nyakú modellekről. Mindenki kiteszi, amije van, így az immár sokkal kevésbé érdekes. A „lényeg” két testtájra szorítkozik, miközben minden porcikánk lényeg kéne, hogy legyen.

Ráadásul azok minden testrészét is látom akaratom ellenére, akikét soha nem is akartam – gondoljunk csak a „pucér ruhákban” díszelgő Z-kategóriás celebekre. Milyen jó lenne, ha a „kinek díszesebb a mellbimbótapasza” szintű vetkőzési verseny helyett felöltözési harc indulna – én mindenesetre örülnék neki.

Instagram post by Kylie * Aug 28, 2018 at 6:45am UTC

3.7m Likes, 22.9k Comments - Kylie (@kyliejenner) on Instagram

Kifordítva

Akkor járjunk mindannyian páncélruhában? Vagy az egész testet fedő lepelben, ami a legtöbb esetben csak a nőkre van kényszerítve, mégis a szabályokat hozó férfiakról állít ki bizonyítványt? Minél inkább leplezi a nőt egy-egy kultúra (és most tekintsünk el a ruha praktikus hasznáról, mondjuk, a sivatagban), annál rosszabbul bánik vele.

Ott a ruha úgy takar, hogy közben fojtogat, az elv mögött megbújó rettegés pedig ellehetetleníti a flörtöt és a titokzatosságot is. A ruha nem lehet börtön.

Akkor nézzük a másik szélsőséget: járjunk mind meztelenül, a magunk teljes (és jogos) természetességében? Ezzel a gondolattal a férfiak szoktak eljátszani, de valamiért mindig csak odáig jutnak, hogy a jó nők legyenek ruhátlanok, míg a férfiak, és egy bizonyos kor felett élő nők takarják csak magukat, ahogy akarják. Csak a nekik tetsző emberekről szeretnének előzetest látni, ha már a filmet nem nézhetik meg. Vajon mit szólna a sztárvilág, ha nem a modellek és kívánatosnak kikiáltott színésznők lejtenének be mindent megmutató ruhákban a vörös szőnyegen, hanem azok, akiket az „érdekes” vagy a „tehetséges” kategóriába soroltak (ami, ugye, a csúnyácska hollywoodi megfelelője)?

Kirakat

A ruha főleg játék. Ha viselője szempontjából nézem, akkor reklám, eszköz, kifejezési mód, de valójában incselkedik: elfed és megmutat, körbeölel és kitárulkozásra késztet. Talán akkor járunk a legjobban, ha meghagyjuk ezt a játékos tulajdonságát, az anyagok, formák sokféleségét, és nem tesszük kötelezővé sem a meztelenkedést, sem a nyakig begombolkozást. Ha megtanuljunk értékelni, vagy ha szépen akarjuk tálalni minden fedett és fedetlen területét a testünknek. A mostani „modern” vetkőzős bulvárversenyt – amit aztán egyre fiatalabb tinik tömegei másolnak – igényes öltözködési harccá alakítanám. A bokáink – és a lányaink – megérdemelnék.

 

F. Polgár Lili