–

A legszebb cicás bugyim

Hatéves vagyok, a fehér tapadós biciklisnadrágomban futom a köröket a falu művelődési házában – épp bemelegítünk a karateedzésre. A mögöttem futó fiúbarátom hirtelen begyorsít, hogy mellém érjen: „szép a cicás bugyid” – mondja, én pedig érzem, ahogy vér tódul az arcomba, és már nem a futás, hanem valami egészen más miatt vagyok talpig vörös. Szerető, támogató családban nőttem fel, olyanban, ahol a testhez nem kötődött szégyenérzet, így nem is nagyon gondolkodtam a milyenségéről. Most azonban egy addig ismeretlen érzés kúszott a tudatomba. Szégyellem, hogy a barátom látta a bugyimat, szégyellem, hogy rossz nadrágot vettem fel, így a maradék köröket a fenekemet takarva teszem meg, és leghátra állok a karatesorban, holott elöl van a helyem. Többet nem veszem fel a fehér nadrágomat – anya nem érti, az volt a kedvencem.

Az első melltartóm

Aztán pár évre rá elkezdek serdülni; tizenegy éves vagyok, amikor megkapom az első sportmelltartómat. Korán érő típus – valami ilyesmit emlegetnek otthon. Meg kell szoknom, furcsa magamon, kényelmetlen.

De az is lehet: a tudat zavar, hogy valami változóban van.

Hiába vettük ugyanis a méretemben, eleinte kicsit vág a hasamnál. Furcsa lenne azt írni, hogy a mellem alatt, mert az még nem igazán van – vagyis inkább valami kezdemény. Mintha megcsípett volna a méhecske – mondta egy ismerős, én pedig onnantól kezdve a vállamat előre vetve, enyhén görnyedve járok. Egy idő után viszont mindegy már, a mellem úgy nő, mint a gomba. Korán érő típus – így mondják.

Aztán tizenkét–tizenhárom évesen (már nem is emlékszem pontosan) elhagyom a sportmelltartót; az egyik néni francia fehérneműket árul a faluban – kis méretben is –, mi pedig elmegyünk hozzá anyával, és kiválasztom az első két igazi melltartómat. Fehér csipkés mindkettő, gyönyörűek. Próbálom szokni magam bennük, de még idegen az egész kép, amit a tükörben látok. Focizni készülök a sportpályára a barátaimmal, a mez alá – a gyerekkor határán, a nővé érés küszöbén – a csipkés melltartómat veszem.

Mibe öltöztessem a testet, ami nem én vagyok?

Tizennégy vagyok, a testem egy nyár alatt, szinte varázsütésre változik meg. Több mint tizenöt kilót szedek fel, ami miatt a testem vastag lesz és puha. Még nem extrém módon, de épp annyira, hogy a környezetemben mindenki szóvá tegye, hogy kiírjam magam a csinos lányok sorából, akik közé ennyi idősen az ember úgy szeretne tartozni. És épp annyira, hogy az egyik fast fashion üzletben az eladónő beszóljon, hogy a méretemben nem árulnak ruhákat. Ekkor fogalmazódik meg bennem először a testemmel kapcsolatban az, hogy nem szép.

De mintha ez lenne a lehető legtökéletesebb forma a világon, évekre így marad. Szégyellem, hogy elárult, hogy olyanná vált, amilyen. És csak hosszú idő elteltével jövök rá, hogy ezt az árulást én magam követtem el ellene azzal, hogy cserbenhagytam.

Egy nőnek szexinek kell lennie

Időközben elkezdem a gimit Pesten. Az idősebb lányok a szobában mind falatnyi tangákat hordanak – azt mondják, az a szexi. Egy nőnek pedig – mint megtudom – szexinek kell lennie.

Próbálok hozzájuk hasonlítani, de a testen, ami nem az enyém, semmi sem áll úgy, ahogy kellene. Ahogy rajtuk áll.

Közben minden hétvégén hazajárok, és jó ideig még, amikor átjönnek a gyerekkori barátaim, barbie-zunk. Korán vagy későn érő típus – most akkor ki mondja meg? A testem mindenesetre egyre idegenebb lesz számomra, de furcsa, mert ennek ellenére – vagy épp ezért – a megszállottja leszek. Folyamatosan figyelem, méricskélem, szinte az összes gondolatom akörül forog, hogy milyen éppen: mennyire szép, elfogadható és kívánatos. Merthogy addigra megtanulom, hogy ezek a normák, amik mentén a legtöbb nőt először értékelik.

És miközben olykor-olykor mások szemén keresztül sikerül meglátnom a saját erényeimet, borzasztóan irigyelem azokat, akiknek minden napjuk úgy telik, hogy elégedetten néznek tükörbe, szeretnek a saját bőrükben lenni. És bármit is vegyenek fel, jól áll nekik. Az én testemen mindent esetlennek, oda nem illőnek találok. Pedig ma már tudom, hogy a súlyfölösleggel együtt sem volt vele semmi baj.

A fehérnemű… neki

Mivel belülről nem jön, elkezdem hát kívülről keresni a visszaigazolást. Annak ellenére, hogy sikerül lefogynom, mégsem jön a várva várt katarzis. Azt ugyanis senki sem mondta korábban, hogy a szeretetlenség nem múlik el nyom nélkül. Ahogy azt sem, hogy ha lefogyva tükörbe nézek, még évekig a régi formámat látom majd. A testem nem lett otthonosabb, szerethetőbb – legalábbis számomra. Így hát görcsösen keresem azokat, akik szeretni tudják, akiknek a szemében én is meglátom azt, amire vágyom: hogy szép vagyok.

A húszas éveim közepe felé járok, és van valaki, aki nagyon tetszik. Néha úgy érzem, én is neki – bár nem adja egyértelmű jelét. Végül vacsorázni hív. Előző nap órákig válogatok az üzletben a szebbnél szebb fehérneműk között, mire megtalálom a tökéleteset – az amúgy sem egetverő fizetésemből otthagyok egy jelentősebb összeget a boltban. De nem bánom, bízom benne, hogy ha meglátja a csipkecsodát, végre eloszlik minden kételye, és tudatosul benne, hogy érdemes lenne megpróbálnia velem. De őt igazán a gesztus és a fehérnemű sem érdekli. És ahogy végül rá kell jönnöm: valójában én sem.

Így tanulom meg, hogy mások nem adhatnak nekem önbizalmat – maximum kihasználhatják, hogy nincs.

Az önazonosság kényelme, avagy: a fehérnemű magamnak

Harminchárom éves vagyok. Szokás szerint késésben – amin a férjem rendszerint jókat derül –, egy óra múlva már bent kell lennem a szerkesztőségben. A nagy reggeli rohanás közben egy pillanatra megállok a tükör előtt. A kényelmes fehérnemű a testem vonalát követi, jólesően simul rá. Minden redő, minden forma jó ismerős – a test, ami közel sem tökéletes, de az enyém. És végre tudom szeretni anélkül, hogy bárkinek is meg akarnék felelni – saját magamon kívül. Egy pillanatra elmosolyodom, nagy utat tettünk meg így, együtt.

Már tudom, hogy amikor a legelkeseredettebben vágytam rá, esélyem sem volt szeretni.

Hiába öltöztettem szebbnél szebb darabokba, amikor nem volt elég türelmem, empátiám iránta, nem törődtem úgy vele, ahogy megérdemelte volna. Nem tiszteltem, nem tudtam, mennyit ér.

Sok csalódás árán kezdtem el rájönni, hogy mástól nem várhatok szeretetet, ha magamnak nem tudok adni belőle, ha nem figyelek arra, mi az, ami engem boldoggá tesz, feltölt. És amiben kényelmesen érzem magam – mindentől és mindenkitől függetlenül.

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Daria Litvinova