Sírva hagyod ott a gyereked a bölcsiben, oviban? – tarts ki, előbb-utóbb be fog szokni!

–

Biztonságos közegben garantáltan eljön az áttörés

Mielőtt máris klaviatúrát ragadna bárki, hogy elküldjön a fenébe a saját ellenpéldájával, miszerint nem, egyáltalán nem tud beszokni minden gyerek, szeretnék tisztázni valamit.

Beszokni olyan körülmények között tud egy gyerek, ha szeretet és empátia veszi körül. Nyilvánvalóan nem könnyíti meg a beszokási folyamatot egy (vagy több) rideg óvó néni, vagy egy rossz dinamikájú csoport, ahol nem tudnak fegyelmet tartani, ahol a gyerek nem érzi magát biztonságban.

Sok csillagnak kell szerencsésen együtt állnia ahhoz, hogy egy kicsi gyerek beszokása minél gördülékenyebb lehessen.

Szerencsés esetben a gyerek érett arra, hogy elkezdjen közösségbe járni. De ha ez nem tud összejönni, akkor sincs tragédia. Ilyenkor egy kedves óvó néni, pár tyúkanyó természetű apró „kolléga” rengeteget tud segíteni. Tényleg, komolyan mondom, hogy empatikus, türelmes közegben egyszer meg fog történni az áttörés.

És hogy honnan tudom? 

Két kimondottan nehezen beszokó gyerek anyukája vagyok. És mindkettőjüknél eljött a pont, amikor úgy kellett visszahúznom őket az ajtóból, hogy legalább egy búcsúpuszira szakítsanak még gyorsan egy kis időt.

De hogy honnan indultunk? Ó, volt minden.

A távolság fokozatos növelése

A nagyobbik gyerekem négyéves volt, amikor elkezdte az ovit. (Mi a Waldorf szemléletű intézmények mellett tettük le a garast, és ehhez azóta is tartjuk magunkat.)

Volt korábban egy próbálkozásunk egy berlini magyar oviban, de ott a tipikus őskövület-hozzáállással találkoztunk, amikor már az első napon kivették a kezemből, majd jól leb@sztak, hogy még szoptattam és hordoztam a két és fél éves gyereket, hát nyilván azért sír annyit.

Úgy mentem érte egyik alkalommal, hogy már az utcán hallottam, hogy üvölt, és amikor rátaláltam, egyedül volt, teljesen ignorálták, mondván, hogy ilyen sírós gyerekkel nem tudnak mit kezdeni. Én meg velük nem tudtam és nem is akartam kezdeni többé semmit, szóval ejtettük a projektet, és egészen négyéves koráig vártunk az ovikérdéssel.

A Waldorf ovinkban az volt a menet, hogy az első egy-két hétben csak az udvari játék ideje alatt kellett ott lenniük a beszokóknak, és addig a szülők (jellemzően az anyukák) valamilyen hasznos tevékenységet végeztek. Sepregettünk, varrogattunk, gereblyéztük az őszi leveleket. Így, ha a gyerek inkább az ölünkből szemlélte volna az eseményeket, legálisan tudtuk mondani, hogy dolgunk van, de nem kell félni, itt vagyunk, menjen nyugodtan játszani. Mint a róka és a kis herceg, csak épp itt a távolság növelése volt a fokozatos. Miután a legtöbb gyerek már ügyesen játszott az udvaron pár nap után, a következő lépés az ebéd előtti közös mesehallgatás volt a csoportszobában.

Na nálunk itt kezdődtek a gondok.

A kisfiam halálra rémült a zárt tértől a sok, javarészt ismeretlen gyerekkel, és hiába tudta, hogy az ajtó mögött ott vagyok, egyszerűen rettegett nélkülem. Ekkor az óvó nénik kitalálták, hogy nem zárják be az ajtót, így a kisfiam legalább láthatott.

De ez sem ment simán, eleinte állandóan kiszaladt hozzám. Aztán az óvó nénik inkább ölbe vették, szeretgették, így egy idő után ezt is megugrottuk. Ezután jött az ebéd. Emlékszem, itt csak egyszer torkollt sírásba az evés, de miután talált magának egy cimbit, aki mellé leülhetett, már ezzel sem volt gond. Ezek után lehetett már reggeltől menni.

Kellett, mondjuk, néhány kiegészítő trükk (ezek talán hasznosak lehetnek másnak is): tartott egy fényképet rólunk a zsákjában, meg egy, a markában is elférő kis „varázsásványt” (ametisztet), ami bátorságot ad, és ha elbizonytalanodott, mindig kiszaladt értük.

Naponta sokszor elolvastuk A láthatatlan fonal című könyvet, és minden reggeli búcsúnál ellenőriztük a fonalunkat, ami mindig összeköt minket. Ezek tényleg segítettek neki.

Másfél hónapig tartott ez a beszokási procedúra, másfél hónapig ültem nagy pocakkal – ugyanis babát vártam – a pici székeken és padokon, de végül sikerült megszeretnie az ovit úgy, hogy bennünk sem tört meg a bizalma.

A visszaesés

Azt hittük, túl vagyunk a nehezén. Pár hónapig minden rendben is volt. Csakhogy ugye várandós voltam, és az utolsó két hónapban a már beszokott gyerek magasabb fokozatra kapcsolt, vagyis brutális visszaesést produkált. Ekkor kezdődött ugyanis a lábunkba, mindenünkbe kapaszkodós, visítós, krokodilkönnyes horror.

Mivel itt egy már egyszer beszokott gyerekről volt szó, nem kezdhettünk mindent elölről. Tehát

eljött a pillanat, amitől rettegtem, hogy a belém csimpaszkodó gyereket kivette a kezemből az óvó néni, én pedig az ajtón kilépve görcsös sírásban görnyedtem össze. Pokoli volt. Néhány percen belül viszont mindig kaptam egy képet a már mosolygósan játszó gyerekemről.

Végtelenül hálás voltam ezért. (Mármint a képért, nem az azt megelőző tortúráért.) Nyilván, a kistesó érkezése borította fel az egyensúlyt, ezért hullámokban voltak még visszaesések, de szépen lassan ezek is elmúltak. És onnantól kezdve az egyik leglelkesebb ovis volt. 

Motiváló falovacskák

A kisebbik gyerekem egy kevésbé szorongó, kifejezetten belevaló, már-már veszélyesen vakmerő lányka. Mégsem volt zökkenőmentes a beszokás. Ő is Waldorf oviba jár, csak egy másikba, mert azóta várost váltottunk.

Ebben az oviban kevésbé volt szertartásos a beszokás, de itt is népmesei módon, fokozatosan teszik be a csoportszobába először az egyik lábukat, aztán a másikat, és így tovább. (Nyilván nem szó szerint, nyugi!) Itt is az udvari játékkal kezdik az ismerkedést, és az első nagy próba itt is az ebéd előtti rituálé. A másik oviban a mesehallgatás, itt meg a körben ülés és közös éneklés volt a mumus. Viszont rendkívüli módon motiválta, hogy csak akkor mehet a csoportszobába játszani (a számára hívogató falovacskákkal és hintalovakkal), ha bent marad a körben.

Úgyhogy felszívta magát, és bent maradt. Nem énekelt, nem beszélt, nem vállalt aktív részvételt, de bent maradt. Így már mehetett reggel is.

Persze az sem ment simán. Amikor leesett neki, hogy ez azt is jelenti, hogy én el fogok jönni, nem maradok már az öltözőben, akkor jöttek a hang nélkül potyogó krokodilkönnyek, a lábba kapaszkodás, meg a legörbült száj jól ismert arzenálja, amik után én magam is sírásban törtem ki, amint kiléptem az ajtón.

Ilyenkor jöttek a már említett tyúkanyó típusú gyerekek, akik valami játékkal, vagy kedves szóval becsalogatták a tiltakozó újoncokat, vagy legalábbis elterelték a figyelmüket arról, hogy épp összedőlni készül a világ.

Ma már a lányom pátyolgatja a mostani kicsiket. Emlékszik, neki is milyen jó volt, és most ő az, aki simogatja a sírdogáló beszokókat.

Validáljuk a gyerek érzéseit!

Ennyiről lenne szó amúgy, hogy szeretetteljes, kedves, békés, empatikus és támogató közeg vegye körül a gyereket és a szülőket. Hogy ne legyen nyomás. Hogy validálva legyen az, hogy ez bizony nekik tényleg nehéz dolog. (De fontos, hogy a saját ambivalens érzéseinket és szorongásainkat ne terheljük a gyerekre. Ezzel nekünk, magunkban kell megküzdenünk. Ha bizonytalanok vagyunk, azt megérzik, és egy ilyen rés a pajzson jókora hátráltató elem lehet a folyamatban!)

Viszont tudom, nem mindenki teheti meg, hogy heteken keresztül üljön a pici székeken, várva, hogy a gyerek végre beszokjon, és nem mindenki választhat olyan ovit, ahol erre egyáltalán lehetőséget nyújtanak. Épp elég borzasztó, hogy ebben a hazai rendszerben egyre kevesebb a mozgástere mindenkinek, egyre nehezebb intézményt választani. Valamelyik kezünkbe bele kell harapnunk, és ez rohadt igazságtalan.

De a lehetőségekhez mérten meg kell próbálni a lehető leghumánusabb módját választani a beszoktatásnak.

Ha túl sok stressz éri a gyereket a folyamat során, az úgyis visszaüt, ha máskor nem, akkor délután, amikor a felgyülemlett feszültséget a biztonságos, ismerős környezetben szépen levezeti. Ez még akkor is előfordulhat, ha amúgy tök szuperül érzi magát egész nap.

A sok alkalmazkodás, viselkedés után sok gyerek egyszerűen leereszt, amint a szülei közelében lehet, és ekkor jöhetnek az embertelen hisztik, túlpörgések, önmagukból kivetkőzések. Szóval jól jöhet, ha ki tudja mozogni magából, ha kap teret arra, hogy kiadja, kikiabálja, kirohangássza, -ugrálja magából mindazt, amit lenyelt korábban. És előbb-utóbb szépen beáll az egyensúly.

Persze vannak olyan intézmények, olyan pedagógusok, amelyek és akik nem segítenek és szélsőségesen elhatárolódnak a békés módszerektől, vagy pusztán csak túlterheltség miatt nincs kapacitás az extra törődésre. Az ilyen helyekről, ha van mód, tényleg menekülni kell. Tragédia, hogy erre nincs mindenkinek lehetősége. Márpedig nincs. 

Nekik csak annyi kapaszkodót tudok nyújtani, hogy ha beszélgetünk a gyerekkel, ha éreztetjük, hogy megértjük, sajnáljuk, de nincs más választás, ha délután tudunk kompenzálni, sok öleléssel, játékkal, beszélgetéssel, akkor legalább irántunk nem törik meg a bizalma, és igazából ez a legfontosabb.

Ez nagyon nehéz időszak tud lenni. Idegőrlő, kimerítő, olykor egészen reménytelennek tűnő. Milliószor elbizonytalanodhat egy anya ilyenkor önmagában, a döntéseiben, mindenben, az egész világ működésében is. De van fény az alagút végén. Tényleg van. Sok erőt nektek, menni fog!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Cavan Images

Szabó Anna Eszter