-

Igazi taknyos, tél végi reggel. A szokásosnál is nehezebben kelünk fel, az átlagosnál is tovább megy a küzdelem azon, ma reggel mi a megfelelő állat a megfelelő felsőn. Annak ellenére, hogy szakad az eső, imádott gyermekem nem tágít az elképzeléstől, hogy márpedig most vászoncipőben megy a bölcsibe. Azok után, hogy tíz perccel korábban még arról zajlottak a tárgyalások adott ultimátumot, hogy ma egyáltalán nem megy bölcsődébe se, ez a vászoncipős lehetőség már komoly eredmény, bátorítom magam, miközben azt számolgatom titokban, hány nap szabadságom van, hátha… De nem. Kemény leszek. Bölcsőde. És a vászoncipő itthon marad.

Felemelem a hangom is. Rettenetes vagyok, tudom. A balhé az előszobában zajlik, hallom, hogy más is hallja a lépcsőházban. Jó, ha bárki bármit szól, felajánlom neki, hogy megpróbálhatja. Jobban. Türelmesebben. Napi huszonnégyben.

Saját hősiességemen némiképp elmélázva azt veszem észre hirtelen, hogy csönd van. A gyerek eltűnt. A kanapén erőlködik a cipőfelvétellel. Azt a cipőt próbálja felvenni, amit én akartam. Már-már elmorzsolok egy könnycseppet a meghatottságtól, amikor konstatálom, hogy szinte behozhatatlan a késés. Rohanunk. Bár a bölcsi csak öt percre van, két olyan út mellett kell elhaladnunk, ahol hosszan ki vagyunk téve a szintén rohanó autósoknak, akik úgy terítik be pocsolyákkal a gyalogosokat, hogy a fal adja a másikat. Ez legyen a legnagyobb örömöd, amíg élsz, sziszegem – inkább csak a levegőnek – a jókívánságot. Miközben törölgetem a gyereket, újabb perceket vesztünk, de legalább már teljesen éber vagyok.

A bölcsiben gyors átöltözés, kézmosás, puszi-puszi, délután jövök, pá-pá. Mielőtt kilépek az ajtón, megnézem a telefonom, mínusz két percem van, hogy beérjek nyolcra. Remek. A nap még nem kezdődött el, de én már olyan leharcolt vagyok, mint aki több műszakot lehúzott. És mivel az éjszaka jelentős részében dolgoztam, minden okom megvan a leharcoltságra, de végül is nyertem, gondolom, és vidáman engedem be az elgyötört tekintetű újonnan érkezőket a bölcsibe. Az utcán összefutok egy rég nem látott ismerőssel. Nem nagyon van kedvem beszélgetni, de látszik, nincs választásom. A szokásos reggeli körök után nem teketóriázik sokat, (az őt érdeklő) lényegre tér:

– A volt férjedről tudsz valamit?

– Nem – válaszolom, és bízom benne, hogy nem ezen a vonalon megyünk tovább, mert érzem, ma reggel ennek nem lesz jó vége.

– Van barátnője, együtt él valakivel?

Mély levegőt veszek.

– Közöd? – kérdezném szívesen, de ráérek később is bunkónak lenni, mondom magamnak... Cserébe eszembe jut a múltkor a WMN-kommentek között olvasott praktikus fordulat, úgyis, mint vágyott varázsige, ami majd jóra fordítja a dolgokat, és azt mondom (kicsit amúgy élesebben, mint szeretném):

– Figyelj, erről nem szívesen beszélek, ez az egész nagyon megvisel engem.

Megyünk egymás mellett néhány métert, esküszöm, számolom a másodperceket, mikor fogja újrakezdeni. És nem kell csalódnom. Nekem ezek az egyszerűnek vélt mondatok sose jönnek be.

– Jó, csak azért kérdeztem, mert láttam valakivel. De azért gyerektartást fizet, ugye?

Kiszakad belőlem egy sóhaj. Ránézek, melyik részét nem értette annak, amit mondtam. Érdeklődve néz vissza.

– Nem fizet?

Tényleg nem érti. De úgy döntök, ezt nem most fogom neki elmagyarázni. Az első kínálkozó kereszteződésnél elköszönök, és azon gondolkozom, mit kell ilyenkor mondani. A választ a kolléganőm adja meg, amikor mesélem neki kommunikációs kudarcomat. Miért van, hogy amikor egyértelműen azt mondom, nem akarok erről beszélni, visszakérdez? Mit nem ért? Minek gyötör? Mit mondjak? – füstölgök dühösen.

– Mucika, nyugi. Mondjad neki, hogy ha változás lesz, szólsz.

Szigeti Éva

Ha eddig nem olvastál Egyedülanyát, itt az ideje, hogy bepótold. Éva korábbi írásaiból sok minden kiderül. Katt IDE, IDE, IDE vagy IDE.

-

Március 21-én, vagyis ma 17 órakor az egyedülálló szülők világnapján országos villámcsődület (flashmob) szerveződik. Csatlakozz, ha van kedved! EBBŐL a rövid videóból minden kiderül.

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/JGI/Jamie Grill