Pásztory Dóri: Majdnem bőgős írás bölcsis vagy ovis beszoktatáshoz
Megmondom őszintén, hogy én egyáltalán nem tudom átérezni Pásztory Dóri helyzetét, ráadásul nem is akarom. Viszont annak elképzelhetetlenül örülök, hogy újra ír a nem titkoltan kedvenc WMN-szerzőm. Szentesi voltam. Ez pedig Pásztory Dóri írása a bölcsődés Barniról, és arról, hogy miért nem sír már, inkább unja. Az anyját.
–
„Anya, annyira unlak már” – hangzott el a három és fél éves Barnabás szájából, miközben épp azon vitatkoztunk, hogy hány perc önálló játékot várok el tőle, hogy elvégezzem a minimális napi teendőimet, majd utána önfeledten és őszinte lelkesedéssel terüljek el a játszószőnyegén és kölcsönözzem a hangom Jocinak, az autószerelőnek, aki naponta ezerszer menti meg a nagymamák és nagypapák gépjárművét, amivel végre eljutnak az ő kis unokájukhoz. Július 13-án volt utoljára bölcsiben, azóta – képzelt és valós – határokon átívelő kalandokban veszünk részt, hol kettesben, hol egy hozzánk csapódó segéderővel. Nem ideális ez, de itt így megy a rendszer. Ciki vagy sem, de unjuk egymást. Ő gyerektársaságra vágyik, én meg felnőttre. Itt tartunk.
Nehéz elhinnie ezt a mondatot azoknak, akik könnyeikkel és lelkiismeret-furdalással küszködve engedik el a gyerekük kezét a különböző oktatási intézmények kapujában, miközben kilépnek a szimbiózis periódusából.
Én másfél éve kávéztam borsószemnyi gyomorral a bölcsőde melletti közösségi házban, és számoltam a perceket az újratalálkozás pillanatáig. Nem hittem el, hogy ezeknek a sírással-rívással induló napoknak egyszer vége lesz, hogy ennyire egyértelműen és kristálytisztán kapok visszaigazolást arról, hogy jól döntöttem, amikor kétévesen „idegen” kezekre bíztam az egy szem porontyomat. Akkor arról írtam egy csomót, aztán elfogytak a ventilálásra váró kételyek, mert a bölcsi teljesen természetesen és magától értetődően épült be a hétköznapjainkba.
Minden gyerek, minden család más, és másképp reagál erre a helyzetre, és más okok állnak a döntés mögött. Ebben sem vagyunk egyformák, szerencsére. Van, akiknél egészen korán megmutatkozik az igény vagy kényszer, hogy belevágjanak ebbe a szociális- és társadalmi felfedezőútba, van, akiknél csak sokkal később, akár az iskoláit megvárva. Hol összhangban van ez az igény szülőnél és gyereknél (mint most nálunk, de hát, nincs mit tenni, várunk az ovikezdésre), és van, ahol az egyik félnél erősebb. Vannak olyan gyerekek, akik boldogan, mosolygósan és magabiztosan vonulnak be a csoportszobába, és vannak, akik még hetekkel később is zokogástól duzzadt szemekkel csimpaszkodnak az anyukájuk vagy apukájuk lábába, amikor az bizonytalanságát leplezve határozottan és erőltetett mosollyal próbálja elhagyni a tett helyszínét.
Másfél éve nálunk is megvolt a sírós-rívós periódus, a leválás fájdalmas traumája, amin remek pedagógusok segítették át Barnit – elsősorban sok öleléssel és szeretettel.
Ezt csak azért írom le, mert két hónapja én bőgtem hetekig, amikor búcsút intettünk ezeknek az embereknek. Amikor lezárult a bölcsis szakasz, és egy újabb intézményben, egy újabb fejezet indul az életünkbe. Amikor meg kellett köszönnöm a gondozóknak, hogy mindannyiunk számára szép emlékké tették életünk ezen meghatározó élményét, és hogy olyan élményekkel és tudással színesítették, gazdagították Barni személyiségét, amelyekkel én nem tudtam volna szolgálni itthon, egymagam. Ez olyan, mint egy csomó minden a gyerekneveléssel kapcsolatban. Hinni és bízni kell, hogy elmúlik, hogy jobb lesz, hogy a nehezebb, borúsabb, érzelmekkel és könnyekkel teli időszak után jön egy kis könnyebbség.
Nálunk ilyen volt az éjszakai ébredések időszaka, amikor nem hittem el, hogy ezt túl lehet élni, hogy nem örökké kell félórás szakaszokra bontanom a pihenéseim időszakát, hogy valaha is képes leszek három óránál többet egyhuzamban aludni. Ez most már egy jó sztori, amit szívesen mesélünk, mert az elmúlt két évben Barni simán átalussza az éjszakát, én még nem.
Szóval kedves monitort bámuló, összetört lelkű anyuka és apuka pajtások, akik most semmi másra nem tudtok gondolni, minthogy végzetes hibát követtek el, és épp most kenitek fel az első maszatot, gyermeketek lelkivilágának makulátlan vásznára, nektek üzenem, hogy eljön az az időszak, amikor már a kölykök köszönés nélkül vágtatnak be a terembe, mert ott várja őket a sok barát, akik sokkal jobb időt tölteni, mint veletek. Mert hát, ti felnőttek vagytok... és néha unalmasak. Még akkor is, ha mindent megtesztek, hogy a lehető legtöbb teret adjátok a gyermeki éneteknek, amit elő lehet ásni a mélyről, és leporolni kicsit, de azért az mégiscsak megkopott a felnőtté válás akadálypályáján. Nem olyan fényes, csillogó és varázslatos, mint a gyermeké.
Továbbra is mi leszünk nekik a legfontosabbak, nekünk tartogatják a bánatukat, frusztrációjukat, napi csínytevéseik legjavát, és közben (ideális esetben) értő kezekkel formálják, építik őket egy teljesen más terepen.
És most, másfél évvel később az én kisfiam lesz az, aki nem fogja végigsírni az első hetet, mert olyan jó élményeket kapott, amelyek miatt abszolút bizalommal és magabiztosan ismerkedik a számára új környezettel.
Csak azt tudom kívánni mindenkinek, hogy olyan szakemberekre tudja rábízni a gyerekét, akikben megbízik, akiknek könnyes szemmel, sajgó, de hittel teli szívvel tudja odaadni reggel azt az egyszeri és megismételhetetlen személyiséget, akiknek a legjobbat akarja nyújtani. Ez az, ami összeköt minket, a többit meg mindenki úgy rendezi, ahogy neki jó.
Pásztory Dóri
A kiemelt kép a szerző tulajdonában van